Prédikációk hiányosságát pótolva – Megjelent Anselm Grün férfiszerepekről szóló könyve

A kötethez Hodász András, a budapest-angyalföldi Szent Mihály-templom plébániai kormányzója – aki azonos témákban vezet lelkigyakorlatokat – írt ajánlást. Az alábbiakban – kedvcsinálónak – ezt adjuk közre.

„Amikor egy beszélgetésben kiderül, hogy pap vagyok, általában az első kérdés ez: vannak fiatalok a plébánián? Bár jogos és fontos ez a kérdés, mégis egyre jobban meg vagyok győződve róla, hogy

alapvetően nem a kamaszok hiányoznak a templomainkból, hanem a felnőttek, sőt egészen pontosan a felnőtt férfiak.

Ha megnézünk egy átlagos plébániát, azt látjuk, hogy a programjaink, a hittanok, a lelkigyakorlatok a fiataloknak szólnak, sőt az időbeosztás is az ő igényeiket veszi figyelembe. Prédikációinkban az ő témáikat részesítjük előnyben, az ő igényeikre keresünk választ, vagy ha mégsem, akkor a keresztény életvitellel kapcsolatban rendszerint a nőies erényeket hangsúlyozzuk: a szelídséget, az alázatot, a türelmet.

Szó ami szó, nem lehet könnyű férfinak lenni egy katolikus templomban manapság. Régóta nem tudunk mit kezdeni a harcos szentjeinkkel, és kétezer éves történelmünk azon korszakaival, amelyekben a hitért való küzdelem, a férfias kihívások domináltak. Olykor mintha elhallgatnánk, talán kicsit szégyellnénk is az Egyház férfias történelmét, és ezzel tulajdonképpen magukra hagytuk a férfiakat: küzdjenek meg a problémáikkal, ahogy tudnak, de lehetőleg maradjanak meg annak az engedelmes »mama kedvencének«, aki nem sok vizet zavar. Nem véletlen, hogy a folyamat eredménye, hogy a legtöbben a férfiak közül szépen lassan elmaradoztak a szentmisékről, valószínűleg hamar találtak maguknak kibúvót, hogy miért nem kell jönniük vasárnap a templomba.

Sokszor magam is hallottam férfiaktól a panaszt, hogy a prédikációk nekik nem mondanak semmit, nem adnak választ a kérdéseikre.

Természetesen mindez nemcsak templomi, hanem társadalmi jelenség is, hiszen már az iskolákban is elsősorban azokat a diákokat jutalmazzuk, akik lehetőség szerint egész nap csendben ülnek, és csak akkor beszélnek, ha szólítják őket; aki pedig nem tud nyugton maradni, izeg-mozog, keresi a versenyt, a kihívásokat, hamar problémás gyerekként lesz elkönyvelve.

Nehéz megmondani, hogy van-e összefüggés a két jelenség között, de kétségtelen tény, hogy a huszadik század végén a válások számának drasztikus megugrása elmagányosodott fiúkat hagyott maga után, akik elvesztették a kapcsolatot az apai világgal, a hiteles férfimintával.

A mai kor kamaszait apáik helyett a szintén kamasz influenszerek próbálják beavatni a nagybetűs életbe, meglehetősen kétes sikerrel.

Hiányzik az atyai bölcsesség, a tudás átadása az élet nagy kérdéseiről, a nagybetűs életbe elindító szelíd atyai lökés. Talán ezért is beszélhetünk manapság már az elhúzódó kamaszkorról mint általános társadalmi jelenségről. Ugyanis míg nagyapáink tizennyolc évesen már tudták, mit akarnak az élettől, sőt rendszerint addigra oltár elé is vezették életük szerelmét, addig manapság egyre későbbre tolódik az elköteleződés pillanata. Ritka, hogy valaki gimnázium után jelentkezzen szemináriumba, vagy harmincéves kora előtt megházasodjon, és ma Magyarországon minden negyedik fiatal él együtt a szüleivel, kényelmes »mamahotelben«.

Anselm Grün azon férfiak közé tartozik, akik – felismerve a helyzet súlyát – magukra vállalták a missziót, hogy bölcs atyaként elvégzik az elmaradt beavatást, megtanítva minket arra, hogy hogyan lesz a fiúból férfi. Könyvében Richard Rohr, John Eldredge vagy akár Bedő Imre útját követi, amikor a Szentíráson keresztül mutatja be a férfi tizennyolc archetípusát, végigvezetve az olvasót a férfivá válás útján.

Ez az utazás nemcsak a fiúknak és férfiaknak izgalmas, hanem mindenkinek, aki jobban meg akarja érteni a férfiak világát és Jézus életének férfias motívumait, amelyekről olyan ritkán beszélünk prédikációinkban.”

Magyar Kurír
(bb)