A prímás – film Wyszynski bíborosról

Az ötvenes évek első felében Lengyelországban a kommunista hatalom – hasonlóan a közép-kelet-európai régió más országaihoz – totális támadást indított a Katolikus Egyház ellen, hogy megtörve ellenállását, engedelmes vazallus egyházat hozzon létre. Ennek a célnak legfőbb akadályozója volt Stefan Wyszynski bíboros prímás, aki a krisztusi tanítás legfőbb őrzőjeként rendíthetetlenül kiállt a katolikus értékek és a mindenkit megillető vallásszabadság mellett.

Teresa Kotlarczyk filmje három évet dolgoz fel az elmúlt évezred lengyel prímásának életéből, az 1953-56 között terjedő időszakot. A kommunista hatalom 1953-ban a rywaldi kolostorba viteti a lengyel egyház fejét, azzal a céllal, hogy különböző lelki ráhatásokkal, lemondásra kényszerítse.

A film elején éjszaka van, bőrkabátos államvédelmisek, kezükben fegyverrel rohannak fel a templom lépcsőjén, feldúlják Isten hajlékát, sorba állítják a papokat, szerzeteseket. A pálosok köntösének ragyogó fehérsége éles kontrasztban van az éjszaka komor feketeségével szemben, kifejezve egyúttal a lelki világosság, illetve sötétség ellentétét is. A kommunista pribékek rombolnak, érzéketlenek a szent ereklyék iránt, egy Mária-szobor a földre zuhan, kettétörik, az erőszak tobzódik, a cél a megfélemlítés, az egyház totális megtörése. Újságok hozzák címlapon, amerikai ügynököket tartóztattak le, a koncepciós perek jellemző toposzai a hamis vádak, amelyek ellen a megvádoltnak semmi esélye a védekezésre, hiszen minden el van döntve előre.

A kamera vált, a kommunisták központját mutatja, egy káder olvassa fel Boleslaw Bierut lengyel államfőnek Stefan Wyszynski bíboros levelét, amely szerint a hatalom nem tartja tiszteletben a vallásszabadságot, „… katolikusok gyermekeit szüleik akarata ellenére marxista szellemben, vallásellenes légkörben nevelik.” A bíboros hangsúlyozza, hogy a lengyel katolikus egyház elfogadja az „adjuk meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené” elvét, ám arra nem mondhat igent, hogy Isten ügyeit a császár oltárára helyezze, „… nem szabad, non possumus.”

Non possumus, vagyis nem tehetjük – válaszolta a XVI. században VII. Kelemen pápa is VIII. Henrik angol király levelére, amelyben azt követelte tőle, hogy válassza el feleségétől, Katalintól. VIII. Henrik ezt követően alapította meg az anglikán egyházat. A keményvonalas kommunista elnök, Bierut pedig úgy értelmezi a lengyel egyházfő szavait, hogy Wyszynski túllőtt a célon, s ezt ők nem tűrhetik. Bierut haragos, számára Wyszynski a legfőbb akadály. „Ha ő nem lenne, már rég az egész lengyel egyház a kezemben lenne” – sziszegi gyűlölködve. Bierut nem hajlandó tárgyalni a prímással, gőgösen veti oda az embereinek: minek? Hiszen a hatalom teljesen az ő kezükben van, azt tehetnek a főpappal és az általa vezetett egyházzal, amit akarnak, lehetőségeik korlátlanok.

Éles ellentét van a lengyel elnök hatalmi gőgje és Wyszynski bíboros prédikációja között, ami közvetlenül ezután következik. A lengyel egyházfő az isteni igazság és Ige mindenekfelettiségére figyelmeztet: a „külső gonosz erők nem képesek behatolni a lelkünkbe. Nem létezhet szabadság az isteni igazság és a lélek szava nélkül.”

Wyszynszki isteni jelet kap a letartóztatása éjszakáján, ezért nem is lepődik meg, amikor érte jönnek. Halott édesanyja jelenik meg álmában, s arra kéri, öltözzön fel, készüljön fel lelkileg, ami vár rá. A kolostorban a lengyel katolikus egyházfő mellé két társat adnak, Staniszlaw (Sztasek) atyát és Leonia nővért.

Sztasek tizenkét év börtönbüntetést kapott, mert fiatalokkal foglalkozott, ami tilos. Most, hogy a hatalom káplánnak jelöli ki a háziőrizetben lévő Wyszynski mellé, felfüggesztik a büntetését. Leonia nővér is megjárta a kommunista börtönt. Egy lengyel államvédelmis nő meztelenre vetkőzteti, így kell neki vallania. Ez a megalázó bánásmód az apácát Isten és a hivatása ellen fordítja, „Ez a ruha, ez juttatott ide!” – mondja az államvédelmis nőnek, s nem akar többé Jézus menyasszonya lenni. Leoniát a kínzások, megaláztatások megtörik, a nővértársaira vall, ezért a kommunista hatalom megbízza azzal, hogy számoljon be a bíboros mindennapjairól. Maradt azonban benne a lélek tisztaságából. Bevallja Wyszynskinek: „Ezek mindenre képesek… Engem aljas szándékkal hoztak ide.” Amikor pedig a tartótiszt megdicséri, hogy eddig mindenről szépen beszámolt, azt mondja: „A nővérekről, az más. A prímás szent ember. Róla nem beszélek.” Leonia nővérre nagy hatással van a Wyszynskiből sugárzó szeretet és hitének sziklaszilárdsága. A hatalom azonban a zsarolás eszközeitől sem riad vissza, a tartótiszt megfenyegeti őt: „Pedig jobban teszed, ha beszélsz, különben megtudják, mit tettél, a másik helyen a börtönben!”

Stefan Wyszynski imádságos lélek. Figyelmezteti a káplánt: „Nem szabad senkire neheztelni, se panasszal élni.” Wyszynskinek a mély, Istenbe vetett megingathatatlan hite ad erőt a legkilátástalanabb, legnehezebb helyzetekben is, hogy képes legyen elviselni a megpróbáltatásokat. A hatalom arra törekszik, hogy megtörje az ellenállását. Nem fizikailag kínozza, hanem lelkileg okoz neki fájdalmakat. Az ezredes nem adja oda neki az apja levelét, csak felolvassa. Megalázzák őt ezzel, érzékeltetik, hogy semmi és senki, azt tehetnek vele, amit akarnak. Wyszynski tehetetlen, egy pillanatra elkapja az indulat, képtelen uralkodni magán. Feldönti az asztalon lévő, vízzel teli poharat. Ám a következő pillanatban már lelkileg erősíti magát, Istenhez könyörög, hogy űzze ki szívéből a gyűlölet csíráját is: „Erdő volt, de ti még nem. Ti már nem lesztek, de erdő lesz. Istenem! Ne engedd, hogy valaha is megtanuljak gyűlölni!” Amikor egy másik alkalommal a fogvatartói azt állítják, nem kapott levelet az apjától, csak csomagot, így fohászkodik: „Istenem, nem kérdezem, miért, hiszen akkor mire a bizalom?”

Egy másik jelenetben az ezredes szenvtelen hangon tudatja Wyszynskivel, hogy az apja súlyos agyvérzést kapott, egész testére megbénult. Miután közölte ezt vele, ruganyos léptékkel szökell felfelé a lépcsőn. Ő van fölényben, minden téren, hatalmilag, térbelileg és lelkileg is, de csak látszólag. A prímás összeomlik, a lépcső korlátjára ejti a fejét, sír, mintha az Istentől elhagyatottságot élné át. Végtelen alázattal fogadja azonban Isten akaratát, mint aki nem érzi feljogosítva magát arra, hogy perlekedjen a Teremtővel. Isten mindenható, nagysága felfoghatatlan számunkra, kifürkészhetetlenek az Ő útjai: „Nem kérdezem, miért, hiszen a Te akaratod, a Tied… Egyszerű, földi halandó vagyok csupán, és csak alázatosan könyöröghetek! Szűzanyám, mentsd meg őt! Istenem, tudom, a rám mért megpróbáltatásokban tükröződik a szándékod, tudom, ez a fogság számomra különleges kegyelem, menedék, elsősorban önmagam elől. Istenem, Te vagy az egyetlen, Aki nem hagyja, hogy megálljak félúton.”

Wyszynski Istenre bízza a döntést, elismeri a Teremtő jogát arra, hogy ha jónak látja, csapásokkal is sújtsa őt. Emellett a prímás Jézus ellenségszeretetre vonatkozó parancsát (Mt 5,43-48) a gyakorlatban is alkalmazza, a legnagyobb lelki szenvedések közepette. Sztasekkal a fülüket a padlóra illesztve hallgatják, hogy a rádió bemondja: a Szentszék kiátkozta mindazokat, akiknek köze volt az ő letartóztatásához. A kommunista államvédelem emberei közönyösen fogadják a bejelentést, hatalmuk biztos tudatában. Sztasek nagyszerűnek minősíti a hírt, s nem érti, miért nevezi azt a prímás rettenetesnek. Wyszynski megrója őt: „Szerinted az nagyszerű hír, hogy a Szentatya kiátkozta a lengyel elnököt? Menjünk a kápolnába. Bierut elnöknek most van a legnagyobb szüksége az imádságunkra.”

A prímásban nincs gyűlölet, sem ellenszenv fogvatartói iránt. A Wyszynskit és Sztasekot lehallgató ezredes arcát látjuk ekkor, tekintetében döbbenet, hihetetlennek tartja a bíboros szavait, képtelen megérteni, hogy ez lehetséges.

Az ezredes, bár látszólag tökéletesen hidegen hagyja a bíboros szenvedése, valami kis tiszteletet mégiscsak érez Wyszynski iránt. Amikor a prímás rendíthetetlen lelkierőről tanúbizonyságot téve, nem hajlandó önként lemondani egyházfői tisztségéről, gyalázatosnak tartva ezt az ultimátumszerű követelést, a kommunisták életbe léptetik a B-tervet, s a hasonmásával, egy züllött, alkoholista színésszel akarják eljátszatni a lemondását, az ezredes azt mondja a Wyszynskihez külsőleg tökéletesen hasonlító színésznek: „Csak az életrajzod is olyan lenne!” A színész flegmán veti oda: „Minek az nekem?

Amikor a színész magnóról hallgatja a prímás prédikációját, gúnyosan jegyzi meg: még nem tudod, hogy ez volt az utolsó beszéded. Ám még ez a korhely, lecsúszott alak sem képes kivonni magát Wyszynski lelki tisztasága, erkölcsi nagysága alól. „Neked megvan a magad mennyországa. De nekem?”– kérdezi térdre borulva, miközben a prímás hanglejtését, mozdulatait gyakorolja.

A színész külsőleg tökéletes mása a prímásnak, de züllöttsége, lelki romlottsága kiül az arcára. Önmagát adja, amikor az ezredes ráveszi, hogy olyasmit mondjon, amit a prímás soha nem mondana, vagyis hazudjon, ami tökéletesen ellentétben áll Wyszynski jellemével. A színész elképzelt prédikációjában azt hazudja a szintén odaképzelt híveknek, hogy beszélt Istennel, aki elhatározta, ezentúl tíz napból áll majd egy hét. A színész ily módon a prímás rossz szelleme. A köztük lévő lelki kapcsolódás különös módon jön létre, a bíboros – mintegy Istentől kapott látomásként – időről időre látja, amint a színészt holtan vonszolják el az ezredes emberei.

A prímás Jézus megbocsátásra vonatkozó parancsát is gyakorolja, hiszen amikor szabadon engedik, nem kérdez semmit Leonia nővértől. Hálás szívvel válik meg tőle, s tanúsítványt is hajlandó írni arról, hogy a nővér mindig becsületesen viselkedett. Pontosan tudja, hogy mi történt, de nem tesz szemrehányást, megáldja Leonia nővért, aki letérdel előtte, érezni benne az őszinte bűnbánatot, gyengeségből fakadó tettei miatt. A bűnbánat és az áldás kapcsolódik itt össze. Wyszynski nem ítélkezik, a nővér pedig nem kér bocsánatot. Hallgatása, térdre borulása azonban többet mond, mintha szavakban fogalmazná meg bocsánatkérését.

A film végén korabeli dokumentumfelvételeket látunk, a történelem első szláv pápája, II. János Pál, megválasztását követően magához öleli Stefan Wyszynskit, akinek több évtizedes helytállása is kellett ahhoz, hogy Szent Péter trónjára lengyel pápa kerülhessen. Teresa Kotlarczyk megrázó alkotása ennek a rendkívüli helytállásnak egy igen fontos epizódját mutatja be.

A prímás
(lengyel filmdráma, 2000., 103 perc)
Rendezte: Teresa Kotlarczyk
Forgatókönyvíró: Jan Purzycki
Főbb szereplők:
Andrzej Seweryn: Stefan Wyszynski
Zbigniew Zamachowski: Stanislaw Skorodecki
Maja Ostaszewska: Leonia nővér
Krzysztof Wakulinski: Az ezredes

Bodnár Dániel/Magyar Kurír