Puskás Attila: El nem múló ünnep

„Ünneped soha ne érjen véget!” Gyakran eszembe jutnak ezek a szavak, melyeket lelkiatyámtól hallottam. Névnap, születésnap, házassági évforduló alkalmából, miután mások már kifejezték jókívánságaikat – „Sok boldogságot! Isten éltessen sokáig! Isten tartson erőben, egészségben számos éven át!” – Gyula atya a legszebb jókívánságot mondta ki. Merészen a legtöbbet kívánta: soha véget nem érő ünnepet. Ünnepet nemcsak sokáig, számos éven át, hanem mindörökre megmaradót. Igen, ez az a titkos jókívánság, amely az emberi szív mélyéből kikívánkozik, de amit sokszor nincs kellő bátorságunk kimondani:

ünneped soha ne érjen véget, mert ami igazi ünnep, az méltó a megmaradásra, méltó az örökkévalóságra.

Talán azért félünk kimondani, s azért érjük be kevesebbel – éltessen erőben, egészségben sokáig, számos éven át –, mert túlzónak hat a „soha”. Attól tartunk, egy ilyen jókívánságnak nincsen meg a fedezete, s mihelyt kimondjuk, rögtön szembesülünk is a képtelenségével. A kijózanító szembesülés aztán elszomorít vagy nevetségessé tesz önmagunk előtt. Pedig hát mit is kívánhatna ennél szebbet és fontosabbat, igazán lényegeset az ember, minthogy akit szeret, annak az ünnepe soha ne érjen véget. Aki ilyet mond a másiknak, az valójában örök életet kíván neki. S ez már nem is csak jókívánság, hanem igazi áldásmondás, a legnagyobb jót kérő mondás – benedictio –, az el nem múló ünnep kérése attól, aki azt meg is tudja adni, az Örökkévalótól. Amire nincs emberi fedezet, de titkos és félénk vágy igen, azt áldáskérő imaként kívánhatjuk annak, akit szeretünk. (…)

Ahol Isten uralkodik, ahol az isteni élet megjelenik, ott ünnep van, mert Isten örök uralma és Isten örök élete örök Ünnep. Az „éppoly régi, mint örökkön új Szépség” (Aurelius Augustinus: Vallomások, X, 27,38), az örök Szeretet örömünnepe. A mennyben örök ünnep van. Nemcsak az angyalok és a célba jutott üdvözültek megszámlálhatatlan serege ünnepel (Jel 5,11–14; 7,9–10), de az örök ünnepi liturgia magának a Szentháromságnak örök ünnepe, melynek örömébe bebocsáttatnak a teremtmények. Az isteni Másik nagyságára újra és újra rácsodálkozó, az isteni Másikban gyönyörködő, szeretetének misztériumával betelni nem tudó szüntelen ujjongás; az isteni Másik örvendező megdicsőítésének örök eseménye Atya, Fiú és Szentlélek örök isteni életében.

Ennek az örök mennyei ünnepnek, a Szentháromság örök és boldog életének lehetünk részesei már most, és soha el nem múlóan, mert közösségünk van az Atyával a Fiú által a Szentlélekben (1Jn 1,3).

Amikor megérkezünk az atyai házba és letelepszünk a mennyei lakoma roppant nagy asztalánál, hogy együtt örvendezzünk Istennel és egymással, velünk együtt hazaérkeznek, forrásukhoz és céljukhoz találnak földi ünneptöredékeink.

Ezt az ünnepet, az örök életet, Isten örök örömében való el nem múló részesedést kívánjuk egymásnak, amikor áldásként mondjuk: „Ünneped soha ne érjen véget!”

Az írás a Vigilia 2020. áprilisi számában jelent meg. Teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír