Rácsodálkozni a világra és osztozni ebben másokkal – Találkozás Martos Levente Balázs püspökkel

Vele beszélgettünk tanulásról, tudásról, oktatásról és eddigi munkásságáról.

– Egyetemi oktatóként, frissen kitüntetett Stephanus-díjasként hogyan emlékszik vissza arra az időre, amikor kisgyerekként elkezdett iskolába járni?

– Nincsenek igazán jó emlékeim ezekről az évekről, és attól tartok, az akkori tanítóimnak sem rólam. Eszembe jutnak másodikos koromból az írásórák. Rossz volt a helyesírásom, és csúnyán is írtam. Emlékszem, amikor a Mikulás megérkezett az osztályunkba, és egyenként odamentünk hozzá, a tanító néni azt mondta rólam: az osztály esze, kár, hogy olyan rendetlen. Az általános iskola alsó tagozatán és a felső tagozat elején még nem vettem komolyan a tanulást. Hetedik-nyolcadik tájékán jött el a változás ideje. A szüleimmel biciklitúrára mentünk külföldre, és az erről szóló földrajzdolgozatom nagyon jól sikerült. Ekkortájt szerettem meg az olvasást is, Fehér Klára Négyen meg a Béka című ifjúsági regénye volt az első olvasási élményem. Négy gyerekről szól, akik a Béka nevű csónakban hajókáznak a Balatonon. Attól kezdve sokat olvastam. És a helyesírásom is javulni kezdett.

– Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumba járt középiskolába. Hogyan emlékszik vissza azokra az évekre?

– Nagyon fontos volt számomra, hogy mielőtt a gimnáziumot elkezdtem volna, nyáron részt vettem egy lelkigyakorlaton. Akkor hirtelen mindent a Jóisten kedvéért akartam csinálni, volt egy nagy belső lelki élményem ezzel kapcsolatban. Esztergomban egészen más világba csöppentem, mint amit addig megszoktam. Negyvennyolc fiú egy osztályban, az évfolyamon kilencvenhatan voltunk. Nagyon elveszettnek éreztem magam. A tanulás megbízható és jól bevált eszközzé lett számomra, rendesen el lehetett tölteni vele az időt, és bebiztosítottam magam. Rendkívül fontossá vált számomra az irodalom, nagyon szerettem a verseket, elkezdtem szavalni, magyarból versenyekre jártam. A nyelvek közül különösen szerettem a németet. 1988 és 1992 között jártam gimnáziumba. Egyszer elvittek bennünket Németországba, a testvériskolánkban töltöttünk csaknem két hetet. Jó emlékem az is, hogy feljöhettünk Budapestre színházba. A világ kinyílt előttem a gimnáziumi éveim alatt.

– Ha visszatekint az iskoláskorára, vannak olyan tanáregyéniségek, akik eszébe jutnak?

– Az alsó tagozatos tanító néni, akit az előbb emlegettem, valójában szeretettel bánt velem. A gimnáziumban Gärtner Julianna volt a magyartanárom három éven át. Szellemileg tőle kaptam a legtöbbet. Teljesen más típus volt Halmai Vilmos ferences atya, akitől azt tanultam meg, hogy az ember akkor is hat másokra, ha a legkevésbé akarja ezt, akkor is, ha lazának, viccesnek tűnik.

A szeretet meg a kölcsönös rokonszenv a legjobb ragasztóanyag ahhoz, hogy a diákok tudása alapos és tartós legyen.

– Mi volt olyan kivételes a magyartanárában, hogy máig ilyen jó szívvel emlékszik rá?

– Tiszta lélek volt, és meglátta a művekben a lényeget. Mindez következetességgel, egyfajta szigorral, és mindenkire kiterjedő tisztelettel párosult. Érettségi után tizenöt évvel egyszer meghívtam őt Szombathelyre előadást tartani. Óriási élményt jelentett számomra, hogy ugyanúgy beszélt velem, mint amikor a tanítványa voltam. Ugyanazzal a tisztelettel, szeretettel bánt velem fiatal papként, mint tizenéves diákként.

– Kik azok a költők, írók, akik különösen hatottak az életére?

– Nagyon szeretem Radnóti verseit. Érettségire kaptam a keresztanyámtól egy Radnóti-kötetet, később kispapként is gyakran forgattam. Mondhatjuk, hogy szívesen olvasom a Nyugat költőit. Babits Mihály Balázsolás című versét egy szavalóversenyen is előadtam.

– Érettségi után a Szombathelyi Egyházmegye papnövendéke lett, aztán két évet töltött Budapesten, a Központi Papnevelő Intézetben.

– Azokban az években sok időt fordítottam a nyelvekre: a görögre, héberre, latinra. Papnövendékként nagy kettősségeket éltem meg.

Egyrészt szerettem a közösséget, amelyhez tartoztam, emberileg rengeteget jót kaptam a társaimtól és sokat tanultam tőlük.

Pál Feri, Patsch Feri, Káposztássy Béla, Gödölle Marci, ők voltak akkor a legjelentősebb egyéniségek. Mindegyikük külön világ. Óriási volt bennem a tanulási vágy. Mindig úgy éreztem, hogy a teológiai tárgyak elsajátítása a kötelességem. Szerettem volna megbízhatóan felkészülni, jól teljesíteni teológusként. Ők viszont sokszor visszarángattak, és azt mondták: annyi minden és annyiféle ember van itt, rengeteg lehetőség. Pál Ferit például azért tiszteltem, mert nem abban volt renitens, hogy mondjuk elaludt a miséken, vagy hasonló butaságok, hanem abban, hogy kijárt szociális intézményekbe, elfekvőkbe, ahol beteg embereket fürdetett. Meghívta erre a világi évfolyamtársainkat is. Az oktatóinkra, Rózsa Hubára, Vanyó Lászlóra és a többiekre is a legnagyobb tisztelettel gondolok.

– A központi szeminárium után Róma, a Collegium Germanicum et Hungaricum következett és a Gregoriana Pápai Egyetem.

– A központi szemináriumban nagyon fontos megtapasztalás volt számomra a közösséghez tartozás érzése. Rómában viszont, a Gregorianán kétszáz ember tanult egy-egy évfolyamon. A Germanicumban nyolcvanan, kilencvenen lehettünk.

Szerettem tanulni, megérteni dolgokat, de a közösségeknek mindig elsődleges szerepük volt az életemben.

Hatalmas, nemzetközi csapat jött ott össze, magyarok, németek, horvátok, szlovénok… Néhány professzort a többieknél jobban kedvelt a diákság. Nagyon szerettem például Ladaria Ferrert, aki a dogmatikát tanította. Az amerikai jezsuita teológusnak, Philip Rosatónak volt egy híres mondása: „A fejem német, a testem amerikai, de a szívem olasz”. Nagyon szerettük Antonio Nitrolát is, aki eszkatológiát tanított. A vizsgán nézegette a kis kártyámat, hogy Szombathelyről jövök, és lassan rájött, hogy Mindszenty bíboros pályája indult innen. Később a Pápai Biblikus Intézetben is találkoztam feledhetetlen tanáregyéniségekkel. Szívesen hallgattam Jean-Louis Ska, a nyugodt, megfontolt belga jezsuita professzor narratív elemzéssel kapcsolatos előadásait, később is nagy hasznát vettem ezeknek. Hozzá képest a másik végletet Jean-Noël Aletti biblikus professzor jelentette, aki úgy magyarázott, mint egy szenvedélyes korzikai; nála írtam a licenciámat.

– Saját választása alapján kezdett biblikumot tanulni?

– Mindig olyasmit szerettem tanulni, amiben szerephez juthattak a nyelvek. Mire eldöntöttem, hogy szívesen foglalkoznék dogmatikával, addigra a megyéspüspököm azt mondta, inkább válasszam a biblikumot. Nem bántam meg. Így jutottam el Jeruzsálembe egy tanulmányi félévre, a biblikus intézet ajánlásával.

– Mit jelent a munkásságában, hogy hosszabb időt tölthetett Rómában?

– Egyfelől mindig ott volt a szívemben, hogy mivel sokat kaptam, így felelősséggel tartozom azért, hogy sokat is adjak. Lehet, hogy néha túlzásba is viszem. A római években volt bennem egyfajta igyekezet: mindent összegyűjteni, megérteni, átlátni, kapcsolódni másokhoz –   emberekhez, más nemzetekhez –, és amit lehet, hazahozni. Róma nagyon nagy tágasságot adott, és óriási élményt jelentett. Bizonyos értelemben pedig feladat is volt számomra egy közösséget alkotni a német, horvát, szlovén társakkal.

– Úgy tartják, Rómában mindenkinek van egy „házszáma”, egy olyan hely, ami különösen kedves a szívének.  Önnek is van ilyen?

– Kettő is. Az egyik a Szent Kelemen-bazilika a különleges rétegezettségével, három szintjével, melyeken át visszalépegethetünk a múltba: a legfelső szint a mai bazilika, alatta ott van a kora középkori templom, a mélyben pedig az ókori Mithrász-szentély. A másik kedves helyem pedig a Szent Pál-bazilika a maga tágasságával, távlatos szépségével, ugyanakkor otthonosságával.

– Mikor érkezett el az az idő, amikor a biblikumot már nem csak tanulta, hanem szerette is? 

– Amikor a jeruzsálemi félév után visszatértem Rómába, írtam egy kis dolgozatot Mózes énekéről, a Kivonulás könyve 15. fejezetéből. Benne volt, amit Jeruzsálemben elsajátítottam, és az is, hogy milyen kapcsolódásai vannak a feltámadáshoz az exodusnak, annak a csodának, hogy megszabadultunk.

A Szentírás számomra egy olyan találkozási hely, titokzatos erdő, ahová belépve rácsodálkozhatunk sok mindenre.

Nagyon jól emlékszem azokra a hosszú délutánokra, amikor héber szövegeket szótáraztam. Ma már a digitális eszközökkel sokkal gyorsabban megy ez. De az eredeti szövegek tanulmányozásán keresztül megtapasztalhattam, milyen az, amikor egészen közel kerülünk egy-egy szóhoz, kifejezéshez, vagy a szavakon keresztül ahhoz az önmagában nagyon is rejtélyes világhoz, ami a Szentírásban jelen van.

– Szinte minden tudományos fokozatot megszerzett a szakterületén. Hosszú ideig tanult, most pedig már jó ideje tanít. Oktatott a Brenner János Hittudományi Főiskolán, a Pázmány Péter Katolikus Eegyetem Hittudományi Karán és sok más helyen. Hogyan éli meg, hogy átkerült a katedra másik oldalára?

– Nagyon hálás vagyok azért, hogy a fiatalok meghallgatnak. Tanítás közben lassan rájöttem, milyen jó később is találkozni a hallgatókkal. A tanultak és a közösen felfedezett igazságok mentén kapcsolatban tudunk maradni egymással. Eszembe jut az is, amikor az egyik oktatói megbízatást már nem fogadtam el, mert úgy éreztem, ez a feladat már nem férne bele a napaimba. Arra gondoltam: olyan sok rossz órát tartottam, nem akarom növelni ezek számát.  Megvannak tehát a határok. Meg kell érezni, mi az, amit még elvállalhatunk, és mi az, amit már nem. Abban reménykedni azonban, hogy bizonyos kérdésekre együtt csodálkozhatunk rá a hallgatókkal, nagyon szép és örömteli érzés.

A biblikus tárgyak tanításánál kiemelt jelentőségük van az alapoknak. Tudást akarunk átadni, és úgy érzem, csak lassan jutunk el odáig, hogy szemléletet igyekezzünk kialakítani a hallgatókban, illetve hogy a felfedezés öröme, a kíváncsiság felkeltése legyen a célunk. Olyan sokszor tanítottam már az alapvető dolgokat, és

nagyon szeretném, hogy eljussunk a lényeghez, ahhoz, hogy a hallgatók a Szentíráshozmint Isten élő szavához közelítsenek. Hiszen az hozzájuk is szól, kérdéseket tesz fel nekik, s emellett újra és újra találkozási lehetőséget kínál számukra. Így aztán ők is meghívhatnak másokat.

– Vannak olyan ismeretek, amelyekhez a tanítás révén jutott el Istennel kapcsolatban?

– Mindenképpen. Tanárként sok olyan tudást is meg kellett szereznem, amit korábban nem tanítottak nekünk, diákoknak, nekem viszont tanítanom kellett.

– Volt olyan konkrét téma, amellyel kapcsolatban a katedrán nyílt meg Ön előtt egy addig rejtett valóság, tudás?

– Az ilyenfajta élmények gyakran tanulmányok megírásához kapcsolódnak. Egyszer kértek tőlem egy tanulmányt a Pannonhalmi Szemlébe a türelemmel kapcsolatban. Meglepett, mennyire összekapcsolódik az, ami az életemben éppen aktuális és amit a Szentírásban ezzel egy időben felfedezek. Érdekes volt ez az együttállás. Amikor ilyet tapasztalok, végiggondolom, mi az, amit ebből másoknak is tovább tudok adni. Emlékszem egy másik esetre is, akkor a halászatról írtam. A munka során olyan kor- és kultúrtörténeti összefüggések kerültek felszínre, amelyek a szentíráskutatók számára biztosan evidensek, de nekem akkor a felfedezés örömét jelentették. Nagyszerű érzés benne lenni egy témában, elmélyülni benne, és a könyveken keresztül rácsodálkozni egy múltbeli világra, aminek megvan a maga rendkívüli jelentősége. És külön öröm, ha másokkal osztozni tudok ebben.

– Ha rátekint az eddigi munkásságára, a szakterületéhez kapcsolódóan mely bibliai könyvek, szerzők tanulmányozásával töltött sok időt?

– Kezdetben Szent Pál apostollal foglalkoztam leginkább, a korintusi levélről írtam a doktori disszertációmat. A habilitációmban az Ó- és Újszövetség kapcsolatát vizsgáltam a rómaiakhoz és a galatákhoz írt levelekben, főleg a zsoltáridézetekre nézve. Ezt követte Márk evangéliumának elemzése, az egész könyvet végigvettem kommentár formájában. Tudományos értelemben ez a két mély forrás az, ami elsődlegesen meghatározó számomra.

– Ha most hirtelen valami csoda folytán sok időt kapna arra, hogy kutasson, írjon, mivel foglalkozna a legszívesebben?

– Először kiegészíteném a félig létező jegyzeteimet biblikus teológiáról. Szívesen írnék még a Római levélről. Aztán talán kutatnék az egzegézis és a pszichológia kapcsolatáról. Gondolok itt a történeti pszichológia biblikus vetületeire, a traumák szerepére, a közösségek elszenvedett traumáira, amelyek a szövegekben időnként felsejlenek.

A mai ember annyira szeretné megérteni önmagát is, és kétségtelen, hogy a Szentírást olvasva önmagunkat is kérdezzük a saját történetünkről.

– Tudományos pályájának egyik csúcspontjaként tekinthetünk arra, hogy tagja a Pápai Biblikus Bizottságnak, része lehet az Egyház tanításának alakításában. Mit jelent Önnek ez a szolgálat?

– Ha őszintén akarok válaszolni, akkor azt kell mondanom, hogy rettenetesen sok kihívást jelent. Amikor kineveztek a bizottságba, valaki azt mondta: máról holnapra nem lett nagyobb a tudásod, mégis nagyobb a felelősséged!  Van azért ennek egy ilyen terhe is. De hiszem, hogy a Pápai Biblikus Bizottság tagjai között is lennie kell egy legkisebbnek. Magyarországon és a német nyelvterületen nagyon nagyra tartjuk az akadémiai teológiát, azt a precíz, tisztázott módszertani alapokon nyugvó teológiai megközelítést, ami a biblikumban érvényesül. A világon sok helyen azonban komoly lelkipásztori, emberi figyelemmel párosítják ezt az akadémiai igyekezetet. Különösen

az utóbbi időben a bizottság munkájában erősen érzékelhető, hogy olyan szövegeket szeretnénk létrehozni például a betegség és a szenvedés témájával kapcsolatban, amelyek a humán tudományokkal folytatott párbeszédben születnek meg. Látom, hogy a kollégák számára nem valami „luxusnak” tűnik, hogy bár biblikusok, azért még erre is figyelnek, hanem nagyon mély elkötelezettséget éreznek ez iránt.

– Hogyan fogadta, hogy idén Önnek ítélték a Stephanus-díjat?

– Meglepett és jólesett. Annak a hagyományos értékeire méltán büszke magyar katolikus közösségnek az elismerését látom benne, amelyik a II. Vatikáni Zsinat tanítását fokozatosan, de alaposan megértette, elsajátította, gyakran külföldi szerzők művein keresztül megismerte. Ez az értékeket őrző hívő- és teológusközösség mentes a szélsőségektől, váratlan, meglepő lépések nélkül, de mindig előre akar haladni.

– Mentálhigiénét is tanult, amelyben kulcsfontosságú az önreflexió. Ha önmagára, a munkásságára reflektál, hogyan fogalmazná meg tudományos szolgálata ars poeticáját?

– Amikor a világról tanulunk, magunkról is tanulunk. Ha igaz, hogy az egészen kicsi gyerek csak fokozatosan tudja elkülöníteni azt, ami ő attól, ami nem ő, akkor úgy vélem, életünk végéig kihívást jelent, hogy komolyan rá tudjunk csodálkozni a világ objektív valóságára.

A csodálkozás, a tisztelet, a szeretet éppen akkor születhet meg, amikor a világnak ezt az önmagában lévő valóságát, a másik embernek ezt a titokzatos egyediségét el tudjuk fogadni.

A tanulás számomra ilyen értelemben újra és újra egyfajta gyakorlat. Jó esetben kicsit olyan, mint valami meditatív, szemlélődő figyelem, amelyben megpihenhetünk, és amelyből ugyanakkor váratlan pillanatokban aktivitás, lendület, szenvedély születhet, ami másokat is magával ragad.

Fotó: Merényi Zita (archív)

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 14-i számában jelent meg.