Porrá tört színek – Beszélgetés Zsuffa Péter zománcművésszel

– A tűzzománc nagyon izgalmas, de nem sokak által művelt technika. Ön hogyan lett tűzzománcművész?

– Mindig is foglalkoztatott a tűzzománc. 1984-ben érettségiztem a budapesti Petőfi Sándor Gimnáziumban. Kinéztem magamnak az Iparművészeti Főiskolát – akkoriban még így hívták –, csakhogy nem számoltam azzal, milyen speciális rajztudást igényel ott a felvételi, ami végül nem sikerült. Édesapám azonban nagyon támogató volt, biztatott, hogy ne mondjak le az elképzelésemről. Talán azért is állt mellém ebben, mert eredetileg szobrászművész szeretett volna lenni, de 1945 után a származása miatt – a Nemes-Dedinai Zsuffa család leszármazottjaként – erre nem volt lehetősége: a művészektől a lehető legjobban tartottak akkoriban. Így lett végül építészmérnök. Ebből és az ő valódi vágyából aztán egy olyan életmű született, amelynek legfontosabb elemei a „szoborszerű” fürdők, például a miskolctapolcai barlangfürdő vagy a Dunakanyar egykor szebb napokat látott strandja, a Visegrád melletti Lepence fürdő, ami szintén az ő munkája. Már nyugdíjas volt, amikor ismét a szobrászat felé fordult; először papírból mintázott, majd – részben az én hatásomra – réznyomatokat kezdett készíteni. Mélyen megértette tehát a művészet iránti vonzalmamat, és a segítségével főiskolai hallgató helyett művészinas lettem. Közben a papírforma kedvéért elvégeztem a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, közkeletű nevén a Kisképző – ma így mondják – posztgraduális ötvös szakát. De a lényeget, a fémfestés, azaz a tűzzománc mesterfogásait Rácz Gábor műtermében sajátítottam el.

– Édesapja nemcsak szeretett volna művész lenni, hanem az is lett. Érdekes a kettejük művészetének metszete, találkozási pontja.

– Igen, később alkotói folyamatokban is találkoztunk. A papírt ugyanis – akkor már „praktizáló művészként” – nem találtam annyira komoly anyagnak, ezért 0.2-es vörösréz lemezt adtam Apámnak – a tűzzománc kedvelt hordozója ez az anyag –, amibe domborítani lehet. Sután kezdett neki, a tollal rögtön ki is lyukasztotta a lemezt. Ám ekkor megpördült az agya: lám, ez is egy módszer! Így alakult ki nagyon érdekes domborított-pontozásos technikája, amitől egészen egyediekké váltak e kései alkotásai. Főleg szobrokat, lámpákat, domborképeket készített, de egyéb nyomatok is szép számmal akadnak az alkotásai között. Közös munkánk is van, több is. Az egyik kedvencem, amelyen a kerethez általa kialakított tartóba helyezett mécses fényétől kap különleges megvilágítást az én képem: játék ez a természetes és a mesterséges fénnyel. Ugyanígy nekem is vannak belsőépítészeti munkáim, amelyek általa megálmodott terekben kaptak helyet. Végül tehát az utunk valóban találkozott az alkalmazott művészetben.

– Hogyan indult a pálya, hol kezdődött végül a történet, ha nem a főiskolán?

– Édesapám akkoriban a már említett Rácz Gábor tűzzománcművésszel dolgozott együtt, s beajánlott hozzá növendéknek. Három hónapot beszéltek meg. Az idő leteltével azonban a mester azt mondta, maradjak mellette. Ezután már nem is felvételiztem, mert kiderült, hogy a tűzzománcot megtanulni leginkább a gyakorlatban lehet, és ott volt a Kisképző is. Nem éreztem, hogy szükség volna többre.  Ez nagyjából húsz éve történt, Gáborral pedig azóta is sokat dolgozunk közösen, egymást követve, egymás mellett. Ő különben alapító tagja a Tűzzománcművészek Magyar Társaságának, és több mint hetven templom liturgikus terének díszítését fémjelzi a neve. Később számos kiváló alkotóművésszel ismerkedhettem meg általa, nem csak tűzzománcosokkal.

A legtöbben hívők egyébként, talán mert Isten, mint a legnagyobb művész, különösképpen közel áll a művészetre fogékony emberekhez.

Főként katolikusok, de számos református alkotóval is találkoztam, dolgoztam már együtt. Jó, hogy van közös alap.

– A szakrális témák közel állnak az Ön szívéhez is?

– Mindenképpen. Visszatérő témám a kereszt és a megfeszített Megváltó – sosem az összetört, hanem a karját a kereszten is ölelésre táró Krisztus alakja –, de a Madonna-ábrázolások is kiemelt helyet kapnak munkásságomban. Emellett a templomterek díszítése, a liturgikus terek méltóvá tétele is nagyon szép ajándéka az eddigi pályámnak; több ilyen lehetőségem is adódott. Hívő ember vagyok, sokat jelent számomra, ha magam is részt vehetek egy-egy ilyen munkában. Az egyik legkedvesebb ezek közül a budai Szent Anna-templomhoz kötődik: ide a templom jubileuma, illetve a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus emlékére készítettem egy-egy nagyobb méretű képet. Hasonló művem található a budai kapucinus templomban is. Ugyancsak fontos és emlékezetes munkám Jánosa Domokos atya felkérésére az Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium és Kollégium kápolnája oltárképének elkésztése. Ennek Madonnájához (Magyarok Nagyasszonya – a szerk.) egyébként a feleségem volt a modell, az ő hosszúkás arca és finom ívű keze inspirált, a Kisjézus alakjának megformálásánál pedig az első szülött fiam – lényegében őket mintáztam meg egy apró korongokból álló tűzzománcmozaikban. Külön érdekessége ennek a kápolnának, hogy a falakat körben az édesapám által készített keresztút díszíti, amit a már említett pontozásos-lyukasztós technikával alkotott. Budán a várhegy aljában található a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola, ahol ugyancsak a kápolna díszítésében vehettem részt a képeimmel.

– Vannak más fontos témái is?

– A pályám elején kiemelt érdeklődéssel fordultam a heraldika felé. Rengeteg címert készítettem, egyházmegyei, városi és családi címereket egyaránt. Itt szemben a falon a mi családunk címere is ott függ például. A budai Várban, a Sándor-palota kovácsoltvas erkélyén látható a történelmi Magyarország tűzzománc címere a Szent Koronával, ez is Rácz Gáborral közös alkotásunk. Nagyon szép, domború, aranyozott munka.

De szeretem például a ködöt is, sok ködös képem készült. Jó néhány alkotásom elég sötét. Kedvelem a monokróm világot, de épp nemrég határoztam el, hogy nyitok a színek felé. Kedves témám még a Balaton, a szőlősorokkal beültetett tokaji dombok, a látványuk nagyon közel áll hozzám, gyakran mentem zománcba ezeket a benyomásaimat. E témák például mindenképpen színeket érdemelnek, sőt színekért kiáltanak. A Balatont és vidékét – főleg a Badacsonyt – azért is szeretem, mert sok fiatalkori emlék köt oda, megboldogult legénykoromban sokat vitorláztam. Aki egyszer látja ezt a tájat, azt rabul ejti. Már akkor elkezdtem fotórealisztikus képeket csinálni, játszottam a színekkel, a nap és a hold fényével. Ezt az irányt sodorta el – egy időre – egy egészen rendkívüli lehetőség: Nógrádban a Zománcipari Művek Salgótarjáni Gyáregysége lehetőséget biztosított számunkra, hogy náluk égethessünk. Ez egy kifejezetten izgalmas világ. Sokat emlegetett történetünk, amikor egyszer egy nagy méretű, feszületet ábrázoló képet vittünk égetni. Lejárt az idő, az üzemvezető pedig kiabált a hosszú csarnokon át: „Kisült a Krisztus!” A feltámadt Krisztus különben nagyon intenzív „téma” bennem, érzem, hogy van még dolgom vele.

– Ez a salgótarjáni lehetőség fordulatot jelentett?

– Mindenképpen, ezzel ugyanis megnyílt számunkra az út az egészen nagy méretű képek égetése előtt. Kis idővel később aztán már máshol is tudtunk nagyobb képeket égetni, de ez fontos mérföldkő volt.

A zománcművészet nagyon összetett technika valahol az iparművészet és a képzőművészet határmezsgyéjén; a rajzolástól kezdve a festékkeverésen és -felhordáson át az égetésig többféle folyamatot foglal magában.

És persze az alap sem mindegy, rendszerint valamilyen fémnek vagy erős ötvözetnek kell lennie. A tűzzománc lényege ugyanis az, hogy a porrá tört színes üveganyagot rá kell olvasztani egy hordozóra, az úgynevezett recipiensre. A kettő aztán szervesen összeforr, így kapjuk meg a jól ismert tükörsima, fényes felületet.

– Beavat kicsit az alkotói folyamat metódusába?

– Alapvetőn nagyon sok minden hatással van rám, sok minden megihlet. Látok egy alakot, ívet, jelenséget, és már rajzolok is. Ha nincs kéznél papír, akkor fejben, vagy akár egy kőkerítésre az ujjbegyemmel – az majd megőrzi a formát. A feleségem legnagyobb örömére guberálós típus is vagyok (nevet). Ez így elsőre talán nem hangzik túl bizalomgerjesztően, viszont olykor igazi csodákat talál az ember: egyes „szerzeményeim” több későbbi alkotásomhoz is alapanyagként, mintaként, inspirációként szolgáltak. Egy ízben például egy kifejezetten mívesen horgolt, kidobott függönyre akadtam. Hazavittem, és nyomatot készítettem a mintájáról, ami most több képem háttereként is beazonosítható. Fantasztikusan izgalmas rétegeket lehet így létrehozni, hatalmas siker lett. Szeretek kísérletezni, kreatív vagyok a technikák terén is. Mindent ki kell próbálni, és ha nem a kívánt eredményt adja, tovább lehet próbálkozni. A lényeg, hogy

amit az ember elképzel, ami belül megjelenik, azt a végén valahogy formába kell önteni. Eddig mindig sikerült. Ez kegyelem is, persze.

– Mestere nyomdokaiba lépve ma már Ön is kurzusokat tart, művésztelepet, alkotótábort szervez a következő nemzedéknek. Lesz utánpótlás?

– Mindig akad egy-két tehetséges fiatal, akit ez érdekel. És idősebbek is jönnek időről időre. Itt nem számít a kor. Az alkotótáborok általában öt-hét naposak. Nagyon különlegesek, mert felfokozott együttlét jellemzi őket, valódi szellemi műhelyek. A résztvevők nagyon intenzíven vannak jelen: egy-egy ilyen alkalomban benne sűrűsödik mindaz, ami a művészben, növendékben érlelődik éppen, ami aktuálisan utat keres benne, kifelé pedig formát. Több kedvelt helyszínünk is van, Salgótarján mellett nagyon szeretjük például Kecskemétet is (kecskeméti művésztelep – a szerk.), ahol egy több mint százéves épületben dolgozunk. Ott például úgynevezett műteremszobák vannak öt-hat méteres belmagasságokkal, hatalmas alkotóterekkel, amelyekben a századfordulótól kezdve a magyar művészeti szcéna legnagyobbjai fordultak meg. Ez észrevétlenül is hatással van ránk, amikor ott vagyunk és alkotunk.

– Meg lehet élni ma a művészetből?

– A válasz igen és nem. A gyerekeim – egy fiút négy lány követ szép sorban – sokszor kérdezgetik, miért pont ezt csinálom. Ilyenkor vissza szoktam kérdezni: „És ti miért esztek?” Ők pedig azt felelik: „Hát, mert éhesek vagyunk, és kell.” Ez valóban ennyire egyszerű.

Éhes a lélek a szépre, amit látni, befogadni vágyik. Ehhez pedig némelyeknek teremteni, alkotni kell. Aki képes rá, tegye.

És akinek a lelke valóban éhes a szépre, az különös módon nem marad éhen. Dolgozom időnként megrendelésre is, és sok képem kerül gyűjtőkhöz. A személyes tapasztalatom egyébként az, hogy a Jóisten végül elrendezi a napi betevőt. Mi is megvagyunk, jut is, marad is. A gyerekek születését követően a feleségem egy ideig csak rájuk figyelt, velük foglalkozott, de nemrégiben visszament dolgozni, sőt én is kaptam ajánlatot „civil” munkára is itt, a kerületben, kulturális területen. Meg kell találni a helyes egyensúlyt. Művészet nélkül nincs élet, és persze fordítva is igaz: az élet gyönyörű, s ha ezt nem vesszük észre, nincs művészet.

– Láthatjuk valahol a műveit a közeljövőben?

– Legközelebb január 15-én Budapesten, a Stefánia Palotában, a Honvéd Kulturális Központban nyílik egy húsz tablóhelyes tárlat „A régi mániám…” címmel. A felkérésnek eleget téve erre igyekszem minden eddigi jellemző korszakból képet választani. A kiállítást természetesen Rácz Gábor nyitja meg.

Fotó: Lambert Attila

Horogszegi-Lenhardt Erika/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22–29-i ünnepi számában jelent meg.