„Békére van szükségünk” – Podcast Ferenc pápával megválasztásának tizedik évfordulóján

Szent Márta-ház, késő délután. Ez nem egy interjú, mert abból már sok készült az évforduló kapcsán. Olyan gondolatok ezek, melyek egybeszövik egy intenzív egyházi időszak, Ferenc pápaságának szálait. „Feszültségben” megélt tíz év – mondja –, amelyben „találkozások, utazások, arcok követték sorban egymást”.

Az ajtóban állva vár rám, botjára támaszkodva. Mosolyog a vatikáni média logójával díszített mikrofon előtt, és kérdez: „Podcast? Az mi?”. Válaszomra így felel: „Jó dolog, csináljuk!” A kérdésem pedig: Mit szeretne megosztani a világgal életének és szolgálatának e mérföldköve alkalmából?

„Az jut eszembe, mintha mindez tegnap lett volna. Az idő sürget, gyorsan telik. Amikor meg akarod ragadni a mai napot, az máris tegnap. Ha pedig meg akarod ragadni a holnapot, az még nincs itt. És te mindig a mának ebben a feszültségben vagy, ami már a tegnap és még nem a holnap. Így élni azt jelenti, megélni az újdonságot: megélni a mát, de a tegnap és a holnap közti feszültségben. Azt hiszem, ez a tíz év ilyen volt: feszültségben való élet, mindig ezt érzem.”

Több ezer audiencia, több száz egyházmegyei és plébániai látogatás, negyven nemzetközi apostoli utazás, 2021-ben Irakban, az első pápaként, aki megérinti a közel-keleti térség megsebzett földjét. Gyönyörű emlék. De mindezen tapasztalatok közül, amelyeket egy évtized alatt megélt a földkerekség minden sarkában, van a szívében olyan emlék, amely a legerősebb mind közül?

„A legszebb emlék a találkozás az öregekkel a téren. Az öregek maga a bölcsesség és sokat segítenek nekem. Én is öreg vagyok, nemde? De az öregek olyanok, mint a jó bor, amelynek megvan a maga kiérlelődött története. A találkozások az idős emberekkel megújítanak és megfiatalítanak, nem is tudom miért. Ezek a legeslegszebb pillanatok!”

Voltak azonban nehéz pillanatok is. És mindez azzal a rémséggel kapcsolatos, amely oly sok emberi szenvedést okozott a múltban és okoz a jelenben is, ez pedig a háború…

„Voltak rossz pillanatok, ezeknek a láncolatát szeretném összefoglalni, mind ugyanazt a témát érinti. Redipugliában kezdődött a háborús temetővel, majd Anzióban, az amerikai katonai temetőben folytatódott, amikor misézni mentem oda november 2-án, majd a normandiai partraszállás hatvanadik évfordulója alkalmából készült megemlékezésen, amikor minden kormányfő ünnepelt, én pedig arra a 20–30 ezer fiatalra gondoltam, aki ottmaradt a tengerparton. És az anyákra gondolok, akik levelet kapnak. »Asszonyom, megtiszteltetés számomra önnel közölni, hogy ön egy hősnek az anyja. Itt az érdemrend«. Egy levél, egy érdemrend, de a fiú nincs többé. Emiatt sokat szenvedek.”

A háború rányomta a bélyegét pápaságára, kezdve a 2013 szeptemberében tartott virrasztástól, amikor könyörögtünk, hogy ne szabaduljon el a szíriai konfliktus, egészen az Ukrajnában immár több mint egy éve tartó barbárságig. A világon körbeutazva megérintette a borzalmakat és meghallgatta az erőszak áldozatainak hangját, nem utolsósorban a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Ezek kis darabkák, amelyek egyetlen nagy globális konfliktussá állnak össze. Gondolt-e arra, hogy Ön, Jorge Mario Bergoglio, a messziről jött püspök lesz a harmadik világháború pápája?

„Nem gondoltam… Azt hittem, hogy Szíria egyszeri dolog, de aztán ott volt Jemen, a rohingyák tragédiája Mianmarban, és amikor odamentem, láttam, hogy már világháború van. De a világháborúk mögött, a háborúk mögött ott van a fegyveripar, és ez ördögi dolog. Egy szakember, aki jól ismeri a témát, mondta nekem, hogy ha egy évig nem gyártanának fegyvereket, akkor véget érne az éhínség a világban...”

Egy pápa a háború idején, tehát…

„Szenvedek attól, hogy halottakat látok, ha látom ezeket a fiatalokat – legyenek oroszok vagy ukránok, nekem nem ez számít –, akik már nem térnek vissza. Ez kemény dolog!”

Akkor most azt kérdezem Öntől, mit szeretne leginkább, amit a világ erre a fontos évfordulóra ajándékba adhatna?

„Békét, békére van szükségünk!”

Az utolsó gondolata elmélkedésre ösztönöz és arra hív, hogy osszunk meg valami személyeset, álmokat, melyekről – ahogy mindig is mondta – soha nem szabad lemondani, mert szorosan összefüggenek az emlékezettel és a jövővel. A pápának három álma van, az Egyházért, a világért és annak vezetőiért, az emberiségért.

„Három szó jut szembe: testvériség, sírás és mosoly… Emberi testvériség, mindannyian testvérek vagyunk, állítsuk helyre a testvériséget. Tanuljuk meg, hogy ne féljünk sírni és mosolyogni. Aki tud sírni és mosolyogni, az olyan ember, aki két lábbal áll a földön és a tekintetét a jövő horizontjára szegezi. Ha valaki elfelejt sírni, ott valami nincs rendben. És ha elfelejtünk mosolyogni, az még rosszabb!”

„Köszönöm” – mondja végül és felemeli kezét, ahogy szokta, hogy most is áldással kísérje a hála szavait. És a Szentatya ezt az áldást küldi mindazoknak, akik a föld bármely pontján hallgatják a hangját a Vatikáni Rádió hullámain keresztül és most ezekben a napokban jókívánságokat küldik neki.

„Köszönöm nektek, akik mindig olyan jóakaratúak és jók vagytok hozzám. Továbbra is imádkozzatok értem és köszönöm! Minden jót kívánok nektek!”

A pápa folytatja az útját, miközben a drámák továbbra is a láthatáron maradnak, miként a kihívások is az Egyházon belül és kívül. „De jókedvre mindig szükség van” – mondja és ő az első, aki elmosolyodik, és üdvözletképpen a kezét nyújtva.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír