Piarista sorsok és 1956 emlékezete az 56/70 filmfesztiválon

A  fesztivál programja számos dokumentum- és játékfilmen keresztül idézte fel az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékezetét.

Az eseménysorozat egyik kiemelkedő pontja az október 16-i vetítés volt, amelyen Barlay Tamás rendező-forgatókönyvíró és Horváth Tamás operatőr Az utca másik oldalán című dokumentumfilmjét mutatták be százhúsz néző előtt.

Szabadon, mégis rabként: A Mikszáth téri piaristák ’56-ban

A film egy egészen egyedi perspektívából dolgozza fel a forradalom napjait. A piarista rendet 1948-ban – a többi szerzetesrendhez hasonlóan – feloszlatták, ingatlanaikat államosították. 1950-ben a rend a Mikszáth Kálmán tér, Ráday utca és Múzeum utca által határolt tömbben kapott helyet (egy korábban feloszlatott női szerzetesrend épületében), ahol rövid idő alatt rendkívül színvonalas gimnáziumot hoztak létre. 

A gimnázium és a rendház épületével szemben, a Múzeum utca túloldalán található a Magyar Rádió épületegyüttese. 1956 őszén a szerzetestanárok a szobáik ablakából, szinte az első sorból követték végig a rádió körüli heves harcokat.

A film egy zárt, megfélemlített, a rendszer által „osztályidegennek” bélyegzett közösség szemszögéből láttatja az eseményeket, akik bár fizikailag a forradalom fészkében éltek, a körülmények miatt mégis kívülállóként kényszerültek megélni a történelmi perceket.

Kerekasztal-beszélgetés: Szemtanúk, levéltári források és az emlékezet

A filmvetítést követő pódiumbeszélgetés során az alkotók és szakértők járták körül a film hátterét és a korszak egyházi tapasztalatait.

A film rendezője, Barlay Tamás felidézte, hogy maga is a Mikszáth téri piarista gimnázium diákja volt, ahol a filmben megszólaló atyák tanították. A fizika- és kémiaórákon a Múzeum utcára néző ablakokból rendszeresen rálátott a Magyar Rádió udvarára.

Később, amikor tudatosult benne az ’56-os harcok pontos helyszíne, megfogalmazódott benne a gondolat: megszólaltatja egykori tanárait, akik az események közvetlen közelében éltek.

A dokumentumfilm így nemcsak történelmi memento, hanem személyes hálanyilvánítás is a piarista közösség felé.

A filmben megszólal többek között: Jelenits István, Borián Tibor, Kállay Emil, Pázmándy György, Kemenes László, de sokat említik Endrődy Vendel ciszterci apátot, illetve az akkori tartományfőnököt, Sík Sándort. A filmben az egyetlen, még ma is élő piarista szemtanú is megszólal: Urbanek Rudolf atya, aki 1956/57-ben töltötte jelölt évét a Mikszáth téri rendházban.

Írott krónikák versus oral history

Koltai András, a Piarista Levéltár vezetője a beszélgetésben rávilágított arra, hogy az 1956-os eseményekről alig maradtak fenn közvetlen, korabeli írott magánforrások. Míg 1848-ban levelek tömege dokumentálta az eseményeket, ’56-ban a telekommunikáció terjedése miatt a fontos dolgokat inkább telefonon beszélték meg az emberek. A szerzetesrendekben vezetett historia domusok ugyan léteztek, de a kényes, ellenállással kapcsolatos ügyeket elrejtették, vagy nem iktatták az állami hatóságoktól való félelem miatt.

Koltai András kiemelte a rákosista egyházpolitika visszásságait is: Rákosi Mátyás 1950-ben abban a reményben engedélyezett nyolc egyházi iskolát, hogy az egyházak belső bomlása miatt úgyis ellehetetlenülnek. Arra azonban nem számított, hogy a szerzetesek elszántsága megtartja ezeket az intézményeket, amelyek később a hazai értelmiség nevelőhelyeivé váltak.

A szeretet ereje és a békepap-kérdés árnyalatai

Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes személyes gyerekkori emlékeit megosztva idézte fel ’56 napjait, a pincékben töltött éjszakákat és a vonuló tankok árnyékát.

Hangsúlyozta a templomok és kápolnák lélektani fontosságát a forradalom leverését követő sötét időszakban. Utalt Kállay Emil piarista atya tanítására is:

a gyűlöletre és az erőszakra nem lehet erőszakkal felelni, egyedül a szeretet képes valódi változást hozni.

A kerekasztal-beszélgetés során felmerült a kádári diktatúra egyházpolitikájának és a békepapok megítélésének kényes kérdése is. Sajgó Szabolcs és Koltai András óva intettek a túlzott leegyszerűsítésektől: a rendszer kifinomult zsarolási és beszervezési technikákkal dolgozott, és sok egyházi személy kizárólag azért vállalt formális szerepet, hogy védelmezni tudja a közösség fiataljait és a lelkipásztori munkát.

A beszélgetésből az is tisztázódott, hogy míg a felsőoktatásban tanuló egyetemisták és novíciusok közül sokan aktívan részt vettek az eseményekben, vagy emigrációba kényszerültek, a kiskorú gimnáziumi diákokat az óvó rendi vezetés otthon tartotta a harcok idején.

Az utca másik oldalán című film és a hozzá kapcsolódó pódiumbeszélgetés méltó módon mutatta meg, hogy az 1956-os forradalom nemcsak a barrikádok harcosainak története, hanem azoké a néma tanúké is, akik a hit, az emberség és a pedagógia eszközeivel őrizték a lángot a legnehezebb évtizedekben is.

Forrás és fotó: Piarista Rend Magyar Tartománya

Magyar Kurír