Paul Murray: Kapu a Szenthez – Elmélkedés az Üdvözlégyről

A könyv szerzője kiemeli: az angyali üdvözletet olyan csodálatosan ábrázolták az évszázadok során a festők, hogy amikor Szűz Máriának az angyallal való találkozásáról szeretnénk elmélkedni, elkerülhetetlen, hogy valami szép festmény vagy egy ragyogó ikon emléke meg ne jelenjen lelki szemünk előtt. Ám nemcsak színekkel és képekkel, hanem hangokkal és szavakkal is le van „festve” számunkra az angyali üdvözlet jelenete.

Már a Kr. u. 4. században Nüsszai Szent Gergely arra biztatja egyik homíliájában az embereket, hogy ne csak kívülről tekintsenek rá az angyali üdvözletre, hanem inkább lépjenek be a misztériumba magába, együtt, közösségként ismételjék el a Máriához intézett szavakat:

Az angyallal együtt mi is erőteljes hangon kiáltsuk: Örvendezz, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled… a szolgálóval a király; a szeplőtelennel az, aki az egész világot megszenteli; a szépségessel az emberek fiai közül a legszebb.”

A 20. századi, angol származású amerikai katolikus költő, Denise Levertov egyik költeményében arra emlékeztet, hogy előbb vagy utóbb mindnyájunknak szembe kell néznie egy olyan kéréssel, amelyet legszívesebben elkerülnénk: „Tán nincs-e angyali üdvözlet / ilyen vagy olyan formában / legtöbbünk életében? / Van, ki akaratlan / vállal hősi sorsot, / s mogorva gőggel hajtja végre, / mindvégig értetlenül.” A leggyakoribb azonban mégis, hogy „azon pillanatok elől, amikor egy férfiban vagy nőben a sötétből / fénylő és viharos utak nyílnak, / egy gyenge pillanatban / elmenekül, ijedten, kétségbeesve / és megkönnyebbülve.”

Levertov szerint,

amikor szemtől szembe kerülünk a saját „angyali üdvözletünkkel”, gyakran elfordulunk, mert nem tudunk zöld ágra vergődni azzal, amit tőlünk kérnek.

„Folytatódnak az átlagéletek”, írja Levertov, „de zárulnak a kapuk, és eltűnik az ösvény”. Ezzel szemben Máriának az angyali üdvözletre adott válaszát nagy bátorság jellemezte. „Mária minden bizalmát a mennyből hozzá lejött Igébe helyezte, és átengedte egész lényét.” A könyv szerzője hozzáteszi: az önátadásnak ezt a cselekedetét mi különösen is nehéznek találjuk. Annál meglepőbb tehát Eckhart Mesternek, az egyik leghíresebb katolikus misztikusnak a megjegyzése: „Egyetlen Üdvözlégy elmondása akkor, amikor az ember lemond magáról, hasznosabb, mint a zsoltárok ezerszer ismételt elolvasása.”

Paul Murray kifejti: ebben a kontextusban szintén sokatmondó egy amerikai pap évtizedekkel ezelőtti, kalkuttai látogatásának története. Abban a reményben tette meg az utat, hogy Teréz anyával találkozhasson, emellett pedig egy komoly döntés előtt is állt. Bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy ez az ő „angyali üdvözletének” pillanata volt, írja a szerző. Kalkuttába érkezve először egy hosszú lelkigyakorlatot tartott, és amint vége lett, meglátogatta Teréz anyát. Amikor az imáit kérte, a legszegényebbek gondozója megkérdezte: „Miért szeretnéd, hogy imádkozzak?” „Tisztánlátásért” – válaszolta a pap. Teréz anya valószínűleg megdöbbentette a válasszal: „Nem, nem fogok! Azért fogok imádkozni, hogy legyen elég bizalmad.”

Elemzésében a szerző a Magnificatra is kitér: Mária ekkor a szegények szegényeivel azonosítja magát, Isten hatalmas erejéről és együttérzéséről énekel. Máriának ez a törődése a föld szükséget szenvedőivel és a legelfeledettebbekkel olyan magatartás, amelyben osztozni fognak mindazok, akiket példája és a Magnificat szavai arra inspirálnak, hogy ugyanazon az evangéliumi ösvényen haladjanak, és ugyanazt az evangéliumi lelkületet lélegezzék be. Ezért pusztán azt megkísérelni, hogy tiszteletünket fejezzük ki iránta, miközben azt választjuk, hogy a mai világ szegénységet és igazságtalanságot érintő problémáiról nem veszünk tudomást, „tulajdonképpen azt jelenti, hogy hátat fordítunk a szegényeknek, behunyjuk szemünket és bezárjuk fülünket azok éhsége és szomjúsága előtt, akikkel Krisztus, Mária Fia, egyértelműen azonosult”.

Paul Murray leszögezi: az Üdvözlégy olyan imádság, amit lehet egyedül mondani – a magány egyik imája –, vagy másokkal együtt, mint például amikor közösen imádkozzuk a rózsafüzért. Ám minden alkalommal, amikor az Üdvözlégyet mondjuk, „imádságunk mindig, valamilyen értelemben másokkal közösségben elmondott ima”. És ez a „mások” nemcsak azokat foglalja magába, akik ma a világon és az Egyházban élnek, hanem azokat a szenteket és bűnösöket is, akik az évszázadok során élő hittel ismételték ezeket a szavakat.

Az első világháborúban életét vesztett Charles Péguy francia katolikus költő mondta: „A bűnös tud legjobban imádkozni. Senki sem kompetensebb a kereszténység dolgaiban, mint a bűnös. Senki, hacsak nem az, aki szent. A kettő ugyanaz.

A szent végül is nem más, mint egy sikeresen megtért bűnös… Az embert nem megihletik a szentek, hanem egységben vannak vele.”

Péguy hirdette: ami megtartotta őt a „jó úton”, az az Üdvözlégy élő hittel való egyszerű ismétlése, újra és újra. Ez az imádság olyan, hogy még a legnyomorúságosabb bűnös is reménnyel tudja imádkozni. Vallotta:

Az üdvösség művében az Ave Maria az utolsó menedék – nem lehet vele elveszni.”

A könyv domonkos szerzője figyelmeztet: amikor imádkozunk, bármi legyen is a bánatunk vagy ínségünk, az számít igazán, hogy gondolatainkat reménnyel telve fordítsuk Isten szentsége és szentjeinek életszentsége felé. Ezért mondjuk az Üdvözlégyben: „Istennek szent Anyja, imádkozz érettünk bűnösökért!” A sok titulus közül, amelyet az Egyház Máriának adományozott, minden bizonnyal az „Irgalom Anyja” az egyik legszebb cím. Mivel Isten megőrizte őt a bűntől, „szerető jóságának és irgalmának egyedi és egyszeri cselekedete teremtette őt,

Mária minden szentnél közelebb áll azokhoz, akik leginkább rászorulnak az irgalomra”.

A könyvet Petres Erika Lúcia OP fordította.

Paul Murray: Kapu a Szenthez – Elmélkedés az Üdvözlégyről
Advocata Nostra, 2022

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír