Pavlovits Tamás: Blaise Pascal

A kötet szerzője filozófus, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára, az Université de Sorbonne és az MTA doktora. Előszavában emlékeztet rá: 2023-ban, Blaise Pascal születésének 400. évfordulójára jelent meg Ferenc pápa Sublimitas et miseria hominis (Az ember nagysága és nyomorúsága) kezdetű apostoli levele. Ezt követően a Szent István Társulat felajánlotta Pavlovits Tamásnak, hogy ismét kiadja azt a monográfiáját, amely másfél évtizeddel ezelőtt, 2010-ben az Attraktor Kiadó gondozásában jelent meg, Blaise Pascal. A természettudománytól a vallási apológiáig címmel. A mostani könyv teljes átdolgozása ennek.

Az olvasó egy „intellektuális életrajzot” tart a kezében, amely Pascal életét beszéli el születésétől haláláig, úgy, hogy az élettörténetben a művek bemutatása és elemzése is helyet kap, többnyire megszületésük sorrendjében. A kötet teljes körű képet ad az olvasónak Pascal életéről és életművéről.

A kötet tudós írójának fontos forrása a két korabeli életrajz: az egyiket Pascal nővére, Gilberte írta Fivérem, Blaise Pascal címmel; a másik pedig unokahúgától, Marguerite Périertől származik, és az Emlékek Pascalról és családjáról címet viseli. Egyikre sem jellemző azonban az objektív pontosságra törekvés. E két szöveg mellett fontos dokumentum az a szintén Gilberte-től származó életrajz, amely Jacqueline Pascalnak, Blaise húgának életét örökíti meg. Pavlovits Tamás szerint e három szöveg pontatlanságai ellenére is értékes adatokkal szolgál Pascal életére vonatkozóan, feltéve, hogy kellő körültekintéssel kezeljük őket.

Bascal hároméves volt, amikor az édesanyja meghalt. Ettől kezdve édesapja – aki az Adóügyi Bizottság elnöke volt, és műkedvelő matematikus – egyedül nevelte három gyermekét, soha nem házasodott újra. Mivel sok szabadideje volt, és a két kisebbik gyermeke már idejekorán kivételes szellemi képességről tett tanúbizonyságot,

az özvegy apa úgy határozott: nem adja kollégiumba őket, hanem saját kezébe veszi nevelésüket. A korszakra egyáltalán nem jellemzően meleg családi légkört alakított ki, és erősen ragaszkodott gyermekeihez, akikkel bensőséges viszonyt ápolt egészen haláláig.

Az apa, Étienne Pascal már egészen korán elmagyarázta a tudományok iránt kiemelten érdeklődő fiának, hogy az ész és a hit területei különböznek egymástól, és hogy a hit tárgyai nem vethetők alá az ész kutatásainak. A kettő között tehát jelentős választóvonal húzódik. Pascal különleges tehetsége már igen korán megmutatkozott. Gilberte szerint tizenegy évesen írta legelső munkáját, egy, a hangokról szóló értekezést, amely azonban nem maradt ránk. Mindössze tizenhat éves volt, amikor megalkotta első jelentős matematikai munkáját, Értekezés a kúpszeletekről címmel. Ettől fogva a Marin Mersenne minimita szerzetes által Párizsban alapított akadémia tagjai csodagyerekként tekintettek a még kamasz korú Pascalra.

A könyv írója megvilágítja: Pascalnak két megtérése volt: az első 1646-ban, amikor egy lábtörés több hónapra ágyba kényszerítette – ekkor közel került a janzenistákhoz, de nem vált feltétlen követőjüké; a második, döntő megtérése 1654. november 23-ról 24-ére virradó éjszaka történt, és gyökeres fordulatot hozott Pascal életében. Hirtelen megszakította a tudományos és a felsőbb társadalmi körökkel ápolt kapcsolatainak nagy részét, hosszú időre felhagyott a matematikai kutatásokkal, és a vallásos elmélkedésnek és a teológiai olvasmányoknak szentelve életét elvonult a világtól. A könyv közli az Emlékirat (Mémorial) teljes szövegét:

Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene, nem a filozófusoké és tudósoké. Bizonyosság, bizonyosság, érzelem, öröm, béke. Jézus Krisztus Istene… A te Istened az én Istenem lesz. Feladni a világot és mindent Istenen kívül. Csak az Evangélium tanította utak vezetnek hozzá…”

Pascal élettörténetének bemutatása mellett a kötet másik fontos célkitűzése fő művének, a Gondolatoknak átfogó ismertetése. A szerző elemzésében amellett érvel, hogy ez a mű nem gondolatok laza gyűjteménye, hanem egy rendkívüli körültekintéssel felépített, de befejezetlen apologetikai mű.

Pavlovits Tamás bemutatja, hogyan vette védelmébe Pascal a keresztény vallást egy nagyszabású vallási apológia keretében. A Gondolatok nemcsak azért tekinthető Pascal főművének, mert minden munkája mellett ez a legismertebb, hanem mert ő maga is legjelentősebb írásának tartotta. Bizonyos értelemben gondolkodása szintézisének számít, amelyben minden korábbi tudását felhasználta, mind formai-módszertani, mind tartalmi szempontból. Elismertsége és népszerűsége ugyanakkor elfeledteti, hogy ez a mű „valódi rejtély. Oly mértékben rejtély, hogy egy dekonstruktív szellemű elemzés akár még azt is kimutathatná róla, hogy nem is létezik. Ahhoz, hogy a Gondolatok önálló módon létezzen, rendelkeznie kellene egy koherens egységgel és formával, amely a létezéséhez szükséges önazonosságát biztosítja. Ennek hiányában legfeljebb gondolatokról, nem pedig a Gondolatokról beszélhetünk”. Pascal azt állítja: el kell jutnunk annak belátására, hogy az ember természetes úton nem képes a boldogságra, másfelől „a megfellebbezhetetlen boldogságvágy az ember teremtéskori állapotából visszamaradt természet sajátossága”. Ez pedig megmutatja a megoldást is: egyedül a hit, azaz Isten képes boldoggá tenni az embert.

Az ember hiába keresi önmagában a fényt, egyetlen helyes belátásra tehet csak szert a természetes világosság által: arra, hogy önmagában nem találhatja meg sem az igazságot, sem a jót. Az emberi teremtmény hiába fordul a filozófusok tanításához, nem fog választ kapni az igazság és a boldogság kérdésére, mert azt egyedül Istentől remélheti. Az isteni bölcsesség nem szándékozik zsarnoki módon kikényszeríteni a hitet, nem akarja, hogy az isteni igazságot az ember érvek nélkül fogadja el. Ugyanakkor nem áll szándékában mindent érvekkel alátámasztani. Jézus Krisztus megtestesülésekor Isten „olyan formát öltött, amelyben isteni mivolta nem mindenki számára vált felismerhetővé”. Pascal Jézus Krisztus legfontosabb bizonyítékának a próféciákat nevezi, kiemelve: isteni természetének belátásához már azok a beteljesült jóslatok is elegendők lennének, amiket ő mondott. Még határozottabb megerősítést nyer azonban ama jövendölések által, amelyek az ő eljövetelét adták hírül.

A próféciák végső beteljesülése abban nyilvánult meg, hogy a törvény külső törvényből belsővé vált, és a szív törvénye lett. Ennek megjövendölése arra a keresztény törvényre utalt, amelyet Jézus Krisztus hirdetett a szeretet által.

Pavlovits Tamás emlékeztet Pascal mondására: „Semmibe venni a filozófiát, ez az igazi filozofálás.” A szerző hozzáfűzi: az apologetikus gondolkodás a filozófia egy sajátos formája, amely a filozófia önkritikáját kihasználva igyekszik elérni a filozófiai gondolkodás eredeti célját, a boldog, bölcs és nyugodt életet. „Pascal ezt a célt nem valósíthatta meg, de vállalkozása nem tehetségének hiányán bukott el, hanem azon, hogy ember létére ő sem volt képes kitörni abból a végességből, amely az emberi életet tragikussá és egyúttal értékessé teszi.”

Fent említett könyvében Gilberte felidézi: tudós öccse halálos ágyán így fohászkodott: „Ne hagyjon el Isten engem soha!”

Pavlovits Tamás: Blaise Pascal
Szent István Társulat, 2024

Bodnár Dániel/Magyar Kurír