Possenhofentől Párizsig – Könyv Zsófia Saroltáról, Sisi szenvedélyes húgáról

Illetve szemorvosi érdemeire való tekintettel a Gackel, vagyis Lúd becenevet viselő Károly Tivadar hercegre, aki Münchenben klinikát alapított. Az Erzsébetnél éppen tíz évvel fiatalabb Zsófia Saroltának kevés fény jutott, annak ellenére, hogy világhírű és világszép nővére több tulajdonságát ő is örökölte a szüleitől: gyönyörű, dús (bár nem biztos, hogy ugyancsak francia konyakban mosott) haját éppúgy, mint azt, hogy Sisihez hasonlóan valóságos műlovarnő volt.

Mellőzöttségének eredendő oka az lehetett, hogy II. Lajos bajor király, aki önmagán kívül valójában csak a művészeteket és Richard Wagnert szerette, szinte az utolsó percben lemondta kettejük esküvőjét. Egy hasonló történet, mint tudjuk, Sisivel is megesett, bár abban nem Erzsébet volt a vesztes, hanem a három évvel idősebb nővére, a Nenének becézett Ilona, akit Ferenc József hitveséül eredetileg kiszemeltek.

Szegény Zsófia Sarolta amúgy sem nevezhető Ámor kegyeltjének: éppen semmibe hulló eljegyzése előtt három nappal találkozott élete nagy szerelmével. Nárcisztikus, jóformán mániás depressziós vőlegényjelöltjéhez, a Mesekirályként is emlegetett II. Lajoshoz képest a vidám, életteli és természetes Edgar Hanfstaengl, ez a világlátott, képzett és temperamentumos fiatalember kiváló társ lehetett volna Zsófia számára, begyógyíthatta volna gyermek- és ifjúkori lelki sebeit. De egy fotográfus és egy hercegkisasszony 1867-ben semmiképpen nem kovácsolódhatott volna egy párrá. Ettől függetlenül a már elmátkásodott bajor hercegnő időnként szenvedélyes leveleket váltott, sőt, komikus kis cselek árán még találkozhatott is a kedves, szőke Edgarral. Csekély kárpótlásként végül megkapta férjül Ferdinándot, Alençon ugyancsak aranyszőke, de inkább álmatag, mintsem temperamentumos hercegét. Esküvői képük és egy korabeli kommentár nem éppen vidító szövege szerint: „Alençon herceggel kötött házassága alkalmából Zsófia »igen«-je inkább úgy hallatszott, mintha azt mondta volna, hogy »felőlem«.” Mindezen a narancsvirágmintás selyemruha és a narancsvirágokból font koszorú sem segített. A francia hercegi család, amely Angliában élt száműzetésben, Zsófiát szeretettel fogadta, s a rá váró változatos londoni programok, majd a gyermekvárás örömei közepette a házaspár összemelegedett. Ám később, az 1870-es esztendő francia–német csatározásai egy időre elidegenítették őket egymástól.

A könyv egyik legérdekesebb fejezete a Sisi és Zsófia  amelyből kiderül, hogy mindkét lány visszatérő betegségei – így tüdőbántalmaik is – pszichoszomatikus eredetűek voltak, a nem éppen idilli frigyek következményei. Sisivel ellentétben, aki csak a lovaival és a kutyáival szeretett fényképezkedni, Zsófiának kedves és gyöngéd, nem beállított, hanem spontán portréi maradtak fenn, amelyeken a gyermekével látható. A mindennapok elől a lovaglásba menekülő Zsófia Sarolta egyik lovas képe ugyanakkor a hercegnő végtelen magányáról árulkodik. A hol francia, hol német nyelvterületen élő, férjével két gyermeket nevelő „kishúg” 1886 júniusában értesült egykori vőlegénye, a beszámíthatatlannak ítélt II. Lajos öngyilkosságáról. Immunrendszere ekkor úgy meggyöngült, hogy egyszerre kapott skarlátot és diftériát. 1867-re, részben annak köszönhetően, hogy ekkor már orvosként dolgozó testvére, Károly Tivadar Glaser doktor gondjaira bízta, szinte teljesen felépült. Sőt, azt tervezte, hogy elválik Alençon hercegtől, és kezelőorvosával, a többgyermekes családapával kezd új életet, amint a férfi is hajlandó válni. Ám ez akkor, a 19. század második felében elképesztő életprogramnak számított. Így tehát Zsófiát – kétségbeesett férje mellől – Krafft-Ebing híres szanatóriumába vitték, ahol az orvosok által felállított diagnózis „moral insanity” volt, de a sajtóban úgy szerepelt, mint előző évi betegségeinek idegélettani következménye és szövődménye. Sisi, aki maga sem élt tökéletes házasságban, először egy gyönge és minden empátiától mentes verssel számolt le húgával, a legcsekélyebb szeretetet és megértést sem mutatva. Második verse, a Zsófiához – Egy élet rajza II. azonban már sokkal testvéribb, s felidézi húga „szeráfi szépségét”, „hosszú, hullámos, aranyló haját” és nagy kék szeme mennybéli tündöklését.

1888-ban, miután az asszonyt gyógyultnak nyilvánították, megtörtént a családegyesítés. A házaspár Bécsben operákat és operetteket hallgatott, és Zsófia gyermek módjára vigasztalódott a Cabos cukrászda finomságaival. Ekkor készült az Alençon házaspár és két gyermekük egyetlen ismert családi fényképe, amely már megnyugvást sugároz.

Idősebb éveik harmóniában teltek; még Bayreuthba, a Wagner-kultusz fővárosába is ellátogattak. 1892-ben szegény Zsófia a haldokló s már teljesen vak anyjától, Ludovikától kapta meg a feloldozást, aki utolsó erejével ezt suttogta: „Ó, az én jó Zsófiám.” Zsófia Sarolta, valószínűleg jóvátételi gesztusként, ugyanakkor mély hittől vezérelve, 1896-ban belépett a Szent Domonkos-rend harmadrendi vezeklői közé. Halála is összefügg ezzel a lépésével: 1897. május 4-én a Bazar de la Charité nevet viselő párizsi jótékonysági vásáron ő vezette a Domonkos-rendiek standját, s az itt támadt szörnyű tűzvésznek esett áldozatául.

Christian Sepp, a bankárból lett történész kiváló, alapos, együttérző és nem hamis képet adott ennek a szerencsétlen hercegnőnek a sorsáról naplók, levelek, levéltári és fotóanyagok alapján. A kötetben több családfa és gazdag bibliográfia is található. Kajtár Mária fordítása pedig – aki immáron komoly „Wittelsbach-specialista” is – szokás szerint remekbe szabott.

Christian Sepp: Zsófia Sarolta – Sisi szenvedélyes húga.
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021.

Szerző: Petrőczi Éva

Fotó: Európa Könyvkiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.