Balázs Mihály, a székelykeresztúri római katolikus plébánia gondnoka és önkormányzati képviselő fáradhatatlan kutatásba kezdett, hogy a plébános örökségét ismét közkinccsé tegye; a díjra is ő terjesztette fel. Őt kérdezte Orbán János személyéről Szász István Szilárd. Az írás a RomKat.ro erdélyi magyar katolikus hírportálon jelent meg, amit szerkesztve közöljük.
Balázs Mihály felkutatta Orbán János testvérének, Orbán Károlynak az unokáját, Osváth Ágnest, aki Marosvásárhelyen él, és gyermekkorában sok időt töltött Székelykeresztúron nagybátyjánál. Értékes információkat osztott meg Orbán János életéről; Bálint István keresztúri plébánossal együtt ő veszi át a díjat augusztus 1-jén.
Orbán János 1878. december 26-án született Székelyudvarhelyen. A teológiát Gyulafehérváron végezte, majd 1901-ben szentelték pappá. Pályafutása során káplánként szolgált Torján, Piskitelepen. 1907-ben került Székelykeresztúrra, ahol lelkészként, később plébánosként, majd 1929 és 1939 között esperesként szolgált.
Nevéhez fűződik a Székelykeresztúr története című, 1943-ban a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt. gondozásában megjelent várostörténeti monográfia, amely egyszerre tekinthető tudományos alaposságú helytörténeti munkának és szépirodalmi igényű olvasmánynak. „…szerzője szépírói vénával rendelkezik: könyvét színes, plasztikus nyelvezet, olykor metaforikus beszédmód, illetve bizonyos részeiben izzó szenvedély jellemzi” – írta a kötetről Zsidó Ferenc a Művelődés hasábjain. Orbán János 1939-ben vonult nyugdíjba, azt követően kezdte megírni a város történetét. A II. bécsi döntés nyomán a település 1940-től Magyarországhoz tartozott, míg a II. világháborút követően ismét vissza nem csatolták Észak-Erdélyt Romániához. A könyv miatt később Orbán János házi őrizetbe is került, mivel a könyv nem festett túl kedvező képet a román hatóságokról.
Jelentős publikációs tevékenységet folytatott: több mint ezer cikket írt az Alkotmány, a Közművelődés, az Erdélyi Tudósító, A Hírnök és a Székelykeresztúr című lapokba. Naplószerű, önéletrajzi ihletésű írásai jelentek meg a nagyváradi Magyar Lapokban. Balázs Mihálynak sikerült feltárnia, hogy számos cikket Siculus álnéven írt.
Főbb művei közé tartozik A lélek útján (1923) című kötete, valamint a keresztény és a keresztényellenes világnézet szembenállásáról szóló, Zúg a havas (1937) című regénye.
Egyházi feladatai mellett aktív szereplője volt a közéletnek is. Részt vett a város irodalmi és kulturális életében, ő lett az „országzászló-mozgalom” helyi vezetője. Alelnökként részt vett az Országos Magyar Párt udvarhelymegyei munkájában; bátran felszólalt a kommunista propaganda ellen, és következetesen képviselte a keresztény sajtó megerősítésének ügyét. Az 1937-es Római Katolikus Népszövetség nagygyűlésén határozottan bírálta a kommunizmust és az azzal rokonszenvező magyar lapokat – mondta el Balázs Mihály.
1909-ben Orbán János építtette Székelykeresztúron a korszerű plébániaépületet; a Domus Históriában ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy az épület „…megdíszítette a városias jellegű szkeresztúri nagy piacot”. Az új épületet ő maga tervezte; a kivitelezési munkálatokat vállalkozók végezték.
A templomot is gondosan karbantartotta.
Számos történet tanúskodik bátorságáról és emberségéről. Amikor egy etédi vásáron történt rendőrgyilkosságot követően atyhai embereket kínoztak a hatóságok Keresztúron, hogy elmondják, ki követte el a gyilkosságot, a plébános engedély nélkül bement a fogvatartottakhoz, hogy meggyóntassa őket.
Szász István Szilárd írása teljes terjedelmében ITT olvasható.
Orbán János: Felvettek, papnövendék lettem…
1894. A székely anyavárosból hatan érkeztünk a püspöki városba „konkurzus”-ra. Itt állapították meg a papi pályára való alkalmatosságunkat.
Szép júliusi délelőttön csoportokban sereglettünk a más vidékekről is összejött jelöltekkel vagy negyvenen, a püspöki palota udvarára.
Egymásután léptek el előttünk, fel az emeletes lakásra a főpapok, mind lila díszben, nekem tetszőleg gőgös méltósággal. Csak egy nagy termetű, és amint később megtudtuk, hatalmas eszű „cilinder”-es pap: Beke kanonok állott velünk szóba. Azt kérdezte:
– Honnan származik a kandidátus kifejezés?
Nem tudtuk.
– Hát onnan, – fejtette meg ő, – hogy a görög-római világban az állásra pályázók fehér (candidus) tógát viseltek. No, Isten áldja, sok szerencsét!
Tíz órakor az emeleti folyosón szorongtunk, innen szólítottak egyenkint a nagyterembe kikérdezésre. Csak a vége felé került reám a sor.
Forgott velem a terem, amikor belépve, végigtekintettem a hosszú asztal mellett ülő méltóságok során. A kis termetű Lönhart püspök alakja az asztalból alig látszott ki, de szemei élesen belém szegeződtek, mintha mivoltomban a papságra alkalmas atomokat fürkészné. Eddig még nem láttam a püspököt, csak az arcképét ismertem.
Remegve emeltem fejemet a vizsgáztató paptanárokra, akik hittani, latin és német kérdéseket pergettek felém. A felelő szavak alig vergődtek az asztalig, a torkomba felszorult szív erősen visszafelé nyomta a hangokat.
Az utolsó pont következett, az ének, mellyel az előttem vizsgázó Kovács János, ki hallhatólag nagy derültséget keltett, rettentő hamis hangon énekelvén: „Ments meg engem, Uram, az örök haláltól...”.
Magam egy nagyon szép, magyar vonatkozású Mária-énekbe fogtam. Az új, köztudatba még át nem ment szép Mária-dalt csendes figyeléssel hallgatta a bizottság. Mikor befejeztem, az öreg püspök halk hangon felém szólt:
– Fiam, még egyszer énekeld el!
Nem értettem a kívánság okát, azt hittem, hogy valami hiba helyrehozására ad alkalmat a jó öreg ember. Nem sok reményem maradt a felvétel iránt.
Újból elindítottam: „Nagyasszonyunk, hazánk reménye...”. A szorongó félelem valami csodálatos rezgést adott bariton hangomnak. Szemem fénybe lábadt, mikor ott tartottam: „Mi lesz belőlünk, hogyha te elhagysz?”
Befejezéskor általános helyeslés morajlott, amelyből kicsengett a bizottság elismerő tetszése. Nyomban kiengedett lelkem feszültsége és édesanyámra, nemes O. Róza de Lengyelfalva asszonyra gondoltam, aki nagy anyagi vesztesége után megtalált új életlehetősége helyén P. községben, egy rossz szagú korcsmában talán akkor mért egy deci pálinkát valakinek, de a gondolata, a szorongó érzése rajtam volt, rajtam itt a messziségben, aranybrokáttól díszes fényben ragyogó, bársonnyal kipuházott püspöki palotában.
Felvettek, papnövendék lettem…
Magyar Lapok, 1936. október 14.
Forrás: Romkat.ro
Fotó: Balázs Mihály
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria