Próféták a saját hazájukban – Vendégségben a délvidéki jezsuitáknál

„Ibolya, elvisszük a mennyország kulcsát!” – fordul vissza a tornácról János atya. Házigazdánk a rá jellemző humorral adja tudtára a konyhában épp szakácsnői minőségében sürgölődő harangozónak, hogy átmegyünk a szomszédba.

Szó se róla, tekintélyes kulccsal nyílik a Bűnbánó Szent Mária Magdolna római katolikus templom oldalajtaja. Maga az egykori beodrai földesurak, Karátsonyi Lajos és László által építtetett kéttornyú, klasszicista stílusú épület is tiszteletet parancsolóan magasodik a bánáti síkságon található, búza- és kukoricatáblákkal körülvett egykori mezőváros fölé.

„1989-ben kerültem ide először, ‘91-ben ünnepeltük a templom 150. búcsúját. Vince testvérrel láttunk hozzá a felújításhoz” – meséli jezsuita vendéglátónk, akit huszonegy év után, 2023-ban ismét ide hívott szolgálatra a Nagybecskereki Egyházmegye püspöke. Az ablakokat még ő újíttatta fel, a padokat már az utóda.

„Azt kell mondjam, jól visszafogadtak. Segített az is, hogy többeknek én kereszteltem a gyermekeit, most pedig már az unokákat készítem fel elsőáldozásra” – ad hálát a Magasságos kifürkészhetetlen útjaiért.

„Visszatalált hozzánk, haza! – mondja róla egyik híve, akivel később beszédbe elegyedünk. – Azóta egyre többen, akár ötvenen-hetvenen is vagyunk a templomban vasárnaponként. Öt elsőáldozónk is lesz idén” – teszi hozzá.

„Ennyit számít, ha van helyben lakó lelkész” – fűzi hozzá Sóti János szerényen.

„Ugyan már, itt eldobta a botot is!” – utal az idős nő tréfásan arra, hogy az atya épp betegségből lábadozik.

A közös hang megtalálásában az is segített, hogy szegről-végről földik, Sóti János ugyanis a közeli Tisza túlpartján, a bácskai Adorjánon született. Már papnak készült, a szabadkai kisszeminárium tanulója volt, amikor a ‘70-es évek elején először találkozott a jezsuitákkal: Békési István és Bóday Jenő atya tartottak akkoriban népmissziós előadásokat a Vajdaságban.

„Reményt hoztak nekünk – emlékszik vissza –, de az is vonzó volt, hogy nincsenek helyhez kötve, a világ különböző tájain szolgálnak, ott, ahol épp nagyobb szükség van rájuk.”

Szülei azt hitték, soha többé nem látják, hiszen a jezsuita novíciusok akkor Torontóban tanultak. Azt mondták: „Majd a János hazajön a saras Bácskába?!”

„Hát ki dolgozna az itteni emberek között, ha nem én? Így hát jöttem, mégpedig a még sarasabb Bánátba, mert oda hívtak” – tudjuk meg a receptet, hogyan lehet valakiből mégiscsak próféta a saját hazájában. Ehhez a szolgálathoz pedig társat is kapott.

„Itt szentelték pappá a szomszédban, mi is átbicikliztünk az ünnepségre” – meséli János atyáról Vince testvér. A nyolcvanéves jezsuitával zentai szülőházában beszélgetünk, ahol nyugdíjas napjait tölti testvére társaságában. Édesapját korán elvesztette, földművelő család legidősebb fiaként munka mellett járta ki a nyolc általánost. Tizenhét éves korában olvasott először jezsuita lelkiségi irodalmat, és az ő életében is a népmisszió hozott fordulatot.

Egyházi pályára vágyott, ő is belépett a Jézus Társaságába. Torontóban elvégezte a noviciátust, Szabadkán hitoktatói képesítést szerzett, majd lelkipásztori kisegítőként dolgozott az egyházmegyében, többek között szülővárosában. „Azt tanították nekünk, hogy aki hitoktatónak áll, imádkozzon sokat a tanítványaiért. Ibolya, a beodrai harangozó két gyermekét is tanítottam hittanra, én küldtem őket a szegedi piaristákhoz, ma meg már mindketten hittantanárok” – mondja gyermeki büszkeséggel.

A két délvidéki jezsuita 1989-től kezdve 33 évet szolgált együtt: 2002-ig Beodrán, utána 2011-ig Törökbecsén, 2022-ig pedig Törökkanizsán állomásoztak, majd Sóti János közel egy évig a magyarországi Arlón szolgált. Munkamegosztásuk a következő volt: a plébánosi és a papi teendőket János atya végezte, a fiatalokkal mindketten foglalkoztak, Vince testvér püspöki engedéllyel temethetett, áldoztathatott és igeliturgiát is tarthatott.

„Volt, hogy megjelentem valahol helyettesíteni a képes Bibliámmal, és az egyik szülő azzal fogadott: »Olyan jó, hogy maga gyütt! A gyerekek már tőlünk is kérik ezeket a történeteket, legalább nekünk nem kell annyit mesélni!«” – emlékezik vissza.

A segítő testvér ma már nem végez rendszeres szolgálatot, de szívesen helyettesít, örömmel beszélget az ifjakkal Jézusról, János atyával telefonos kapcsolatban áll, az internet segítségével pedig a rend történéseit is nyomon követi.

Érkezésünkkor – a június 4-i nemzeti összetartozás napjának előestéjén – a beodrai plébánián nagy a szervezkedés. Az atya az egyházközségi képviselőtestület vezetőjével, a vasúti diszpécserként dolgozó Józseffel egyezteti a vasárnapi elsőáldozás, az azt megelőző szerdai főpróba és szombati gyónás részleteit.

„Mindig mondom a gyermekeknek: »Angyalkák vagytok, csak ezt néha elfelejtitek. De a szüleitek is így voltak ezzel…«”

János atya szombatonként tart hittant, készíti fel az elsőáldozásra és a bérmálkozásra a fiatalokat, az alkalmak között pedig birtokba veszik a templom mögötti gyümölcsöst és a plébánia udvarát. A játék fontos része a gyermekekkel végzett munkának” – véli. A közös minőségi időtöltés meghálálja magát; van, hogy a fiatalok harcolják ki a szülőknél, hogy bérmálkozhassanak.

Az elsőáldozásra két tanítónőt is meghívnak, a kis csapat egyik fele ugyanis a magyar, a másik a szerb általános iskolába jár. A 2011-es népszámlálási adatok szerint a település lakóinak közel 15 százaléka vallja magát magyarnak. Magyar nyelven az első négy osztályt tanulhatják helyben, a felső tagozatot a szomszédos Törökbecsén végezhetik el, ahová ingyenes községi buszjárat szállítja őket. Magyar középiskola a közelben Nagybecskereken, Adán és Zentán található. Két nappal korábban tartották a helyhatósági választásokat, sajnos azon nem szerepeltek jól a magyar jelöltek, a korábbi négy helyett két képviselőjük lesz a harmincfős testületben – tudjuk meg.

A helyi asszonyok egy csoportjával közben már a templom június 22-i búcsúját tervezik: „Nagy ünnepség szokott lenni, külföldről és Magyarországról is hazajönnek a rokonok” – mondják.

A ‘90-es években a háború elől menekültek az emberek; ma már a jobb munkalehetőségek reményében költöznek Szegedre, Tatabányára, Bécsbe vagy Londonba. „Tavaly épp a búcsú előtti napon bontotta meg a plébánia tetejét a vihar, de másnap estére már ki is javítottuk. Voltunk rá elegen” – mesél a közösség összetartásáról az egyházközségi képviselő-testület vezetője, aki testvérét várja haza Ausztriából az ünnepségre.

Másnap reggel fél hétkor János atya egy, még a „mennyországénál” is nagyobb kulccsal kinyitja a templom főbejáratát, beül a hátsó padba, keresztet vet, és belefog az Apostoli Hitvallásba. A Miatyánk végére már négyen csatlakoznak hozzá, s gyakorlott módon mondják sorban az Üdvözlégyeket.

„Ha szívből imádkozzuk, a rózsafüzérnek is van értelme – vallja a jezsuita szerzetes. – Általa szemlélődve iparkodunk a Szűzanyához. Égi édesanyánk pedig Jézushoz vezet minket.”

Beodrán nemcsak a vasárnap, hanem minden reggel szentmisével kezdődik; hetente máriás imatalálkozót tartanak, havonta egyszer pedig a töröktopolyai kegyhelyre zarándokolnak. Sóti János ugyanis 1991 és 2011 között topolyai plébános is, ebben a minőségében pedig a Mária-kegyhely őre volt. A mai napig a Máriás Papi Mozgalom vajdasági és magyarországi felelőse.

„Még Rómában találkoztam Stefano Gobbi atyával, akinek a Fatimai Szűz a szívére helyezte, hogy a papság ajánlja magát Jézus anyjának oltalmába, és híveit is vezesse oda.”

János atya azóta évente jár a nemzetközi találkozókra, a búcsú másnapján pedig Beodrán látja vendégül a mozgalom anyaországból és a határon túli magyarlakta területekről érkező tagjait. Életét és szolgálatát így summázza: „Ki tudja, hol lennék most a Szűzanya segítsége nélkül?!”

Szöveg: Feke György

Fotó: Pásztor Péter

Forrás: jezsuita.hu

A cikk megjelent a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya negyedéves lapja, a M.I.N.D. 2024. nyári számában.

Magyar Kurír