Pogány triptichon – Egy szecessziós illusztrátor mesés világából

A kezdetben mérnöknek készülő, ám legszívesebben rajzoló, festő fiatalember Budapesten, Münchenben, majd Párizsban élt és tanult, aztán a megspórolt pénzéből Londonba költözött. A kiváló brit illusztrátor, Arthur Rackham ekkoriban, 1905-ben aratta nagy sikerét Washington Irving amerikai író Rip Van Winkle című novellájának képes kiadásával. Rackham klasszikus szerzők alkotásainak sorát ékítette rajzaival, akvarelljeivel, a külcsín és a belbecs terén egyaránt kimagasló szecessziós könyvcsodákat hozva létre. Angliában és az Egyesült Államokban számos kitűnő illusztrátor lépett a nyomába, és hamarosan Willy Pogány is hozzá hasonló hírnevet szerzett magának.

Wagner zenedrámái közül Rackham A Nibelung gyűrűje-tetralógia négy részét, A Rajna kincsét, A walkürt, a Siegfriedet és Az istenek alkonyát ültette át a képzőművészet világába (1910–1911), Pogány – ugyancsak egységes koncepció szerint – a Tannhäuser (1911), a Parsifal (1912) és a Lohengrin (1913) „képeskönyveit” valósította meg. E többféle kötésváltozatban megjelentetett, vastag, vízjeles papírra nyomtatott, reprezentatív kiadványokban nemcsak a bonyolult vonalvezetésű ceruza- és tollrajzok, az aprólékos metszetszerűségek, a finom kivitelezésű akvarellek dicsérik a keze munkáját; ő alkotta a míves borítókat, a burjánzó iniciálékat, a gótizáló írásképeket és a majd minden oldalon megjelenő, szeszélyesen indázó díszítőmotívumokat is.

A magyar grafikus azután sem szakadt el a zenétől, hogy működésének fő színtere 1914-től Amerika lett. Miközben folytatta a könyvek, magazinok illusztrálását, dolgozott a New York-i Metropolitannek is, ahol Rimszkij-Korszakov Puskin-adaptációjához, Az aranykakashoz és Rossini Olasz nő Algírban című vígoperájához tervezett díszleteket, jelmezeket. Ez irányú tapasztalatait később art directorként Hollywoodban kamatoztatta; egyebek mellett A múmia-filmek 1932-es ősváltozatának látványáért felelt.

Nagyszabású vállalásai közé tartoznak azok a muráliák (freskók, falképek, frízek, épületdekorációk), amelyeket New York-i szállodák, színházak – többek között a Hotel St. George, a Park Central Hotel, az August Heckscher's Children's Theatre és a Bernard B. Jacobs Theatre (eredetileg Royale Theatre, egy ideig John Golden Theatre) – számára készített.

Willy Pogány 1955-ben hunyt el választott metropoliszának Manhattan negyedében. Miközben Angliában és Amerikában bekerült az art nouveau és az art deco nagyjai közé, itthon jóformán elfelejtették. Munkái közül az antikváriumokban időnként felbukkan Jókai Mór Mire megvénülünk című regényének 1909-es képes kiadása, illetve Isadora Newman 1928-ban magyarul is megjelent regés könyve, a Tündér-virágok. Főbb illusztrátori produktumai – Goethe Faustja (1908), Omár Khajjám Rubáijátja (1909), Coleridge-től az Ének a vén tengerészről (1910), az említett „Wagner-trilógia”, a További mesék az arab éjszakákból (1915), Swifttől a Gulliver utazásai (1917), Puskintól Az aranykakas (1938) – elvétve kerülnek elő, és akkor is inkább csak magas áron jegyzett árverési tételként tűnnek fel.

Arthur Rackham nyomdokain Pogány minden egyes kötete műalkotás; a maga módján Gesamtkunstwerk, a Wagner önkifejezésére is olyannyira jellemző összművészet. Érdekes, hogy a wagneri életműből őt főleg az a három zenedráma foglalkoztatta, amely a középkori keresztény mitológiából merítette témáját. A két feddhetetlen Grál-lovag, Parsifal és Lohengrin történetét illusztrálta, és az ugyancsak kalandos sorsú, az érzékiségben elvesző, Rómába zarándokló Tannhäuserét, aki megváltását az Árpád-házi szentünkről mintázott Erzsébet imáinak és életáldozatának köszönheti.

A századforduló „felszabadító”, frusztrációkat feltáró pszichológiai következtetései mentén Willy Pogány is tud Beardsley-szerűen merészebb, kihívóbb lenni rajzolt, festett aktjaival, talányos „epizódjaival”, kompozícióinak többsége azonban poézist, szelídséget, kiegyensúlyozottságot tükröző alkotás.

Még a drámaibb, sötétebb tónusú, komorabb vonalvezetésű képein is a légies, hullámzó „szecessziós beállítások” esztétikájával hat, miközben az ábrázolt konkrét jeleneteket stilizált, áthallásos kontextusokba helyezi. Beszédes – néha egészen puritán, máskor szőnyegmintásan túlzsúfolt – illusztrációival előszeretettel utal az adott legendakör részletesen ki nem fejtett hátterére, a Wagner által „megénekelt” misztériumok bonyolult összefüggéseire. Pogány trilógiájában, ha tetszik, könyv-triptichonjában, a rideg, kemény realizmus helyett az elbűvölő, alkalmanként már-már szinte édeskés meseszerűség dominál. A gyakran előforduló kereszt-, kehely-, tövis- és virágmotívumokkal, az itt-ott rendre felragyogó IHS-monogramokkal és a küldetésüket beteljesítő „tiszták” figuráival Pogány Vilmos akarva-akaratlan Jézus végső győzelmét hirdeti és a krisztusivá lett ember célba érkezését ünnepli.

Az illusztrációk a Lohengrin 1913-as kiadásából valók.

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.