Pécsi Rita: Kibérmálkozunk, vagy Isten erőterébe lépünk?

Ki tölti be azt a bizonyos „Isten alakú űrt”? Pascal szerint minden emberben van egy Isten alakú űr, amit csak Istentölthet be. Talán a magát kiüresítő ember és az Isten találkozása lehetne a személyes pünkösdünk, a bérmálás ünnepe. Amikor ezt a felismert űrt Isten Lelke betölti, és ajándékaival a küldetésben is megerősíti az embert. A szó a latin confirmatio (megerősítés) kifejezésből származik.

Jó a magyar szó is, mert

jó esetben bérmálkozunk, tehát saját elhatározásunkból hívjuk meg a Lelket az életünkbe, hogy ezután tanúi is legyünk ennek a találkozásnak a szűkebb-tágabb közösségünkben.

Tehát nem megbérmáljuk vagy bérmáltatjuk a gyereket, és nem is csupán részesülünk a szentségben, hanem hívjuk Istent, és elköteleződéssel válaszolunk szerelmes udvarlására, keresésére.

Ez egyúttal igen alkalmas útmutató is számunkra. Hogyan segíthetjük ezt a találkozást, miként készíthetjük az Úr útját?

Hogyan hallja meg az ember Isten hívogatását? Mikor alkalmas a befogadására a személyiség? Melyek a tipikus akadályok, zsákutcák?

E kérdések közül néhány könnyen megválaszolható. Például az, hogy a teremtés úgy rendelkezett, hogy az emberi idegrendszer és személyiség lassan érik meg erre. Most nem térhetünk ki részletesen a fejlődéslélektan törvényeire, azt azonban meg kell állapítanunk, hogy a személyes elköteleződésre, az ebből fakadó szolgálatra és tanúságtételre legkorábban a serdülőkor végén, körülbelül 18-19 éves korában érik meg az ember. Tehát pedagógiai szempontból a 7–8. osztályos kamaszok bérmálása korai még, és nagy veszély, hogy formasággá silányítjuk számukra ennek a találkozásnak a lehetőségét.

A másik természetes útépítés az önismeret segítése. A serdülőkor nagy kérdése: Ki vagyok én? Sok segítségre van szüksége az embernek ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolja, de enélkül nem születhet igazi barátság sem természetes szinten, sem a természetfölötti világgal. Csak azt tudom odaadni, amit birtokolok, amit jól ismerek.

Ki vagyok én? Kivé válhatok? Hol vannak a forrásaim? Milyenek a kapcsolataim, testi-lelki adottságaim, képességeim, korlátaim, vágyaim, anyanyelvem, családom, barátaim, nemzetem? Milyen az istenarc bennem?

Kinek alkotott ő engem? A mindennapokban keresni kell ennek a jeleit. Isten a körülményeimen keresztül ölel át engem, és én is csak a körülményeken keresztül ölelhetem át őt.

Ugyanilyen fontos személyes választ adni arra a kérdésre, is, hogy ki az én Istenem. „Minden teremtményben megtestesül ugyanis Isten egy-egy gondolata, kívánsága” (Joseph Kentenich). Most ez a kívánság elevenedik meg a személyben, finom, halk és titkos ragyogással. Ezért szavakkal alig kifejezhető. Érdemes szimbólumok, képek, zene segítségével is keresni. Milyen a te Istened? Hol tudod a legkönnyebben megszólítani? Üres templomban, a szobádban, a természetben vagy a szentmisén? Jézus melyik arca áll igazán közel hozzád? A barát? Az irgalmas? A tanító? A szenvedő? A gyógyító?

„Kövesd a szíved dalát!” – ez lehetne a mottója ennek a belső munkának, amikor „Bennünk már Isten álmodozik” (József Attila).

Ám nem lesz elég, ha „csak” önmagára talál rá a fiatal ember. Egy afrikai mondás szerint „a folyón nem tudsz átkelni egyedül, mert megesznek a krokodilok”. A mai tömegtársadalom ugyancsak krokodilos közeg! Az embernek meg kell találnia a társakat és a saját helyét a közösségben, mégpedig úgy, hogy ne csak használja azt, hanem szolgálja is. Ez is a teremtettségünk része. Az ember nem elég önmagának. Igazi kiteljesedést, boldogulást csak az önátadásban, önmagunk felülmúlásában találunk, és nem a görcsös önmegvalósításban.

Ezen az úton lassan fölfedezhetjük, hogyan él köztünk Isten Lelke. Inspirál, vezet, vigasztal, megbékít, árad, betölt, imádkozik, tanít, szolgál, odaadja magát, örül, kapcsolódik.

Ahogyan ezt a teremtésben, az Ószövetségben, Jézusban vagy Máriában, az apostolok életében is megfigyelhettük. Ez a Lélek vezette a népet az Istennel való egyre teljesebb találkozás felé, Jézus általa testesült meg, az ő erejében teljesítette küldetését, ő keltette életre a halálból. Az ember Jézusban a Lélek által jelent meg Isten. Ő erősíti meg és vezeti később a tanítványokat, és minket is ő tehet képessé arra, hogy felnőtté válva kilépjünk önmagunkból Isten és a felebarát felé.

A Szentlélek szerepe a világ, az emberiség történetében és a személyes élettörténetünkben mindvégig ugyanaz, mint kezdetben: mikrokáoszunkból mikrokozmoszt teremt – ahogyan ezt az egyik kedves barátunk, atyai mesterünk gyakran felidézi.

Ugyanis a görög kozmosz szó egyik jelentése: harmonikusan elrendezett, törvényekkel leírható, megismerhető világegyetem.

Ezt a felnőtté vált (!) személyt erősíti meg a Lélek arra, hogy tanúskodjon, és továbbadja a kincseit. Erre szólít fel mindannyiunkat a szentmise elbocsátó áldása is: Ite missa est! Küldetésetek van!

Kilépünk tehát magunkból, és a Lélek Isten az erőterébe vezet. És itt újra fontos lesz, hogy ki az én Istenem. Ha a távoli Univerzum Rt. igazgatója, aki vasárnaponként megmutatja magát, de a kedd délelőttömhöz vajmi kevés köze van, akkor az erőtér is távoli marad.

Ha a büntető Istennel ismertettek meg, mondván: Isten nem ver bottal! Vigyázz, mert Isten szeme mindent lát! stb., akkor nincs bátorságom az erőterébe kerülni, ezért nem is vágyom rá.

A találkozás csak akkor lehet igazán megerősítő, ha az irgalmas és személyesen szerető Isten hívására tudok válaszolni. Aki tévedéseim esetén is újra meg újra felkínálja ajándékait: vigasztalását, megbocsátását, erejét, békességét.

Ez a párbeszéd talán így hangzik majd a szívünkben (Tilmann Beller nyomán):

–  Én vagyok a múltad, a jelened és a jövőd Istene. Ne félj. Minden rendben lesz. Veled vagyok.

És én azt mondom neki:

– Kérlek, engedd, hogy érezzem, hogy itt vagy!

És Isten szól:

–  Hiszen ezt már régen megtettem! Ott voltam azok mögött az emberek mögött, akik szerettek téged. És a tegnapi kis véletlenek is tőlem származtak. Tudod, nekem tulajdonképpen mindegy, hogy egy Tejutat teremtek, amelyben százmillió nap kering, vagy azt mondom:

Nálad vagyok, ha jó az idő, ha rossz, ha fáj a fejed vagy amikor elmúlik a fájdalom. Veled szeretnék lenni. Tervem van veled, de arra várok, hogy azt mondd nekem: Atyám, bízom benned. Sőt talán még azt is hozzáteszed később: Szeretlek.

Úgy gondolom, ez a találkozás a bérmálkozás nagy lehetősége. Érdemes kivárni, érdemes segíteni ezt, mert a természetesre épül a természetfölötti. De nem szabad sürgetni, mert ez is – mint minden örök érték az életünkben – ajándék, kegyelem.

Szerző: Uzsalyné Pécsi Rita 

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 23-i számában jelent meg.