Porres Márton Limában született 1569. december 9-és, és ott is halt meg 1639. november 3-án. Apja, Juan de Porres Burgosból származó spanyol lovag volt. Előkelő család sarjaként az Alcantarai Lovagrend tagjai közé tartozott, s mint sokan mások, ő is útra kelt a nemrég fölfedezett Amerika felé, hogy gazdagságot és hírnevet szerezzen magának. Amikor a hódító harcok befejeződtek, Juan lovag Panamában telepedett le, valószínűleg egy indián falu ura lett. De nem volt megelégedve helyzetével, ezért hamarosan Peru felé vette útját, és Limában próbált szerencsét. Útjára elkísérte egy néger lány, Anna Velázquez, akinek a lovag megígérte, hogy feleségül veszi. Ennél szebb álma egy színes bőrű leánynak nem is lehetett, de az álom soha nem valósult meg.
1569-ben érkeztek meg Limába, és egy külvárosi házban Anna december 9-én kisfiút hozott a világra, akit a Martinico, Márton névre kereszteltek. Édesanyja nagy odaadással nevelte Mártont és nővérét egészen addig, míg Juan lovag egyszer csak meg nem jelent a nyomorúságos kis lakásban. Azt mondta, a gyermekeiért jött. Mindkettőt adoptálta és magával vitte Guayaquilba, ahová az alkirály rendelte őt. Diego de Miranda házánál teljesített szolgálatot, s állandóan a nyomában volt a két kisgyermek. Egyszer csak föltették neki a kérdést: valójában miért kíséri őt állandóan ez a két kis mulatt? Ez volt az első alkalom, amikor Márton a megalázó „mulatt” szót hallotta.
A mulatt fogalom, mely néger és fehér bőrű szülők gyermekét jelenti, akkoriban Közép-Amerikában nem faji megbélyegzést, hanem nagyon alacsony társadalmi réteghez való tartozást jelentett. A spanyol gyarmatokon ugyanis a rangsor ez volt: spanyol, indián, néger, és utoljára a mulatt. Annát emiatt nem vette feleségül és nem vitte magával a gyermekek apja. Sőt, amikor kinevezést kapott a panamai kormányzóságra, a két gyermeket is visszaküldte Limába, az anyjukhoz.
Márton egy Mateo Pasto nevű fürdőmesternél tanulta ki a mesterségét, s mellé sebészi és gyógyszerészi képesítést is szerzett, azaz a mi fogalmaink szerint orvos lett. A sebesültek és a különböző fekélyektől szenvedő betegek egyre szívesebben keresték föl a fiatal, segítőkész orvost, hogy gyógyulást találjanak nála. Márton fáradhatatlan volt a szolgálatban, és az emberek egyszer csak suttogni kezdték, hogy csodás gyógyításokat is művel.
Reggelenként Márton a Szent Lázár-plébániatemplomban misét hallgatott, aztán késő estig a betegeket szolgálta. Rövidesen akkora híre lett és oly sokan keresték, hogy elhatározta: visszavonul ebből a népszerűségből. Édesanyja beleegyezésével egy szép reggelen elindult, hogy felvételét kérje a domonkosok kolostorába.
A prior az első percben világosan tudtára adta: befogadják, de számítania kell arra, hogy a bőre színe miatt nem lehet sem pap, sem teljes jogú segítő testvér, hanem meg kell elégednie azzal, hogy szolgaként alkalmazzák és csak a harmadrendben tehet fogadalmat. Maga a prior is tudta, hogy nem ez illetné Mártont, de az érvényben levő előírások értelmében nem tehetett mást. Márton is tudatában volt a sérelemnek, s az ereiben csörgedező spanyol vér föl is lobbant, mikor szaktudására és korábbi népszerűségére gondolt, mégis legyőzte indulatait és elhatározta, hogy ilyen körülmények között is kéri felvételét.
Ezután kilenc év telt el, amíg 1603. június 2-án végre véglegesen megerősítették a felvételét: harmadrendi laikus testvér lett. A kolostorban betegápolóként működött, fokozott szeretettel és tapintattal ápolta a rászorulókat. Reggelenként az első szentmisén vett részt, napközben szolgált, az éjszakák jelentős részét pedig imádságban és virrasztásban töltötte. Hamarosan az egész konvent tisztelettel nézett rá, szentnek tartották. Mikor felvételét véglegesítették, kinevezték betegápoló testvérnek. Általános csodálatot váltott ki odaadása, amellyel szolgálatait végezte.
Limában a 16. század végén tíz kórház működött. Külön kórháza volt a férfiaknak és a nőknek – külön-külön a spanyoloknak, az indiánoknak és a négereknek –, valamint a gyermekeknek és a leprásoknak. A kórházakon belül pedig minden társadalmi rétegnek külön része volt. Márton munkássága következtében a domonkosok kolostora hamarosan inkább hasonlított kórházhoz, mint szerzetesházhoz: szinte minden cellában betegek feküdtek, minden megkülönböztetés nélkül. Amikor a prior megelégelve a dolgot kiutasította betegeit, Márton a nővére házát alakította át kórházzá.
Sikerült ugyanis megnyernie a nővérét, hogy legyen a segítőtársa. Ugyancsak az ő hatására nyitott egykori mestere, Mateo Pasto árvaházat, a domonkosok pedig szegénykonyhát nyitottak a konventjükben, és számtalan más karitatív intézmény nyílt szerte a városban.
Márton tevékenységi köre pedig egyre bővült: a legszegényebbek éppúgy jöttek hozzá segítségért vagy legalább jó tanácsért, mint az előkelők. Maga a perui alkirály is gyakori vendége volt, és e barátság lehetőséget adott Mártonnak arra, hogy a legnyomorultabbakon is tudjon segíteni.
Megszámlálhatatlan csodát tulajdonítottak neki, de a legnagyobb csoda alázatossága volt, amellyel szüntelen imádságban és határtalan szeretetben élt.
Vezeklései, a szünet nélküli munka, a napi két-három órányi alvás fölemésztette energiáit. 1639 őszén tífuszban megbetegedett. Miközben a láz gyötörte, életszentségét végre elismerték a városbeliek és a rendje is. Az alkirály is fölkereste a haldoklót szerzetesi cellájában.
November 3-án halt meg. XVI. Gergely pápa 1837-ben boldoggá, XXIII. János pápa 1962. május 6-án szentté avatta. A Szentszék Márton oltalma alá helyezte Peru szociális ügyeit, s amikor Peru püspöki kara megszervezte a perui szociális heteket, őt választották patrónussá. A világ különböző országaiban az egészségügyért dolgozók védőszentjeként tisztelik. Ünnepe november 5-én volt, 1969-ben áttették november 3-ra.
Peru másik nagy szentjéről, a virágárusok, kertészek, hímzők védőszentjéről, a misztikus Limai Szent Rózáról ITT olvashatnak.
Istenünk, te Porres Szent Mártont az alázatosság útján vezetted az égi dicsősére. Segíts példamutató életét úgy követnünk, hogy vele együtt eljussunk mennyei országodba. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.
Forrás
Diós István: Szentek élete
Árpád-házi Szent Margitról nevezett domonkos nővérek honlapja
Fotó: Caminodelpuente.wordpress.com; Adonde.com
Magyar Kurír
(tzs)
Kapcsolódó fotógaléria