Pilinszky 100 – Nem maradhat rejtve

„A negyvenötben összeomló Németországban elemi erővel született meg bennem a felismerés: ez az a föld, amit Isten elhagyott. (…) az emberek elhagyták Istent, most Isten hagyja el a világot. (…) Mert semmi sincs többé: egyedül a pótolhatatlan Hiány van, mint egy pokoljáró misztikus negatív istenélménye. Mert az emberek elhagyták Őt, és most Ő hagyta el a világot.” Pilinszky János talán legrettenetesebb tapasztalatát fogalmazta meg e sorokban. Ez a tapasztalat végigkísérte és kísértette a költőt; az emlék misztikus látomássá nőtt.

Isten jelenlétének kézzelfogható és felmutatható jelét az Eucharisztiában, a valóságos Jelenlét szentségében kutatta és kereste a katolikus Pilinszky. Az eucharisztikus Jézus, az Oltáriszentségben jelen lévő Isten nevének kimondását a szentségtartó, monstrancia, tabernákulum metonímiák helyettesítik lírájában. Egy ilyen vershez lépünk most közelebb.

TABERNÁKULUM

Ki kellene, hogy szabadítsak
valamit valami alól,
keresztbe vetve csapkod szárnyam,
körmöm-lábam, tollam-karom.

Nem jutok el a szentségházig,
örökre hó alatt marad
az a bizonyos tabernákulum,
ami miatt, ami miatt.

A tabernákulum az Eucharisztia őrzésére szolgál. Körülötte adoráló angyalszobrok állnak, védelmezve „kis hajlékában” a szentostyát, ószövetségi hagyomány, a frigyládát szárnyukkal betakaró kerubok mintájára (vö. Kiv 37,7–9).

Isten (jelen)létének és távollétének, illetve hiányának két nagy szimbóluma van Pilinszky János művészetében: a tenger és a hó. Az Eucharisztia körül jellemzően tél uralkodik a versekben: „Elsüppedek a hóesésben” (Monstrancia); „téli vecsernye”, „miként a hó hallgat”, „téli égbolt” (Ahogyan csak); „az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig” (Így teltek napjaink). A Tabernákulum is ebbe a sorba illeszkedik: a hó örökre elrejt és fogságában tart valamit, ami életbevágóan fontos. Szent Ágoston mondása szerint: „A mi telünk az, amikor Krisztus elrejtőzik.” Krisztus elrejtőzött, nemcsak a kicsiny ostya kenyérszíne mögé, nem csupán a kenyér színe alatt a tabernákulum falai közé, de a szentségház is hó alá került, beleburkolózott az örök télbe. A dermedt világ nem képes érzékelni Isten jelenlétét, sőt talán már a létét sem.

Van azonban valaki, aki küzdve küzd, hogy mégis hírt adjon erről a létről, és felmutassa a Jelenlétet. Egy titokzatos lény szólal meg a Tabernákulum című versben két kijelentő mondat erejéig. Az első versmondat, az első versszak a kényszerű küzdelemről ad hírt. Rejtőzik valami valahol, s egy szárnyas lény, akinek lába és karja is van, csapkodva viaskodik, hogy az elrejtett kincset kiszabadítsa. A halmozás („szárnyam, / körmöm-lábam, tollam-karom”) kétségbeesett küzdelmet jelez, ahogy a négy sorban annyira hangsúlyos, pattogó k-k is, akusztikailag is érzékeltetik a harc hevességét.

A második versszak tónusa más: a megszólaló feladta az ostromot. Az első versszak mondata, bár ponttal zárul, felkiáltásként hat, a második versszaké lemondó kijelentés. A lírai én nem lehet más, mint a tabernákulum őrzésében kudarcot vallott kerub. Kuklay Antal atya szerint a vers „(F)elidézi a küzdelmünket: felszínre hozni magunkból az elrejtett Istent, hiszen ezt jelenti az angyal név: küldött. De az angyal erőtlen. Isten rejtve marad.”

Bár az első versmondat csupa feszültség és mozgás, a versforma mégis kiegyensúlyozott marad: kilenc és nyolc szótagos jambikus lüktetésű sorok váltogatják egymást. Ez a szabályos rend a második versszak harmadik sorában, a vers utolsó előtti sorában bomlik csak meg, kilenc szótagos helyett tíz szótagos ez a sor. Így kapja meg a főhangsúlyt, hiszen valóban ez az egész vers legfontosabb sora: „az a bizonyos tabernákulum”. Itt neveződik meg az első versszakban a valami névmás alá rejtett dolog, amelyért a küzdelem folyik; „ami miatt, ami miatt” nem drága semmiféle erőfeszítés; aminek értéke mindenki számára magától értetődő és felbecsülhetetlen.

Az Eucharisztiát csupa hiány, negatív terek, negatív környezet, negatív jelzők, tagadások, mozdulatlanság, megnevezhetetlenség veszik körül a Pilinszky-versekben. Mintha minden egyes darab a költő küzdelméről tenne tanúságot: hogy mindennek ellenére, mégis felmutassa azt a bizonyos jelenlétet, és cáfolja a világ Istentől való elhagyatottságát.

Éppen erre, a világnak (az embernek) Istentől való elhagyatottságára maga Jézus is rákérdezett földi életében, a kereszten, az „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46; Mk 15,34) kiáltásban. XVI. Benedek szerint „nem akármilyen elhagyatottság kiáltása ez. Jézus a szenvedő Izrael nagy zsoltárát imádkozza, s így nemcsak Izrael, hanem a világon minden, Isten rejtőzködésétől szenvedő ember egész szorongatottságát magára veszi. Az Isten hiányától gyötrődő világ segélykiáltását elviszi egészen Isten szívébe.” Pilinszky János a művészetével ugyanezt tette. Isten vágyva vágyott jelenlétét s ennek megtapasztalását akarta megmutatni és fölmutatni az Isten hiányától szenvedő világban. „Az egyetemes létvesztés idején a költő dolga, hogy az elveszett, elhomályosult szentnek nyomára vezessen, vagy ha e nyomokra már maga sem lelne rá, legalább a nyomok nyomait kutassa, legalább a szentre vonatkozó szomjúságot tárja fel, nevezze néven” – idézi Heideggert Jelenits István.

A program, mely Pilinszky „eucharisztikus” verseiből kirajzolódik, semmit nem veszített érvényéből azóta sem. Az eucharisztikus kongresszus napjaiban is megszólít: nem maradhat rejtve, nem maradhat hó alatt „az a bizonyos tabernákulum”. A benne rejtőző monstranciában magasra emelhetjük, magasra kell emelnünk azt a bizonyos Jelenlétet.

Idézett irodalom
Pilinszky János: „Miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is” (Új Ember, 1959. április 12.)
Jelenits István: Költői pálya a szent és a profán metszésvonalán (In: J. I., Az ének varázsa, Bp, Új Ember, 2000)
Joseph Ratzinger–XVI. Benedek: A Názáreti Jézus (Bp, Szent István Társulat, 2008)

Szerző: Borsodi Henrietta

Fotó: Hunyady József / FORTEPAN

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott formában a 2021. szeptember 5–12-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.