Pilinszky 100 – Végül majd asztalhoz ülünk

„Rettenetes, hogy a tényektől sose látjuk a valóságot.” Pilinszky János számtalanszor ismételte élete során Rilke mondását. Mind életművének, mind világszemléletének kulcsa lehet ez a mondat. A tényekről ő maga nem sokat tudott. A valóságról annál többet. A szócsatákban és hírzajban zajló mindennapokról keveset, de az örökkévalóságban gyökerezett létről nagyon sokat. Hírnök volt. Nem a tényeké, hanem a valóságé: a létezés alapszerkezetéről adott hírt. Élete utolsó évtizedében mintha már csak a kereszt szálkáinak örök jelen idejére figyelt volna, és az ebből kibontakozó jövőn töprengett. Mérhetetlen távlatot nyitott: „a puszta egzisztálásból a beteljesülő realitásba, világunk nihiltől föllazult parcelláiról a megtestesülés bizonyosságába” kalauzolt.

Az a láthatatlan, mindent átjáró valóság, amelyben élt, a teremtettség és az üdvösségre való meghívottság valósága. Közös sorsunk. Egész művészete a nagypéntek és a húsvét misztériumát mutatja fel, eszkatologikus távlatokban, mindannyiunk életében jelen lévő valóságként. Pilinszky a végső időkre szegezte tekintetét névadó szentjével, János apostollal együtt.

MIELŐTT

A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.

A vers egyes szám első személyű kijelentéssel indul. Egy egyszerű, mégis döbbenetes közléssel: az élet hétköznapjaiban járatlan lírai én számára a végítélet az egyetlen valóság, melyet valóban ismer. Misztikus víziója szerint „az a nap, az az óra” nem a halálé, nem a megsemmisülésé és a veszteségé, hanem megdicsőülésünk ideje lesz. Visszanyerjük ártatlanságunkat: fölmagasztaltatik mezítelenségünk, mely a szégyen és a bűn forrása a paradicsomból való kiűzetés óta.

A második versszak a Jelenések könyve súlyos lapjait idézi. Mind ott vagyunk, együtt ama végső órában, s nem keressük egymást, mert figyelmünket a megváltás titkának beteljesülése követeli: a Fiú most már visszaadhatja a szenvedés súlyos fáját. Az Atya visszaveszi a keresztet „mint egy szálkát”, és miután elfogadta a beteljesedett áldozatot, eljön az idők vége.

Ennél a pillanatnál újra nézőpontváltás következik a versben, mintha a kamera a „színpad” felől ismét a „közönség” felé fordulna. Visszatér a többes szám első személy: akik addig nem kerestük egymást, most egymás felé fordulunk, és kimondjuk az áhított, éhezett-szomjazott szót: „Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: / nagyon szeretlek.” És ezek a szavak olyan biztosak, súlyosak, olyan tiszták és egyenesek lesznek, mint maga a végítélet.

És akkor mindenki elindul a kapu felé, az atyai ház kapuja felé. És sír, sír – örömében, bűnbánatában, tisztulásában –, és a könnyek árja fölszabadítja a tengert. Pilinszkynél a sírás mindig a végtelen tengerrel rokon, és a tenger nagy Isten-szimbólum ebben a költészetben. „(…) az elemek közül a tenger az »atya«. Minden víz, eső és sírás tékozló fia a tengernek. A tenger Isten sírása, a teremtés végeérhetetlen könnye. Hullámokra osztott végtelenével egyszerre viseli a pillanat és az örökkévalóság szépségét, terhét, harmóniáját, meghasonlottságát, bánatát, örömét. Persze, sírunk mi is, és amikor sírunk, a pillanat és a végtelen kicsap arcunkon. Szemünk legfőbb szépsége talán nem is az, hogy látunk vele, hanem hogy általa adatott meg kinek-kinek a sírás irgalma, kegyelme. Igaz, nem is a szemünk, hanem a szemgödrünk sír, mintegy jelezve, hogy sírásunk az ősibb, az előbbre való, s hogy látásunk, szemünk világa a tengerből született, hogy minden világosságunknak sírásunk a fundamentuma.”

Sírunk, a pillanat és a végtelen egyszerre ott van az arcunkon, abban a végső órában, és könnyeink egyek már a tengerrel, visszatérnek oda, ahonnan eredtek, mindannyian, egész valónkkal visszatérünk oda, ahonnan létünk eredt, Istenbe.

„Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég. (Iz 44,6) Boldogok, akik megmossák ruhájukat a Bárány vérében, hogy hatalmuk legyen az élet fája fölött, és a kapukon át bemenjenek a városba!” (Jel 22,13–14) A Jelenések könyve e mondatait fordította verssé Pilinszky. A címbeli határozószó az utolsó sor első szava: mielőtt a végső beteljesedéshez érkezünk, átéljük tisztulásunk, szabadulásunk és felmagasztaltatásunk óráját. S miután mindez megtörtént, miután a kapukon át beléptünk az atyai házba, asztalhoz ülünk.

Ez a Mielőtt célja: hogy kimondja az asztal végső, áldott közösségét. Egy olyan asztalét, ahol mindenkinek jut hely, ahol senki nem lesz első és senki nem lesz utolsó, és amely körül senkinek nem kell szégyenkeznie soha többé. Beteljesedik az öröm – az ígéret szerint.

Ennek a végső és teljes közösségnek és örömnek előképe és lehetősége a földi létben a lélek békéje. Az áldott pillanatokban, amikor a miénk, megsejtjük, milyen lesz a végső beteljesedés. Maga Pilinszky így imádkozott ezért: „Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben. Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke.”

Idézett esszék
Egy lírikus naplójából (Vigilia, 1970. április)
Egy lírikus naplójából (Új Ember, 1973. február 25.)
Imádságért (Új Ember, 1979. október 7.)

Szerző: Borsodi Henrietta

Fotó: Hunyady József / FORTEPAN

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott formában a 2021. augusztus 16-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.