Pelé: Önéletrajz

Pelé tisztában van azzal, hogy kivételes tehetségét Istentől kapta, neki tartozik köszönettel. Vallja, hogy a Teremtő egész életében rajta tartotta a szemét. Felidézi, hogy gyermekkorában többször is veszélybe került az élete: egyszer a vonatablakból esett majdnem ki, egy másik alkalommal kis híján a folyóba fulladt, harmadszor pedig az esőzéstől beomlott az az üreg, amelyben Pelé játszani szokott a barátaival. Egy kisfiú halálát lelte az üreg alatt. Pelének az édesanyja még korábban megtiltotta, hogy felkeresse az üreget, ő azonban nehezen törődött ebbe bele, s azon törte a fejét, hogyan cselezhetné ki az édesanyját, s szökhetne el otthonról. Ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, érkezett a hír a tragédiáról.

Pelé Isten kegyelmének tulajdonítja, hogy mindhárom említett esetben életben maradt. Hitéről így vall: „Egész életemben vallásos voltam. Katolikus családból származom, erős hittel. Bármerre is vezetett utam, mindenhol Istent kerestem. Gyermekkoromban csak akkor játszhattam a többiekkel, ha előtte elmentem misére a Santa Terezinha-templomba. Folytatnom kellett a családi hagyományokat. Gyerekként e hagyományok hatására lettem vallásos. A család és mások tisztelete képezi alapját az életemnek, és tölt el nagy lelkierővel. Isten tehetséget adott nekem, és én mindig kötelességemnek tartottam, hogy jó célra használjam. 1962-ben, a chilei világbajnokságon ébredtem rá a maga teljességében, hogy én is csupán egyszerű halandó vagyok, akinek megvan a maga tennivalója a földi élete során. (ezen a világbajnokságon Pelé csak az első két mérkőzésen játszott, mivel súlyosan megsérült a csehszlovákok elleni csoportmérkőzésen – a szerk.) Úgy éreztem, mivel mindannyian meghalunk egyszer, tisztelnünk kell az életet, hasznosan kell kitöltenünk azt, és úgy kell viselkednünk másokkal, ahogy mi is szeretnénk, hogy viselkedjenek velünk. Mindenért, ami vagyok és amit elértem, Istennek tartozom köszönettel. A hitem segített végig az utamon. Tisztelem az összes többi vallást, amely hisz Istenben. Nem érdekel, ki honnan jön, mert hiszem, hogy minden út Istenhez vezet. Tisztelnünk kell felebarátainkat, a hitüket, a vallásukat, amíg ők is tiszteletben tartanak másokat.”

Kiemelten idézi fel Pelé az 1970-es mexikói labdarúgó-világbajnokságot, amelyen Brazília és ő maga is a harmadik világbajnoki címét szerezte meg. Mint kétszeres világbajnoknak és a világ vitathatatlanul legjobb labdarúgójának, az ő feladata volt, hogy erősítse fiatalabb és tapasztalatlanabb játékostársaiban az elszántságot, a küzdenitudást. A brazil csapat szereplésének másik alapvető eleme az ima volt. Ennek előzményeként Pelé felhívta telefonon Rose-t, a feleségét, aki elmesélte neki, hogy otthon, Brazíliában mindennap összegyűlik a család, és imádkoznak értük. „Remek ötletnek tartottam, és a gondolattól, hogy közösen imádkozzunk a csapattal, elsírtam magam” – emlékszik vissza Pelé. „Elmondtam a tervemet a társaimnak is. Először Rogérióval és Carlos Albertóval beszéltem, akik egyből benne voltak. Utána a csapat egyik vezetője, Antonio do Passo is csatlakozott, így négyen kezdtük el az egészet. Később Tostao, Piana, majd Mario Américo is velünk tartott. A küldöttség közel negyven főt számlált, és ahogy haladt előre a torna, szinte mindenki bekapcsolódott… A torna során szinte napi rendszerességgel imádkoztunk, általában vacsora után… Minden napra találtunk valamit, amiért imádkozhattunk – a betegekért, a vietnami háború áldozataiért, valakinek az egészségéért és még megannyi másért. Sohasem imádkoztunk azért, hogy nyerjük meg a világbajnokságot. Legfeljebb azt kértük, hogy ne sérüljön meg senki súlyosan, és legyen egy kis szerencsénk. Azt gondolom, e közös imák rendkívül fontos szerepet játszottak a csapat összekovácsolásában. Az emberek lelke könnyebb lett. Olyanok voltunk, mint egy igazi család, kölcsönös tisztelettel viseltettünk egymás iránt, kerültünk minden bántó megjegyzést. Nagyszerűen kijöttünk egymással. Hogyan is veszíthettünk volna egy ilyen háttérrel?”

A labdarúgás szakértői szerint az 1970-es mexikói világbajnokság volt minden idők legkiemelkedőbb vb-je, a győztes, Pelé vezérelte brazil csapat pedig a sportág valaha volt legjobb együttese (Legfeljebb a mi Aranycsapatunk volt hozzájuk hasonló, teszi hozzá a recenzens.) Amit az a brazil válogatott bemutatott, az már nem is egyszerűen futball volt, hanem művészet, a labdarúgás és a táncjáték különleges harmóniája, minden mozdulat tökéletesen megkoreografált, ugyanakkor az ellenfelek számára kiismerhetetlen, követhetetlen.

Önéletírásában Pelé felidézi, hogy három pápa is fogadta őt eddigi élete során: VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek. Közülük ketten kedvelték a labdarúgást: „VI. Pál sokat tudott a labdarúgásról, és szívesen beszélgetett is róla. II. János Pál ugyancsak futballkedvelő volt, fiatalon Lengyelországban maga is játszott. Sohasem feledem, milyen kedvesen fogadta, amikor átadtam neki a riói Cristo Redentor, a Megváltó Krisztus-szobor kicsinyített mását.”

Tudjuk, hogy gyakran előfordul, a híres és elismert személyiségeknél nincs mindig egyenes arányban az emberi, illetve a hivatásbeli, szakmai nagyság. Pelénél azonban e két fogalom tökéletes összhangban harmonizál egymással. Önéletírása nem csupán a labdarúgást kedvelőknek szerezhet nagy élményt, hanem mindazoknak, akik mélyebben érdeklődnek az élet mélyebb dimenziói iránt, s elgondolkoznak többek között azon, hogy mit jelentenek az olyan fogalmak, mint hit, siker, kudarc, tehetség, szorgalom, akarat, család, szeretet, szolidaritás (Gabo Könyvkiadó, 2010.)

Bodnár Dániel/MagyarKurír