Árnyék a tüdőn, és ami utána jön – Történet betegségről, hitről, gyógyulásról

Szegeden végezte tanulmányainak első éveit, majd átjelentkezett Budapestre, a Semmelweis Egyetemre. „Ötödévtől bejártam az egyetem transzplantációs klinikájára és az Onkológiai Intézet sebészetére. Rényi-Vámos Ferenc professzor úr egyszer csak megkérdezte, akarok-e mellkassebész lenni. Igent mondtam, a tüdőtranszplantációs program nagyon vonzott. Megdöbbentem, azt látva, hogyan kezd működni a kivett szerv, amikor rákötik a vérkeringésre. Nagy hatással volt rám, hogy aki elveszíti az életét, az valaki másnak életet adhat. 2015-ben indult el a magyar tüdőtranszplantációs program, amelynek én is koordinátora lettem. Csodálatos élmény olyanokon segíteni, akik nagyon közel kerültek a halál kapujához!” Mellkassebészként Péter főleg daganatos betegeket operál. A halállal ritkábban találkozik, mint onkológus kollégái. Amikor a betegek hozzájuk fordulnak, sokszor nem tudni még biztosan, hogy a daganatuk jó- vagy rosszindulatú, de óriási remény van arra, hogy az operáció által meg tudnak gyógyulni. „Szeretem nyomon követni a pácienseket, csodálatos érzés, amikor öt év elteltével írnak nekem, hogy jól vannak” – mondja beszélgetésünk elején.

Sokolowski-Lázár Nóra harmincnégy éves, politológiát végzett, kormánytisztviselőként dolgozik európai uniós szakterületen, férjével katolikus hitben nevelik három és fél éves kisfiukat. 2023 őszén ment vissza dolgozni, kisfiuk, Misi ekkor bölcsődébe kezdett járni. Az ismerőseik mondogatták neki, hogy készüljön fel, mert valószínűleg gyakran lesznek majd betegek. Így is lett, folyamatosan betegeskedtek Misivel, Nóra gyakran járt a háziorvosához légúti megbetegedések miatt. Május végén ez már nagyon nem tetszett az orvosnak, és elküldte Nórát tüdőszűrésre. „Teljes lelki nyugalommal mentem el a törökbálinti tüdőkórházba, a legrosszabb, amit el tudtam képzelni, a tüdőgyulladás volt. Másnap aztán hívtak telefonon, hogy legyek kedves visszafáradni. Még mindig nem gyanakodtam, akkor sem, amikor mondták, hogy valamilyen csomó látszik a röntgenfelvételen. Gondoltam, ciszta lehet. Egy hónapra rá kaptam időpontot CT-re. A várakozás napjaiban jól voltam, nem gyötrődtem, biztos voltam benne, hogy nem lehet semmi baj. A CT után is nyugodt voltam, bár mindenki kérdezgette, mi lett az eredmény. Éppen a játszótéren voltam a kisfiammal és az anyósommal, amikor megnéztem az EESZT-ben a leletem.

Az aljára oda volt írva: rosszindulatú elváltozás, azonnal keressem fel a tüdőgyógyászomat… Két és fél perc alatt minden lepergett előttem. Nem is annyira az érdekelt, mi lesz velem, hanem hogy mi lesz a kisfiammal.

Senkinek nem kívánom a rá következő éjszakát.” Nóra édesanyja akkor másfél éve veszítette el a legjobb barátnőjét, akinek tüdőrákja volt. Ő ápolta másfél éven át egy másik barátnővel közösen, így Nóra is rálátott arra, mit jelent ez a betegség stációról stációra. „2022 karácsonyát az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet hospice osztályán töltöttük édesanyámmal, láttam, mi a kifutása ennek a betegségnek. Amikor elolvastam a leletem, úgy éreztem, ennyi volt, van egy évem. Elindult bennem egy párhuzamos világ. Amit addig problémának éreztem, nem volt többé az. Éles váltás történt.”

Másnap bement a törökbálinti Református Pulmonológiai Intézetbe a leletével, ahol megnyugtatták, hogy az valószínűleg nem jelent halálos diagnózist. „Nem sokra rá ott ültem az Onkológiai Intézetben, Radeczky doktor úr rendelője előtt. Hosszan várakoztunk a férjemmel, imádkoztunk, beszélgettünk egymással és a betegekkel.” Az orvoshoz azzal ment be, hogy meg fog halni, mire azt a választ kapta: ez biztos, de feltehetően nem mostanában.

A halálos diagnózisunkat a fogantatásunk pillanatában megkapjuk, ezt úgy hívják: élet

– veszi át a szót Radeczky Péter. – Orvosok közt járja egy mondás is: »Az élet az egyetlen olyan betegség, ami mindig nemi úton terjed, és mindig halállal végződik«. Istent játsszák azok az emberek, akik azt mondják, hogy megmentünk a haláltól. Attól senkit nem lehet megmenteni. Mi, orvosok egyvalamire kapunk felhatalmazást, hogy a jelenlegi tudásunk szerint a lehető legjobb életminőséget biztosítsuk a betegeinknek. Szilárdan hiszem, hogy Isten elképzelt és megteremtett minket. Ahogy Barsi Balázs mondja, »el vagyok gondolva, tehát vagyok«. Európa tagadja Isten létét, lepucolja a szakralitást az élet minden egyes területéről, a betegellátásról is. Az emberek nihilizmusban élnek, persze, hogy rettegnek.

Orvosként az a feladatom, hogy segítsek a betegeknek. Eszköz vagyok Isten kezében, benne vagyok a tervében, abban az elképzelésében, hogy rajtam keresztül miként segíthet rajtuk.

De hogy ki-ki hogyan jut el odáig, hogy el kell távoznia az élők sorából, és el kell mennie az örök életre, s hogy mindez mennyi szenvedéssel jár, azt nem tudom megmondani. Vannak eszközeink arra, hogy enyhítsük a szenvedést, de a haláltól senkit nem tudunk megmenteni. A pácienseink között akadnak olyanok, akiknek a tudomány álláspontja szerint már rég meg kellett volna halniuk, mégis élnek. Életcéljaik, terveik vannak, közülük sokaknak élő istenkapcsolatuk van, Istenbe kapaszkodnak. Így könnyebben el tudják fogadni a betegséget, mert tudják, nem vége van mindennek, hanem valami sokkal jobb kezdődik. Isten felé mennek.”  

Nóra férje, Márk próbálta nem kimutatni az ijedtségét. Hatalmas támaszt nyújtott Nórának, de amikor nem volt vele, előfordult, hogy sírt, pedig nem az a fajta ember. „Nagyon nehéz terhességem volt, testileg-lelkileg megviselt, és erősen élt még bennünk annak az időszaknak az emléke – mondja Nóra. – Sok orvosnál jártunk többféle problémával, akkor is erőn felül mellettem volt a férjem. Amikor meghallotta, hogy megint egészségügyi problémám van, tudta, min kell megint keresztülmennünk” – emlékezik vissza Nóra, és elmondja, ilyen helyzetekben mennyire nehezére esik átengednie a kontrollt, megbíznia valakiben. „Amikor először találkoztam a doktor úrral, meghallgattam, mi várható, milyen vizsgálatokat fognak elvégezni. A férjem azt gondolta, megint jön a már ismert szorongás, de volt egy nagy különbség: bízni tudtam a doktor úrban. A bizalom kialakulásában sokat jelentett, hogy elmondta, ő is átesett már ezen. Mindenről részletesen tájékoztatott, minden felmerülő kérdésemet megválaszolta.”

Radeczky Péter így meséli el a saját történetét:

2012-ben ötödéves orvostanhallgató voltam, amikor egy orvosi alkalmassági vizsgálaton kiderült, van egy kis kerek árnyék a tüdőmön. Miért pont én? Miért nekem?

– gondoltam, hiszen fiatal voltam, ráadásul akkor ismertem meg a feleségemet. Mondtam a Jóistennek, hogy szeretem a humort, de ez kicsit erős. Egy olyan tüdőgyógyász kollégához kerültem, aki felhívta a figyelmemet arra, mennyit számít a műtét utáni felépülésben a sport és a jó kondíció. Sejteni lehetett, hogy jóindulatú a daganat, de ez egyáltalán nem volt biztos. Aztán kiderült, valóban az. Agócs László doktor úr operált.

A sors fintora, hogy mellkassebész rezidens lettem az Országos Onkológiai Intézetben, és a szakmát éppen attól az embertől tanultam, aki nem sokkal korábban megoperált. Ha akkor nem kerülök oda, biztos nem itt kötök ki. Egyetemistaként nem érdeklődtem a tüdőgyógyászat iránt, de a Jóisten addig gyűrt és gyúrt, amíg el nem mozdultam a mellkassebészet irányába. Nem biztos tehát, hogy a betegséget rossz céllal kapjuk.”

Péter úgy tartja, minden betegtől tanulni lehet. „Szeretek beszélgetni a betegekkel. Orvosként, betegként a tiszteletet meg kell adni egymásnak, ez a legfontosabb.

Óriási kegyelmet kap az ember, ha élő istenkapcsolata van. Tudja, kivel hogyan beszéljen. Az ember nem darab-darab, hanem egyszeri és megismételhetetlen.”

A betegeket arra szokta biztatni, hogy ne olvassanak cenzúrázatlan sajtóorgánumokat, inkább megbízható, hiteles forrásokból tájékozódjanak, mint amilyenek a PubMed felületén találhatók. „Európában az egészségügy sajnos elmegy a gyártósor irányába, pedig az orvos-beteg kapcsolatot nem volna szabad veszni hagyni. Teljesen normális, hogy a beteg ragaszkodik az orvosához, a gyógyulás bizalmi kapcsolat nélkül nem megy” – mondja Péter, akinél valóban több időt töltenek bent a páciensek, hiszen a lelkükkel is foglalkozik.

Nóra nyár elején vizsgálatról vizsgálatra járt. Mindig tájékoztatást kért Radeczky doktortól, és nem az internetről szedte össze az információkat, mert tudta, hogy belekerülne a félelem spiráljába. Koponya CT-t és PET-CT-t is végeztek nála, hogy lássák, rosszindulatú betegségről van-e szó. „A doktor úr a PET-CT eredményével éppen a születésnapomon hívott fel. Reggel úgy ébredtem, lehet, hogy ez az utolsó. A harmincnegyedik. Egész nap nem ünnepeltünk. Otthon voltam, imádkoztam, olvastam, gondolkodtam. Délután jött a telefon. Álltam az erkélyen, és szinte levegőt venni sem tudtam, csak amikor a doktor úr kimondta, hogy nincs áttét, és úgy tűnik, fel fogom tudni nevelni a kisfiamat. Mintha akkor eltört volna bennem valami, végre kiengedtem.”

Nóra aztán befeküdt az Onkológiai Intézetbe, hogy megműtsék. A legmagasabb szintű ellátást kapta. Mindenről korrekt módon tájékoztatták, és példaértékű lett számára az a nagyfokú empátia és kedvesség, amit az ott dolgozók részéről tapasztalt. A barátai és a kollégái is sokat segítettek neki, és úgy érezte, bizalommal meg tud kapaszkodni Istenben annak ellenére, hogy nem is olyan régen megrendült a hite. „Nagyon vártuk a kisfiunkat, nehezen jött. Megingott a hitem akkor – mondja, és érezni, hogy ez még a váratlan betegségénél is mélyebb szenvedést okozott neki. – Csodálatos élmény volt, amikor Misi megszületett, úgy éreztem, végre megérkeztünk. Aztán jött a betegség.

Tényleg akkora kereszteket kapok, amekkorát elbírok? Mindenki akkora keresztet kap?

– gyötrődtem belül, mert abban a pillanatban ez nehezen volt hihető. Sokat segített, amikor egy barátnőm azt mondta: a maga Golgotájára mindenki felmegy, akár kapálózik ellene, akár nem. Gondoltam, akkor indulunk. Menni kell, ismét fel kell állni. Elfogadtam, hogy ez az utam, és erőt kértem hozzá.”

Amikor Nóra a szüleinek elmondta, hogy daganat van a tüdején, édesapja meg sem tudott szólalni. Még ő próbálta nyugtatni őket, hogy ez más, mint amiben anyukája barátnője meghalt. Lehet jóindulatú is. Végül kiderült, tényleg az. A kisfiát szerették volna tehermentesíteni, nem nagyon beszéltek előtte a betegségről. De a gyerekek érzékenyek, különös szenzoraik vannak. „Misi nagyon szépen beszél magyarul és lengyelül, de nyáron dadogni kezdett. Ez azóta elmúlt. Amikor be kellett feküdnöm a kórházba, és elbúcsúztam tőle, látta, hogy pityergek. Este felhívott a férjem, hogy Misi hányt. Anyukám rohant segíteni, de majdnem kiszedtem a kanülöket a kezemből, annyira haza akartam menni hozzá. A műtét előtti éjszaka így szinte egyáltalán nem aludtam.”  

A műtét után teljesen átértékelődtek Nóra számára a dolgok. Mennyire nem természetes, hogy lélegzünk! Hiszen nem tudta jól beszívni és kifújni a levegőt, mindenütt szúrt, feszült. A türelem és az alázat lett számára a legfontosabb, és valóban napról napra jobban lett. „Úgy éreztem, szinte visszalöktek a startkőre. Nem dolgoztam, csak pihentem, és vigyáztam, hogy ne emeljem meg Misit, ne érje nyomás vagy ütés a jobb oldalamat. Nagy örömöt okozott, amikor már el tudtam menni sétálni.” Miután felépült, a férjével elutaztak a Lengyel-Tátrába. „Csodálatos volt ott sétálni! De a harmadik nap rosszul becsültem meg a túraútvonal hosszát, s négyórányi ereszkedés és kaptatás után a szervezetem feladta: nem tudtam felállni, nem kaptam levegőt, remegett a lábam, szúrt a tüdőm. Mivel elfogyott az enni- és innivalónk, a férjemnek le kellett mennie a hegyről. Ott ültem egyedül az erdőben. Ihletett pillanat volt.

Beszélgettem Istennel. Tudtam, hogy nekem innen is fel kell állnom, nem maradhatok itt.

A férjem visszajött, ettünk-ittunk valamit, majd a támogatásával tovább tudtam menni. Sokszor tapasztalom, hogy a betegséggel való megküzdés plusz erőt tud adni a mindennapok megpróbáltatásaihoz.”

„Folytatódik a régi életünk, de megtanulunk örülni a természetesnek tartott dolgoknak, és annak is, hogy nekünk csak ennyi szenvedés jutott, hiszen másnak sokkal nehezebb – emlékszik vissza Radeczky Péter arra, hogy mit adott neki a betegség. – Katolikus vallásgyakorló családba születtem, de amikor megtanultam beszélgetni Istennel, megtaláltam a fókuszpontokat. Isten mint jóságos Atya mindig ott van, ha belekapaszkodom, megy minden. Amikor a fejem fölött összecsapnak a hullámok, teszem a dolgomat, és látom, ahogy szépen lassan elcsendesedik a viharos tenger.” Péter idővel nagyon hálás lett a Jóistennek azért, hogy daganata volt. „Amikor mondom a betegeknek, tudom, hogy ez fáj, azt kérdezik: honnan tudja? Életemben egyetlen beteg előtt vettem le az ingem, mert nem hitte el, amit mondok.”

Nóra megtanulta, hogy meg kell becsülnünk, amink van, mert két perc leforgása alatt száznyolcvan fokos fordulatot vehet az életünk. „Ebben a bizonytalan világban kellenek a biztos kapaszkodók: a hit és az értékes emberi kapcsolatok. Fontos lett számomra, hogy kimondjam: a tüdődaganat, ha időben észreveszik, nem egyenlő a halálos diagnózissal. De bizony el kell járni szűrővizsgálatokra. Reményt és támaszt akarok nyújtani. Sokáig orvosnak szánt a családom, most én is úgy érzem, valahogyan segítenem kell másoknak. A betegségem egyértelműen ebbe az irányba mozdít el.”

Tavaly októberben Nóra elhívta a budaörsi plébániájukra Radeczky Pétert, és közel száz ember előtt beszélgettek arról, mi a hit szerepe a betegségben, a gyógyulásban, a gyógyításban. Felemelő esemény volt.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.