A Püspöki Szinódus intézménye

Működése révén a püspökök részt vesznek az egyetemes egyház kormányzásában, így erősítve annak egységét.

Korunk folyamatosan változó világában az egyháznak mind gyorsabban kell hatékony megoldásokat találnia a felmerülő elméleti és gyakorlati kihívásokra. Az összes püspököt tömörítő egyetemes zsinat azonban természetnél fogva nem alkalmas arra, hogy gyakran ülésezzen. Ezért, a II. Vatikáni Zsinaton is elhangzott felvetések nyomán, VI. Pál 1965-ben létrehozta a Püspöki Szinódust (Apostolica sollicitudo kezdetű motu proprio). Az új intézmény a pápa állandó tanácsadó testülete, ami összetétele és munkamódszere révén alkalmas arra, hogy szervezett formában jelenítse meg a helyi egyházakban jelen levő véleményeket és tapasztalatokat, továbbá teret biztosítson a püspököknek, hogy hivatásuknak megfelelően hozzájáruljanak az egyetemes egyház kormányzásához.

Működésének, ennek megfelelően, két fő célja van. Mindenekelőtt tanácsokkal szolgál a pápa számára egy-egy az egyetemes egyház életében nagy fontossággal bíró témában, s ezáltal erősíti az egyetemes egyház feje és a püspökök közötti együttműködést. Emellett előmozdítja az egyház egységét, az ún. kommúniót a világ minden tájáról érkező püspökök, és rajtuk keresztül a helyi egyházak között azáltal, hogy résztvevői információkat cserélnek, illetve közös álláspontot alakítanak ki egyes hittani és lelkipásztori kérdésekben.

A szinódus döntően püspökökből áll, azonban alapvetően különbözik az egyetemes zsinattól. A zsinat ugyanis a világ összes püspökét tömöríti, vagyis az egyetemes egyházban a legfőbb hatalom letéteményesnek számító püspökök testületének, az apostoli kar utódjának intézményes kifejeződési formája. A szinódus ezzel szemben a püspökök választott testülete, tagjai az egyes püspöki konferenciákat és ún. sajátjogú egyházakat (ld. keleti rítusú katolikusok) képviselik. Nem közvetlen krisztusi alapítású tehát, hanem a legfőbb egyházi hatóság hozta létre, igaz, az egyházat vezető Szentlélek sugallatára, csakúgy, mint korábban a püspöki konferenciákat. Ez magyarázza, hogy a szinódus miért tanácsadói, és nem döntéshozói jellegű: emberi létesítésű szerv hatalma nem múlhatja felül a krisztusi alapítású intézményekét. Ennek ellenére a püspöki szinódusnak tekintélye, súlya van, hiszen valamiképpen leképezi az egyházban uralkodó véleményeket, és működésében a püspöki kollegialitás valósul meg.

A szinódus ülésezhet általános közgyűlés (teljes ülés), valamint részleges közgyűlés (részleges ülés) formájában. Az általános közgyűlés lehet rendes, vagy rendkívüli. A rendes általános közgyűlés (coetus generalis ordinarius) tagjai egyfelől a püspöki konferenciák és a keleti sajátjogú egyházak által – méretüktől függő létszámban – kiválasztott képviselők, akiknek személyét a pápa hagyja jóvá, továbbá a klerikusi szerzetesi intézmények ugyancsak választott képviselői, valamint a keleti sajátjogú egyházak pátriárkái, nagyérsekei, vagy metropolitái, és a Római Kúria dikasztériumainak vezetői. Másfelől pedig a szentatya által kinevezett püspökök, szerzetesek és szakértők, legfeljebb a tagok 15%-át kitevő létszámban. A rendszeres időközönként (3-4 évente) megrendezett tanácskozás napirendjén az egyetemes egyház életét alapvetően érintő egy-egy nagy jelentőségű kérdés szerepel.

A rendkívüli általános közgyűlés (coetus generalis extraordinarius) szolgál a gyors elintézést igénylő fontos kérdések megvitatására. Ennek következtében tagsága annyiban módosul, hogy a püspöki konferenciákat az elnökük képviseli. A részleges közgyűlés (coetus specialis) egy meghatározott terület (egy-egy ország, vagy kontinens) egyházi ügyeit hivatott tárgyalni. Tagjai, ennek megfelelően, az érintett terület püspökei, valamint a Római Kúria téma szerint illetékes vezetői közül kerülnek ki.

Mindezeken felül részt vehetnek a munkálatokban, szavazati jog nélkül, a dokumentumok szerkesztésében közreműködő szakértők (adiutores secretarii specialis), a munkálatok levezetésénél segédkező ügyhallgatók (auditores) és a nem katolikus felekezeteket képviselő ún. testvéri küldöttek (delegati fraterni).

A szinódus a pápa közvetlen alárendeltségében működik. Õ hívja össze és oszlatja fel, ő elnökli – akár személyesen, akár megbízottja révén – ő határozza meg ügyrendjét, jelöli ki, illetve erősíti meg tagjait. Az ülések témáját is a pápa adja meg, általában széleskörű előzetes konzultációkat követően, hogy valóban a leginkább aktuális, egyetemes jelentőségű és konkrétan megoldható kérdések kerüljenek terítékre. Ezek alapvetően a hit és erkölcs épségének védelmére, erősítésére, az egyházi fegyelem megtartására és megszilárdítására vonatkoznak, valamint az egyháznak a világban való tevékenységével kapcsolatosak.

A szinódus szervezeti felépítésében az első helyet a pápa foglalja el, aki vagy személyesen elnököl, vagy az általa kinevezett megbízott elnökre (praeses delegatus) hagyja az egyes ülések levezetését. A főtitkárság (secretaria generalis permanens) jeleníti meg a szinódus intézményének állandóságát. Élén a pápa által kinevezett főtitkár (secretarius generalis) áll, aki a szinódusi ülések előkészítéséért, valamint munkálatai összehangolásáért felelős. Õ irányítja a tizenöt tagú főtitkársági tanácsot (consilium secretariae), ami a szinódus fajtája szerint lehet általános vagy részleges. Feladatai között a szinódus utáni buzdítás szövegének előzetes szerkesztése mellett a következő szinódus előkészítése szerepel. Tagjainak megbízatása a következő ülésszak kezdetével jár le. Csupán az adott ülésszakra szóló megbízatással rendelkezik a dokumentumok szerkesztésével megbízott szinódusi titkár (secretarius specialis), valamint a tárgyalt témát felvezető szinódusi előadó (relator generalis). A részleges közgyűlések előkészítésére a pápa előkészítő tanácsot (consilium praesynodale) szokott kinevezni. A szinódus testületi szervei közé tartozik a plenáris ülés (congregatio generalis), a szekcióülések (circuli minores), a szükség szerint létesített tizenkét tagú tanulmányi bizottságok és a háromtagú vitarendező bizottság.

A szinódusi gyakorlat (szinodalitás) nem nevezhető „demokratikusnak” a szó közkeletű értelmében, mégis meglehetősen széleskörű részvételt biztosít az ülések témájának kiválasztása és feldolgozása során, majd pedig teret ad a szabad véleménycserének, a vitának és a szavazásnak magukon az üléseken.

A téma kiválasztása érdekében a főtitkárság konzultációkat folytat a püspöki konferenciákkal és a sajátjogú egyházakkal. A pápa által kijelölt témáról azután a főtitkársági tanács teológusok bevonásával készít egy előkészítő dokumentumot, vázlatot (lineamenta), amit kiküldenek a püspöki konferenciákhoz véleményezésre. A beérkező észrevételek figyelembevételével megszerkesztett munkadokumentum (instrumentum laboris) alapján készülnek fel a szinódus résztvevői, lehetőség szerint megvitatva a témát a küldő püspöki konferencián belül.

Magának a szinódusi ülésnek három fő fázisa van. A plenáris ülésen a résztvevők egyéni felszólalásaik során fejtik ki a küldő helyi véleményét, tapasztalatait. Az így kikristályosodott főbb kérdéseket a nyelvi alapon szervezett szekcióüléseken vitatják meg. Ezek eredményeit a közgyűlés elé tárják, majd az ezek nyomán összeállított javaslatokat tovább tárgyalják a szekcióüléseken. A több köztes jelentés (relatio) nyomán végül a főtitkár és az előadó állítja össze a végleges ajánlások listáját, amit a plenáris ülés szavazással fogad el. Az így véglegesített ajánlásokat (propositiones) a szentatya elé terjesztik, aki a kialakult gyakorlat szerint ezek, illetve az ülések során keletkezett többi dokumentum alapján készíti el – a Főtitkársági Tanács közreműködésével – az egész egyház számára iránymutatással szolgáló szinódus utáni apostoli buzdítását (exhortatio apostolica postsynodalis).

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír