Pécsi Rita: Otthon – „Nem királyi fényes lakban”

Jézus első, rejtett földi otthona egy édesanya, Mária szíve alatt volt. Az első mások számára is megközelíthető otthona pedig a betlehemi istálló lett, nem egy fényes palota.

De mit is tudunk pontosabban erről az istállóról?

Amióta azt olvastam, hogy már az 1500-as évek óta fel-felmerül a kutatókban: az a bizonyos istálló nem egy falun kívüli barlang lehetett, hanem egy család otthonában lévő, kissé talán félreeső hely, azóta még jobban szeretek elidőzni ennél az életképnél. Ahogyan jelértékű számunkra az, hogy két egymást szerető, egymást minden élethelyzetben elfogadó ember hordozta és gondozta Jézust emberi életének ugyancsak rögös kezdeteinél, és hozzánk hasonlóan ő is kiszolgáltatott, síró kisgyermekként érkezett a világba, úgy mindig reméltem, hogy tényleg közénk jött, nem egy kietlen helyre, hanem igazi családközösségbe.

Tény, hogy az a bizonyos betlehemi fogadó, ahol az Írás szerint nem volt számukra hely, tehát az úgynevezett kataluma, nem más, mint az akkori lakóház emeleti területe, ahonnan a vendégszoba nyílt. (A Vulgata egy félrefordítása folytán értelmezhették fogadónak.) Az természetesen meglehet, hogy József rokonainál (hiszen betlehemi származású volt) a népszámlálás idején már nem maradt hely a katalumában, hanem csak a földszinten, ahol a tárolóhelyiség, a konyha és az állatok éjszakai pihenőhelye volt. Ott talán tényleg nem lehetett hová fektetni a gyermeket. De életszerű az is, hogy egy család házában azért akad valahol egy bölcső. A görög pathné szó jelöli ugyanis azt a helyet, ahová Mária a kis Jézust fektette, ez pedig jelentése szerint lehet jászol, teknő, de akár bölcső is. (Az pedig minden családban magától értetődő, hogy egy igazi otthonban van minden, ha nem is mindig tudjuk, hogy hol…)

Ebből a szempontból érdekes lehet a bölcsek látogatása is, hiszen ők „a házba” térnek be, nem egy istállóba: „Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.” (Mt 2,11,15)

Szeretem így szemlélni a karácsonyi istállót.

Ez a mi otthonunk, amit megoszthatunk a Szent Családdal. Így már nálunk is megszülethet a Megváltó.

– Jaj, ne! Itt? Ebben a rendetlenségben? Még felmosni sem jutott időnk, a mosatlan edény is halomban áll! Az ablakokat sem pucoltuk meg idén! És a lelkem vendégszobája – enyhén szólva – nem éppen „tisztaszoba” – gondolhatjuk.

– Mégis, van-e hely nálatok? – kérdezné az aggódó Mária. – Nem baj, ha kissé kuszák a körülmények! Láttam már családi otthont hétköznap! Tudjátok, jó lenne, ha ebben a nehéz órában mégsem maradnánk magunkra, jó lenne veletek együtt lenni.

Ha ilyenkor kinyitjuk a szívünket – ha nem is a főbejáratú vendégszobát, hanem legalább a korlátainkkal, botlásainkkal teli, istálló állapotúnak érzett lelkünk „hátsó ajtaját” (Klaus Hemmerle) –, akkor a bennünk lévő jelentéktelenben is megszülethet az Élet. A menny leszáll a földre, és a családunk otthont ad neki. Az angyalszóra kuszaságaink elsimulnak, görcseink feloldódnak, újra átöleljük egymást, és békesség költözik immár közös otthonunkba. Ő nekünk adja magát, és befogadva őt mi is, így is, szegényen, istállós egyszerűségünkben is ajándékká válhatunk egymás számára.

Húsvétkor a templomból hazavisszük a feltámadás ki nem beszélhető örömhírét. Karácsonykor fordítva történhet mindez. Az otthonainkba költözött titokzatos, hálás örömmel a szívünkben megyünk a templomba.

Minden karácsonykor újból és újból esélyt kapunk ennek a magunkban hordozott, talán legféltettebb titkunknak az átélésére: hogy igenis létezik az a bensőséges béke és csend, ahol az egyszerű, őszinte találkozásokban, a családias, testvéri közösségben megtapasztalhatjuk a közénk szállt Istent.

Ez a sejtjeink egyik alaprezgése, amelyre, mint hangszerek, hangolva vagyunk. Ebből születik a családegyház, csakúgy, mint az ősegyház idején, amikor „a kenyértörést házanként végezték” (ApCsel 2,46).

Ratzinger bíboros egy 1969-ben elhangzott rádiónyilatkozatában, majd 1979-ben megjelent, A mustármag reménye című könyvében ezt vizionálta a jövő Egyházáról: „Az Egyház bensőségesebbé válik. (…) Szegény lesz, a kicsinyek Egyháza. (…) De a sokféle leválás megpróbáltatása után a bensőségesebb és leegyszerűsödött Egyházból nagy erő fog kiáradni. Ugyanis abban az apróra megtervezett világban az emberek kimondhatatlanul magányosak lesznek. Majd ha Isten már egészen eltűnt, megtapasztalják teljes és borzasztó szegénységüket. Akkor majd a hívők kis közösségét mint valami egészen újszerűt fogják fölfedezni, mint reményt, ami őket is érinti, mint választ, amit után titkon mindig sóvárogtak.” (Joseph Ratzinger: A mustármag reménye, Eisenstadt, 1979, p. 139.)

„Az otthonod ott van, ahol valaki szeretné, ha tovább maradnál” – írja Stephen King, napjaink egyik legolvasottabb szerzője. Legyen a családunk a gyermekké lett Jézus otthona, ahol mindannyian azt szeretnénk, hogy tovább maradjon. Akkor is „velünk vacsorázzon”, amikor a házakról és az utcákról lekerülnek az ünnepi fényfüzérek, és az üzletekben a Csendes éj dallamait újra felváltja az alapzaj.

Hívjuk, várjuk, fogadjuk mindennap, ne csak karácsonykor, hogy otthon érezze magát nálunk! Hiszen él az ígéret: Emmanuelnek hívják, ami azt jelenti: Velünk az Isten.

Fotó: metmuseum.org (Lorenzo Monaco: Jézus születése, 1406–1410); portré: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.