Placid atya – Aki megjárta a Gulágot

Közhelyszerű igazság, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és ez mutatkozik meg Placid atya tanúságtevő életében, sőt, elődeinek a sorsában is. Több mint háromszáz évvel ezelőtt XII. Károly svéd király csatát vesztett Bendernél a törökökkel szemben, de sikerült elmenekülnie. 1714-ben legendássá vált hosszú lovaglással – Erdélyen és Magyarországon keresztül – tért vissza országába. Több beszámoló és emlékmű is bizonyítja, hogy Pesten a Váci utca 64-ben szállt meg. Kíséretének egyik katonája, Albert Olofsson belázasodott, nem tudott tovább menni. Végleg Magyarországon ragadt, itt nősült meg. Placid atya édesapja, Olofsson Gusztáv evangélikus vallású volt, de felnőttként katolicizált. A budapesti műegyetem építész karán tanított, életét a tudománynak szentelte, nem gondolt nősülésre. Ám egy súlyos szembetegség miatt csak középiskolában vállalhatott munkát, s ekkor mégis úgy döntött, hogy megházasodik. Harminckilenc éves volt már, amikor nőül vette Reihardt Jusztinát, egy tolnai sváb család leányát. Két gyermekük született, mindketten egyházi pályára léptek: a lány, akit a filmben Placid atya csak „Nővérkém”-nek emleget, Ausztriában lett apáca, a Sacra Coeur rend tagja.

A dokumentumfilm elején és végén Placid atya beszél egy, a Gulágon raboskodókra emlékező ünnepségen, hangsúlyozva, hogy a közös szenvedés által különleges szeretetkapcsolat fűzte össze őket. Arra pedig egyetlen pillanatra sem szabad gondolni, hogy a földi életüket befejezők megszűntek létezni. Ők nem semmisültek meg, csak átléptek az örökkévalóságba. Egy másik képen zsúfolt templombelsőt látunk, a Placid atya századik születésnapján bemutatott szentmisén rendi elöljárója, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát úgy jellemzi az ünnepeltet, mint aki különlegesen erős a hitben, és olyan isteni kegyelem működik benne, amire mindannyian vágyakozunk.

A csaknem kétórás film többi részében Placid atya mesél. Mintha egy monodrámát látnánk, amelynek minden pillanatát áthatja a derű, a hit, a remény és a szeretet, még olyankor is, amikor szörnyűséges dolgokról van szó. Ez nem jelenti a rettenet bagatellizálását, Placid atyát a hite segítette át a leggyötrelmesebb, legkilátástalanabb helyzetekben is, mindenkor azt kereste, hogy mi Isten üdvözítő akarata, amelyet teljesítenie kell. Már egészen fiatalon úgy érezte, Isten üdvözítő akarata az, hogy ő bencés szerzetes legyen. Amikor 1946-ban a kommunisták letartóztatták, a legrosszabb az volt számára, hogy nem a főapátja tartóztatta le, aki Szent Benedek regulája alapján közvetítette a rendtársak felé az Úr üdvözítő akaratát. A budapesti bencés gimnáziumban tanított, az egyik elsős osztály osztályfőnöke volt. Diákjai szerették, felnéztek rá. Ekkor már doktori címmel rendelkezett, tanárként és tudósként is szép jövő előtt állt. A megbecsültség állapotából zuhant ki a társadalom legszélső perifériájára, oda, ahol az emberi élet a nullánál is kevesebbet ért, fogvatartói nem tekintették embernek, kegyetlenül bántak vele, kiszolgáltatottsága totális volt.

Placid atya azonban úgy emlékezik vissza, hogy a Jóisten ekkor is megmutatta, kifogyhatatlan az ötletekből. Miközben a folyosót mosta fel, magyar nóták dallamára énekelve tudatta a halálkamrákban kivégzésükre váró rabtársaival, hogy tartsanak bűnbánatot, ő pedig megadja nekik a feloldozást: „Ego te absolvo a pecatis tuis – És én téged feloldalak bűneid alól, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” – énekelte. Amikor egy halálraítélt fiatalember, akinek büntetését kegyelemből huszonöt év rabságra ítélték, közölte vele, hogy szavai hatására a halálkamrában raboskodók megbékéltek Istennel, Placid atya rádöbbent: nem a szovjet büntetőtörvénykönyv alapján ítélték őt el és vitték a Gulágra, hanem maga a Jóisten küldte őt oda. Küldetése nem az lesz, hogy bencés diákokat tanítson, hanem hogy erősítse lelkileg a fogolytársait, ne hagyja, hogy eluralkodjon rajtuk a reményvesztettség. Lelki szakmunkás lettem – jellemezte akkori szerepét. A Gulágon töltött tíz esztendő alatt mindvégig ezt tartotta szem előtt, és ennek szellemében fogalmazta meg a túlélés négy szabályát: A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember! Az öröm szükséges a túléléshez, ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat. Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi, hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket. Ez pedig hatalmas erőforrás volt ott, abban az életben – mondta Placid atya, boldog mosollyal az arcán, s ez a szívből fakadó öröm még sokáig megmarad az emlékezetünkben, a film megnézését követően is. S nem csodálkozunk azon, hogy a Gulág-tábor egyik parancsnoka, aki 1952 karácsonyán, amikor Placid atya és fogolytársai a szomorú és kilátástalannak látszó körülmények ellenére is boldogan ünnepelték a karácsonyt, azt mondta nekik: őt ateistának nevelték, de az, hogy ők ilyen siralmas helyzetben is így tudnak örülni, a legnagyobb istenérv számára.

Placid atya nemcsak rabtársainak volt lelki támasza, de a fogságból hazatérve még további hatvan évig hirdette az örömhírt, és adta vissza sokaknak a hitét, reményét. Ha valaki találkozott vele, biztos, hogy jobb emberré vált. Széll Péter dokumentumfilmjében szinte végig Placid atya beszél, Várszegi Asztrik főapát említett szavait leszámítva nincsenek értékelések, méltatások. Nincs is erre szükség, Placid atya visszaemlékezéseihez semmit nem kell hozzáfűzni. Legfeljebb idézni tíz évvel ezelőtt mondott szavait: „Jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?”

Placid atya – Aki megjárta a Gulágot
(Magyar dokumentumfilm, 113 perc, 2005).
Rendező: Széll Péter
Kiadta és forgalmazza: Etalon Film Kft. 

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír