Perifériák: az egyház új arca – Beszélgetés Thullner Zsuzsával, a kötet fordítójával

– Kézbe véve Riccardi könyvét (Andrea Riccardi történész és egyben a II. Vatikáni Zsinat utáni egyházi kezdeményezés, a Sant’Egidio közösség alapítója) újra megbizonyosodhattam róla, hogy a 21. század kevés prófétáinak egyike. Olyan történelmi távlatot ad, ami által úgy érzi az ember, megvetheti a lábát a történelmi valóság talaján, amelyből kiindulva a szerző egy, az evangéliumba belegyökerező víziót ad a jelen és a jövő egyházáról, mely merőben különbözik a múlt (és gyakran még a jelen) egyházától. Milyen élmény volt neked a Perifériák című könyvvel való találkozás?

– A könyv minden egyes mondatában rengeteg tudás és tapasztalat sűrűsödik össze. Tudtam, hogy nem lesz könnyű lefordítani, mégis elvállaltam, mert fontos a téma, és a Sant’Egidio közösség tagjaként talán otthonosabban mozogtam a könyvben megjelenő gondolatvilágban. Ugyanakkor annyira szép a szöveg, hogy magával sodor, katartikus felismeréseket nyújtott nekem. Jó volt tágasabb kontextusba helyezve látni azokat a szép történeteket, amelyeket részben megéltem, részben ismertem. Azt is szép volt látni, hogy a kilépő Egyház mennyire mély evangéliumi lelkülettel van jelen a nyomor világában, és ha magában az Egyházban olykor bizonyos értelemben peremre szorulnak is ezek a kezdeményezések, mégis nagy hatással vannak arra a környezetre, amelyben élnek, és mély egységben vannak Rómával, a pápasággal. Nagyon érdekesek a keleti, ortodox tapasztalatok is, amelyeket szóba hoz.

– Személyesen téged mi vonzott, amikor a Sant’Egidio közösséghez csatlakoztál? És mi az, ami ma is leghangsúlyosabb számodra?

– Budapesten ismertem meg a közösséget, magyar–olasz szakos egyetemistaként. Élt bennem a vágy, hogy valami konkrét dolgot is tegyek, és a kollégiumba menet egy intézet kertjében nap mint nap láttam fogyatékkal élő gyerekeket játszani. Nem mentem be soha, bár vágytam rá, de egyedül nehezen szántam rá magam. Egyszer azonban egy csoporttársnőm elhívott egy intézménybe, ahol nehezen kezelhető állami gondozott gyerekek éltek. Évekig jártunk oda más egyetemistákkal együtt, rengeteget készültünk minden foglalkozásra, táborozni is vittük a gyerekeket, rendkívül vidám és szép élményeket őrzök ebből az időszakból.

Március 5-én Budapesten, a Párbeszéd Házában Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök mutatott be szentmisét a Sant’Egidio közösség szervezésében hajléktalan barátaik emlékére, akik az utcán éltek és haltak meg. A Kapuvári Ízvadászok és budapesti gimnazisták segítségével a szentmise után ebédre látták vendégül a hajléktalanokat.
Fotó: Merényi Zita

Amikor ’92-ben először jártam a római Sant’Egidio közösségnél, akkor azonkívül, hogy megmutatták a közösség templomát és központját, római barátaink elvittek a külvárosokba is, például egy vándorcigánytáborba, amely az óriásplakátok mögött rejtőzött. Őket testvérnek, barátnak tekintették az ott lakók, így engem is rögtön befogadtak, számomra is otthonossá vált ez a „periféria”.

Így történik meg, hogy

az a világ, amely ijesztőnek hat, kinyílik az ember előtt, befogadó, barátságos közeggé válik, amelyben én is otthon érzem magam, és része lehetek ennek az álomnak.

A hátteret pedig mindig a közös imádság adja. A Sant’Egidióban nagyon fontos a részvétel a közös imádságokon, hogy valóban közösséggé, testvérekké váljunk.

Fotó: Merényi Zita

– Mi ez a háttér, amit a közösségben való imádság ad?

– Bármit is teszünk, azt nem a magunk erejéből tesszük, tudjuk, hogy az Úr küld el minket erre az útra. Azt gondolom, hogy imádság nélkül egy idő után kiszáradnak a szolgálatok. Ebben a könyvben szó esik egy orosz szerzetesnőről, Marija Szkobcováról, aki azt mondta nagyon szépen, hogy a szociális munkának, illetve a Krisztus nevében folytatott minden párbeszédnek templomon kívül zajló liturgiának kell lennie. Mi sem önkéntesként szeretnénk jelen lenni a szegények között. És nem is magasztosan képzelem el ezt a „templomon kívül zajló liturgiát”, hanem inkább úgy, hogy

egy hálót szövünk a szegényekkel együtt a barátság szálaival, és ez a háló felemel és megment sokakat, köztük minket magunkat is.

Idéz a kötet korábbi példákat is, Nolai Szent Paulinuszt például, aki egy olyan épületben élt, amelynek felső szintjén helyezte el a kolostorát, míg az alsó szinten a szegények laktak. Úgy vélte, az ő jelenlétük megszilárdítja házának alapjait az Úrhoz felszálló imádságaikon keresztül.

(…)

– Miért érdemes a könyvet elolvasni?

– Mert reményteljes. Most, amikor az Egyház keresi az útjait, ad erre egy szerintem nagyon pozitív választ. Andrea Riccardi tudja, hogy mennyire nehéz világban élünk. Nagyon pontosan ismeri a történelmet, a hatalmas, egész népeket romba döntő tragédiákat és igazságtalanságokat, a háborút és a nyomort a városainkban és más földrészeken. A realitás talaján állva hiszi és hirdeti, hogy minden megváltozhat, és

a változást a saját szívünk megváltoztatásával kell kezdeni: az együttérzésből a mások sorsán való megrendülés és elgondolkozás fakad, és akkor lassan elkezd változni körülöttünk a világ.

Nagy kihívás ez az Egyház előtt.

*

A könyv kísérlet arra, hogy a keresztény kultúrának egy kicsi, ámde mégis nagy jelentőségű szeletét egybegyűjtse. Ezek az Egyház legszebb arcai. És hogyha egy szép Egyházunk van, tele nyitott emberekkel és álmokkal a világról, akkor ebben nagyon sokan otthonra találhatnak.

A Perifériák. Az egyházat érintő válságok és újdonságok című könyv ITT megrendelhető, a beszélgetés teljes terjedelemben pedig IDE kattintva olvasható.

Forrás és kiemelt kép: Új Város Online

Fotó: Merényi Zita (archív)

Magyar Kurír