Pilinszky 100 – Elég, ha hálás

Kultúra – 2021. október 27., szerda | 20:24

Száz év – tíz vers. Pilinszky János születésének centenáriumára készülünk. Tíz vershez közelítve keressük az életmű sarokköveit. A kilencedik vers, melyhez közelebb lépünk, Az ember itt című, a Szálkák kötetből. Kulcsszava, mely alapfogalma a Pilinszky-életműnek: a hála.

Szálkák Fokról-fokra ciklusának nyitóversében ismét a lét leglényegesebb dimenzióiról gondolkodik Pilinszky. Olyan fogalmakról, mint szeretet, hála, bűn és imádság. Ez a vers is egy szálka, egyetlen a kereszt megszámlálhatatlan szálkája közül. Tenyerünkön tarthatjuk, forgathatjuk, az egész titkát kutatva. A költő a valóságot szemléli – megint csak a tények mögötti igazságot, s a lét igazi tétjéről beszél – lemondóan is, föloldozva is. Hiszen tökéletlenségeink, kudarcaink, bűneink és törekvéseink, szeretetvágyunk és szeretni vágyásunk összessége az életünk.

AZ EMBER ITT

Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.

Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.

A hét sort két versszakra tagolta Pilinszky. A szünet egyben váltást is jelez: az általános alanyú kijelentések után személyes közlések következnek. Az első két állítás is személyes, fájdalmas tapasztalatokból eredhet, mégis egyetemes érvényűnek érzi a költő, míg a második versszakban mintha a saját, személyes válaszait mondaná el, világképe alapzatairól beszélve.

„Az ember itt kevés a szeretetre.” Mély szomorúságot és lemondást érzünk e látszatra tárgyilagos kijelentés mögött. Minden jó szándékunk, minden vágyunk és törekvésünk ellenére elérhetetlennek tűnik a tökéletes szeretet. Az Isten iránt? Egymás iránt? Az eredendő bűn okozta seb miatt? Önzésünk, mindig többet követelő vágyaink, hiányaink miatt? Az itt szócska old fel valamelyest és nyit kaput: itt kevés, de ott majd nem lesz kevés az ember a szeretetre. E földi életben elérhetetlen, de odaát majd megtapasztaljuk a tökéletes szeretet teljességét. „Tudom, hogy nincs tökéletesség a földön. És elfogadni bizonyos értelemben a tökéletlent, ami mindennek ellenére a tökéletesség felé visz minket – ez a maximum” – nyilatkozta egyszer Pilinszky. Egész költészetében, egész világszemléletében kutatva mintha paradoxonok sűrű erdejében járnánk. De soha nem feloldhatatlan ellentmondásokról van szó. A tökéletes szeretet utáni vágyat például a hála oldhatja fel. A második sor azzal a szóval kezdődik, mely Pilinszky költészetében valóban varázslatos erejű, verscímmé is emelte a költő ugyanitt, a Szálkákban. Újra és újra kimondja, szinte már kiáltja. Ez a szó képes feloldani annyi görcsöt, annyi hiábavaló várakozást. Mert elég egy arc látványa, elég egy kéz, elég egy jelenlét. Elég, ha hálás az ember. „Elég, ha hálás legbelűl.” A többit rábízhatjuk, rá is kell bíznunk a mindenség Urára. Ő az, aki körülöleli majd tökéletlen szeretetünket. Egyedül ő az, aki megtaníthat „vágyakozni az után, ami a miénk”, azután, akit magunkhoz ölelünk. Egyedül ő taníthat meg arra, hogy szeretetünk ott és abban találhatja meg „tárgyát és vele együtt szabadságát”, ami eleve az övé.

Elég, ha hálás az ember… „ezért-azért; egyszóval mindenért”. Olyan borzasztóan könnyű örökké elégedetlenkedni és hálátlannak lenni. És olyan borzasztóan szomorú és kimerítő. És olyan borzasztóan könnyű örökké hálásnak lenni. Mindenért, amink van, mindenkiért, akit nekünk adott az Ég. Borzasztóan sok örömet nyerünk így. És békét. Lehetőségünk? Kötelességünk. Ha a versképre nézünk, rögtön a hálás szóra szegeződik a szemünk, éppen az első versszak közepén áll. Akár tudatos, akár véletlen, de tökéletes építkezést figyelhetünk meg itt is.

A második versszakban egészen személyes vallomásban reflektál az előzőekben elmondottakra a költő. Két szót ismer csupán, „bűn és az imádság két szavát”. A szóval képesek vagyunk véteni, Isten ellen, egymás ellen, de a szóval egymás felé is fordulhatunk, s kimondhatjuk a bocsánatkérést, a hálát, a szeretetet. Azt mondja a költő, hogy a bűn és az imádság két szava közül az egyik hozzátartozik, a másik elhelyezhetetlen. Azt valójában nem mondja meg, melyik minőség melyik fogalomhoz tartozik, egyedül a sorrend adhat támpontot. A bűn szava tartozik hozzánk, leválaszthatatlanul? Ahogy hordozzuk az áteredő bűn terhét egész földi életünkben. S a másik, az imádság szava elhelyezhetetlen? Amennyiben Istenhez irányultsága átlépi az érzékeinkkel befogadható teret és időt, mindenképpen az. „Az imádság szavakba foglalt vagy néma kapcsolat és párbeszéd Isten és ember, Isten és az imádkozó egyén között. Ugyanakkor egyéb is. Mivel Istenen keresztül az imádság szükségképp kapcsolat, méghozzá a legmélyebb kapcsolat, párbeszéd a teljes létezéssel, minden egyes – élő és halott – emberrel. Egyfajta metanyelv, némaságában is egyféle beszéd fölötti beszélgetés mindennel és mindenkivel. E párbeszéd fölmérése persze lehetetlen, de létezése minden imádkozó teremtmény számára alapvetően igaz és valóságos. Az imádság értelme így kettős. Annyi, mint egyedül maradni Istennel, ugyanakkor találkozni mindenkivel, a teremtés egész teljességével, méghozzá egyszerre térben és időben, s túl téren és időn, Isten szívében, az öröklét dimenziójában. Ezáltal az ima olyan párbeszéd is, amit másképp nem tudnánk megvalósítani. A felszínen gondolataink ezerféle leküzdhetetlen akadályba ütközhetnek, s ütköznek is, bábeli árkot vetve ember és ember közé, viszont az imában kölcsönös megértésünknek nincs semmi akadálya.”

Az ember itt Pilinszky hitvalló versei közé tartozik. Nem elsősorban költői, hanem emberi hitvallás. A lét legalapvetőbb fogalmairól: szeretetről, háláról, bűnről, imádságról. A költő a személyes fölött a személytelen földi létviszonyainkat kutatva az örökkévaló létünkre figyel folytonosan. Oda van szögezve a tekintete. S azt üzeni, hogy még ha kevés is az ember a szeretetre itt, mégis szerethet. Mégis hálás lehet. Mégis imádkozhat.

Idézett interjúk, cikkek
A kereszt szálkái (Hegyi Béla interjúja, Vigilia, 1973. február)
Egy lírikus naplójából (Új Ember, 1972. november 12.)
Hitünk titkairól (Új Ember, 1974. december 15.)
Az imádság mint metakommunikáció (Új Ember, 1980. augusztus 3.)

Szerző: Borsodi Henrietta

Fotó: Hunyady József / FORTEPAN

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott formában a 2021. október 24-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria