Pio atya – A csodák embere I-II.

Carlo Carlei filmjének kezdetén imacsoport gyülekezik a San Giovanni Rotondo kolostor előtt, megemlékezve arról, hogy Pio atya testén ötven évvel ezelőtt jelentek meg a stigmák, a keresztre feszített Krisztus sebei. A Pio atyát szerető és a megrendült egészsége miatt érte aggódó és imádkozó hívők mellett azonban Látogató is érkezik. Nevét nem tudjuk, mindenki csak monseigneur-nek szólítja. Roppant kemény, hideg lelkű ember, mintha az ördög ügyvédjének a szerepét játszaná el. Egész életében üldözte Pio atyát, s még most, a halála előtt néhány órával sem kíméli, önteltnek nevezi, aki túlságosan biztos a szentségében, azzal vádolja, hogy kezdettől fogva becsapta az embereket, kihasználta hiszékenységüket, fanatizmusra való hajlamukat, csodák iránti vágyakozásukat. A Látogató szemernyi részvétet sem érez az ezrek, tízezrek által már életében szentként tisztelt Pio atya iránt, s noha sokkal fiatalabb nála, tegezi, durván beszél vele. Amikor pedig felfedezi, hogy Pio atya kézfejéről eltűntek a stigmák, végleg igazolva érzi magát. Nem akarja elhinni, hogy Pio atya ötven évre kapta meg Krisztus sebeit, s hogy most ezek eltűntek, azt jelenti, földi életének a végére érkezett.

A filmben Pio atya gyermekkorától kezdve tárulnak fel életének a főbb eseményei. A visszaemlékezéseket meg-megszakítja a szentéletű szerzetes és az őt kíméletlenül faggató Látogató párbeszéde, az események értékelése. Éles ellentét van Pio atya nyugodt, bölcs magatartása és a Látogató ingerült, időnként kifejezetten durva, sértő megnyilvánulásai között. A szerzetes nem titkol el semmit, gyónásszerű őszinteséggel idézi fel, hogy a Sátán gyermekkorától kezdve időről-időre megkísértette, üldözte, a legkülönbözőbb alakokban jelent meg előtte: bőszen ugató, megvadult fekete kutyaként, lobogó tűzcsóvaként, a lelkipásztori szolgálat iránti elhivatottságát gunyorosan kétségbe vonó papi személyként. Az egyik jelenetben suttogó, mintha az alvilágból származó hangokat hallana, testét pedig felökleli a fekete kutya. „A fény kialudt, ahogy máskor is kialudt. Az Úr akart így vágni, csépelni, mint a gabonát. Hogy a lelkem megtisztuljon” – idézi fel küzdelmét az ördögi erővel. A Sátán vissza-visszatérő kísértései ellen Pio atya hitét kezdettől fogva Krisztusba veti. Már egész korán felismeri: „Ha teljes szívemből könyörgöm hozzá, ő meghallgat.”

Az életrajzi, de természetesen a fikciós elemeket is bőven felhasználó film Pio atyáját, akárcsak életében, meghatározza az Istentől kapott csodatevő képessége, rendelkezik a gyógyítás, a lélekbe és jövőbe látás karizmájával, napi kapcsolatban van Krisztussal és Máriával. Mindenekelőtt azonban követve Krisztus példáját, magára veszi mások szenvedését. Különösen szívén viseli a legszegényebbek, legnyomorultabbak gondjait. Kenyeret visz a gyermekeit egyedül nevelő anyának, ha pedig szükségét látja, leveszi a templomi Szűzanya-szoborról az arany díszeket, mert meggyőződése, Mária helyeselné, hogy az azokért kapott pénzen élelmet vesz a szegényeknek. Amikor elhatározza, hogy kórházat épít a legszegényebb betegek számára, a Szenvedés Enyhítésének Házát, azt mondja lelki leányának, Cleonicének: „A betegekben Krisztus lakozik. De a szegény betegekben Krisztus kétszeresen ott van.” Pio atya mindvégig tisztában van vele, hogy karizmáját Krisztusnak köszönheti, ő csak eszköz a Megváltó kezében.

Végigvonul a filmen, hogy az egyházi hierarchia ellentmondásosan viszonyult Pio atyához, rengeteg igaztalan támadásnak és hamis vádnak volt kitéve. Pio atya az ördög mindenütt való jelenvalóságával magyarázza a támadásokat, a Gonosz az, aki megzavarja az emberek lelkét és testvért testvér ellen fordít. Egyetlen pillanatra sem rendül meg azonban az egyházba vetett hite, a támadásokat alázattal viseli. Élete végén így emlékszik vissza küzdelmeire: „Meglehet, sok hibát követtem el, zsémbes voltam és kötekedő, de azt hiszem, bőven meglakoltam mindenért…Nekem választanom kellett az egyház ítélete és a nyomor, a reménytelenség között, és Krisztus, ő ragadott torkon, és azt mondta, folytasd, folytasd tovább!”

Személyekre lebontva mutatja be a film, hogy Pio atyának különleges hatása volt a környezetében lévő emberek lelki fejlődésére. Az említett Cleonice öntelt és pökhendi leányból válik Pio atya legfőbb támaszává, aki soha, a legnagyobb megpróbáltatások idején sem hagyja el, vállalva emiatt a gonosz, rosszindulatú és hazug vádaskodásokat is. A másik személy Emanuel Brunetti, egy élvhajhász, bűnös életet élő hazárdjátékos, akinek jelleme alapvetően fordul pozitív irányba a Pio atyával való találkozása után.

A harmadik lelki változás magában a Pio atya iránt mindig ellenséges érzelmű Látogatóban zajlik le. Pio atya rendelkezett a több helyen való jelenlét képességével, s így tud róla, hogy a II. világháborúban a Látogató, meghúzódva egy lakásban, félelemből nem mert ajtót nyitni egy, a németek elől menekülő fiatalembernek, hiába dörömbölt az ajtaján, kétségbeesve könyörögve neki, hogy ne hagyja kárhozatban meghalni. Pio atya ott áll a Látogató mellett, sugallja neki, hogy mentse meg a fiút a kárhozattól, oldja fel őt bűnei alól, de a Látogatóban erősebb a rettegés, mint a segítőkészség, a papi szolgálatból eredő kötelezettség. A Látogató egész életében hordozza magában ennek a tragikus mulasztásnak az elviselhetetlen terhét, de mivel nem mer vele őszintén szembenézni, önmaga gyengeségét haragként és gyűlöletként zúdítja a szentéletű Pio atyára, elviselhetetlennek tartva a személyét övező szeretetet és tiszteletet. Ezen az utolsó találkozáson Pio atya felidézi a történteket, de nem a leleplezés, nem is az ítélkezés céljából, hanem hogy segítse a Látogatót abban, hogy merjen végre szembenézni a bűnével, s hinni Krisztus végtelen irgalmában. Pio atya a Szentháromság nevében feloldozza a Látogatót a bűne alól, s alázatból is példát mutat: cserébe azt kéri, hogy ő is oldozza fel, ne kelljen úgy meghalnia, mint annak a fiúnak. A Látogató ekkor megtörik, s mintha fény gyulladna a lelkében. Megszabadulva az őt több mint két évtizeden át nyomasztó rettenetes bűntudattól, felismeri annak az embernek az életszentségét, akit egész életében üldözött. Könnyeivel küszködve suttogja: „Micsoda elvakultság! Olyanok vagyunk, mint az emmauszi tanítványok. Krisztus közöttünk jár, és mi nem ismerjük fel.”

Carlo Carlei filmje hitelesen mutatja be Pio atya életét, aki minden tettét és csodáját mások szolgálatának szentelte, önként és zúgolódás nélkül vállalva, hogy neki a kereszt maradt. Magának soha nem kért semmit, mert ez volt az egyezség Isten és közte. Ahogy a tőle gyógyulást remélő apja halálos ágyánál mondja: „Magamnak nem kérhetek semmit. Másnak igen, de magamnak nem.” S ehhez az Istennel kötött egyezséghez mindvégig rendíthetetlen következetességgel tartotta magát.

Pio atya – A csodák embere I-II. (olasz film, 2000, 200 perces)
Rendezte: Carlo Carlei
Írta: Carlo Carlei, Massimo de Rita és Mario Falcone
Főbb szereplők:
Pio atya – Sergio Castellitto
Visitatore – Jürgen Prochnow
Cleonice – Lorenza Indovina
Agostino – Roberto Chevalier
Paolino – Flavio Insinna
Benedetto atya – Gianni Bonagura
Etalon Film Kft.

Magyar Kurír