Pierre Teilhard de Chardin jezsuita tudós és gondolkodó „szellemi végrendelete”

Amint Teilhard de Chardin a bevezetőben fogalmaz, ki akarja békíteni Istent és a világot. „Van egyesülés Istennel, s van egyesülés a Földdel; de a Föld révén is lehet egyesülni az Istennel.”

A mű első fejezete a Kozmosz szépségének megtapasztalásából indul ki. Az anyagvilág összetettsége, az élet csodája, a személy és lélek titokzatos valósága csodálattal tölti el a szerzőt.

A második fejezet a panteizmus kísértéséről szól, amely kétséget kizáróan megpróbálja az embert, a természettudóst. „Az Anyag közeledett, s hívott: gyere velem!” – írja Chardin. Ő azonban, bár többször vádolták panteizmussal, nem engedett ennek a csábításnak. Csodálta az anyag komplexitását, élvezettel fáradozott a természettudományos titkok megfejtésén, de nem ragadt meg a materializmusnál, hanem továbblépett. „A Kozmosz igazi hívó szava ez: tudatosan vegyünk részt abban a nagy munkában, amely benne folyik; a dolgok egyetlen lelkével nem úgy fogunk egyesülni, hogy árjuk ellen úszunk, hanem velük együtt küzdünk egy eljövendő Végpont eléréséért.” Az élet és annak csúcspontja az Ember, valamint az őket összekapcsoló evolúció. Szerzőnk azonban továbblép, amikor azt állítja: „A Világ Munkájának értelme és célja bizony talán az Anyag szellemivé alakítását jelenti.”

A harmadik fejezetben az anyagvilág és élet csodája után fény vetül a Lélek világára. „Az egyetemes Valami, amiből minden származik és akihez minden visszatér, nem olyan Személytelen, Ismeretlen és Tudattalan, amiben az egész egyén szétesik és amibe olvadva elveszti énjét, hanem éppen ellenkezőleg: élő és szerető Létező, akiben úgy vesztik el magukat a tudatok, hogy beteljesednek, mert személyiségük még határozottabb lesz és fénybe borul még a legtitkosabb személyi értékük is. Isten hatalmas és úgy ölel át, akárcsak az Anyag; de meleg és bensőséges, mint a lélek.” Ezt a valóságot a szerző a szentek közösségének egyházi terminusával jelöli. Sőt mindezen túllép, és a világban és életben egy Jézus Krisztusban egyesített valóságot lát. „Igen! Hiszem, Jézus, s világgá akarom kiáltani háztetőkről és városok teréről, hogy Te nemcsak a dolgok jogi ura és a Világmindenség utánozhatatlan fénye vagy, hanem ennél sokkal több:

Te vagy a minket lenyűgöző Hatóerő, amely átjár, vonz és leköt legégetőbb és legmélyebb vágyaink velejéig;

Te vagy az a kozmikus Létező, aki átölel minket és teljessé tesz Egysége tökéletességével. Igen, így és ezért szeretlek mindenek felett!”

A negyedik gondolatkörben, miután Isten egyesült az emberrel Jézus Krisztusban, az ember Istennel való egyesüléséről van szó. A kereszt titka és értelme mutatkozik meg ebben a fejezetben. A természet vajúdó, szenvedő hangja szólal meg itt, de az igazi fejlődés, előrehaladás reményében.

Befejezésként álljon itt Teilhard de Chardin imája (részlet): „Jézus Krisztus, jóságod és emberséged csakugyan vállán hordja a világ minden félelmetes nagyságát. Ezért hát benned valósul meg az a kifejezett szintézis, amelyet tapasztalatunk és eszünk sosem merészelt volna megalkotni, hogy imádása tárgyává tegye: az elemnek és a teljességnek, az egységnek és a sokaságnak, a szellemnek és az anyagnak, a végtelennek és a személyesnek szintézise. S mert ez az összetettség leírhatatlan vonásokkal rajzolta meg alakodat és aktivitásodat, kozmikus valóságokra vágyó szívem szenvedélyesen adja át magát teneked!

Szeretlek, Jézus, a benned menedékre találó tömegért, amely – minden más létezővel együtt – ott morajlik, imádkozik és sír tebenned… Hallom, amint kebledre borulok. Szeretlek, mert terveid túlszárnyalnak mindent, és kérlelhetetlenül szilárdak. Drága barátságodat miattuk árnyalja megmásíthatatlan determenizmus, s mint nagy köpeny szárnyai, úgy borulnak ránk akaratod hajlíthatatlan végzései.

Szeretlek, forrás, tevékeny életető erőtér. Még a természetes világ fejlődésének is te vagy a végpontja és kiútja. Központ vagy, amelyben minden találkozik, s amely mindenre kihat, hogy mindent magához vonzzon.

Szeretlek, mert a kegyelem, az élet és az anyag által az egész teremtésben meghosszabbodik tested és Lelked.

Jézus, szelíd vagy, mint a szív; heves izzású, mint az erő; hozzánk simulsz, mint az élet. (...) Jézus, központ vagy, feléd tart minden. (...) Kozmikus életet élni – ez annyit jelent, hogy áthat ez a diadalmas tudat: a misztikus és kozmikus Krisztus testének vagyok egy atomja. Aki él, az egyáltalán nem érzi azt sem tehernek, hogy rengeteg emésztő gond köti le másokért. Élete egyre messzebb tárul, és szíve mindig tárva nyitva ….”

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír