Raniero Cantalamessa: „Akit a világ halottnak tekint, ám az Egyház élőnek hirdet”

Az apostolok cselekedeteinek egyik történetével indította elmélkedését a kapucinus szerzetes: Agrippa király Cezáreába érkezésekor Fesztusz helytartó így foglalja össze a börtönben lévő, ügye tárgyalására váró Pál esetét: „Amikor a vádlói előálltak…, csak vallásukkal kapcsolatban volt vele valami vitájuk, meg egy bizonyos halott Jézust illetően, akiről Pál azt állította, hogy él” (ApCsel 25,18–19). E látszólag másodlagos részletben benne rejlik az azt követő

húsz évszázad története, melyben minden „egy bizonyos Jézus” körül forog, akit a világ halottnak tekint, az Egyház azonban élőnek hirdet.

A Názáreti Jézus él. Ő nem a múlt emlékezete, nemcsak egy személyiség, hanem egy személy, aki „Lélek szerint él”, s ez a létmódja erősebb a „test szerinti” életnél, mert lehetővé teszi, hogy bennünk éljen, és ne csak rajtunk kívül vagy mellettünk – hangsúlyozta Cantalamessa atya.

Az ezt megelőző nagyböjti elmélkedéseiben a Pápai Ház szónoka Jézus két természetének valóságáról beszélt – most a kapcsolódási ponthoz érkezett, amelyet mint háromszöget írt le: két szöge Jézust valóságos emberként és valóságos Istenként mutatja, míg a csúcs Krisztus „egy személyét” jelzi. Az „egy személy” fogalmat már Tertullianus (155–220) is használta, de további két évszázad kellett annak teljes megértéséhez, vagyis a két természethez való viszonyának tisztázásához. Az első fontos lépést a 431-es efezusi zsinat tette meg, Szűz Máriát Isten Anyjának nevezve, jóllehet ő csak az emberi természetét adta Jézusnak, akiben azonban a két természet egy személyt alkot. Az értelmezés megoldását a kalkedoni zsinat hozta 451-ben: „Követvén a szent atyákat, egyhangúlag tanítjuk és valljuk az egy és ugyanazon Fiút, a mi Urunk Jézus Krisztust, bármelyik természete tulajdonságainak bármiféle csorbulása nélkül, melyek egyetlen személyt formálnak.”

Ha a niceai határozat befogadásához egy század kellett, a másodikéhoz az összes utána következő századra szükség volt, egészen napjainkig – fogalmazott Raniero Cantalamessa. – A mostani ökumenikus légkörnek köszönhetően sikerült végre helyreállítani az egységet az ortodox egyház és a keleti keresztény nesztoriánus és monofizita egyházakkal, miután tisztáztuk a fogalomértelmezési különbségeket.

Következő gondolatmenetében a kapucinus szerzetes arra a fejlődésre világított rá, melynek során az Egyház Jézus személyét mind teljesebben, immár „alanyi és egzisztenciális síkon” értelmezte; Nagy Szent Gergely pápa megközelítése szerint: a Szentírás és az Egyház tanításának megértése annak olvasásával, átelmélkedésével halad előre.

Az Egyház ugyanis képes a Bibliát és a dogmákat mindig új módon olvasni, mert őt magát a Szentlélek újítja meg – mondta a Pápai Ház szónoka. – Ebben áll a hagyomány és annak legmagasabb kifejezéseként a dogmák örök fiatalságának egyszerű és nagyszerű titka, amelyet Jaroslav Pelikan így fogalmazott meg:

A hagyomány a halottak élő emlékezete, vagyis az Atyák továbbélő hite, míg a tradicionalizmus az élők holt hite.”

Krisztus személye mai problémáját nem annyira az egy jelző adja, hanem maga a személy főnév, vagyis nem személyének identitása, hanem az, hogy személy. Éppen ezért kell felfedezni és hirdetni, hogy Jézus Krisztus nem eszme, nem történelmi probléma, hanem egy élő személy. Nem szabad hagyni, hogy a kereszténységet egy eszmére vagy teológiára szűkítsék le! – hangsúlyozta Cantalamessa atya. Példaként említette a keresztényeket üldöző Saul találkozását a Feltámadottal, aki megkérdezte tőle: „Miért üldözöl engem?” Saul kérésére megvallotta: „Én vagyok a Názáreti Jézus” (vö. ApCsel 9,4–5). Pál apostol a filippiekhez írt levelében elemzi az eseményt: „Ám amit akkor előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem. Sőt Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok, …csakhogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget” (vö. Fil 3,7–10).

Raniera Cantalamessa személyes tapasztalatáról szólva így fogalmazott: „Ismertem annyi mindent Jézus személyéről, de őt nem ismertem személyesen. Személytelen ismeretet szereztem Jézus személyéről.”

Szent Ágoston és a nyomában Aquinói Szent Tamás öröksége, hogy a személy kapcsolatot jelent az Istenben: az Atya a Fiával kapcsolatban atya – fejtette ki a szónok. – A személy akkor valósul meg, amikor megnyílik a „te”-nek, és éppen ebben a kapcsolatban szerez tudomást önmagáról, tehát a személy kapcsolati lény. Mindez kimagasló módon érvényes a szentháromsági tiszta kapcsolatokra. A személy nem ismeri magát a saját valóságában, csak ha kapcsolatba lép vele. Ebből következik, hogy

Jézust nem ismerjük meg személyként, ha nem lépünk vele személyes kapcsolatba, mégpedig a hit és az imádság érintései által.

Jézus Krisztus személy-e számomra, vagy csak egy személyiség? – vetette fel az egzisztenciális kérdést a kapucinus szerzetes. – A  Julius Cézár, Leonardo, Napóleon típusú személyiségekkel nem lehet beszélgetni, csak róluk szólni.

Sajnos a keresztények nagy többsége számára Jézus személyiség, nem személy – hittételek tárgya, akiről a liturgiában megemlékezünk, akinek hisszük valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. Ám ha csak a hit objektív szintjén maradunk, személyes kapcsolat kialakítása nélkül, ő maga kívül marad, s bár megérinti az elmét, de nem melegíti fel a szívet. A múltban marad, húsz század távolságában – figyelmeztetett Raniero Cantalamessa. – Éppen ezért fontos Ferenc pápa felhívása, amelyet az Evangelii gaudium apostoli buzdításában fogalmazott meg: „Meghívok minden keresztényt – éljen bárhol és bármilyen helyzetben –, hogy még ma újítsa meg személyes találkozását Jézus Krisztussal, vagy legalábbis döntsön úgy: engedi, hogy ő találkozzon vele, hogy mindennap szünet nélkül keresi őt. Nincs olyan ok, amiért valaki azt gondolhatná, hogy ez a meghívás nem neki szól, mert senki nincs kizárva abból az örömből, melyet az Úr hozott” (EG, 3).

A Pápai Ház szónoka végül az életet taglaló előbb és után fogalmairól beszélt: „Azt mondjuk: a házasságom előtt, a szentelésem után vagy a fogadalomtétel előtt. Spirituális szempontból csak egy esemény van, mely mindenki számára egy előbbit és egy utóbbit teremt. Minden személy élete pontosan így oszlik két részre az egyetemes történelem Krisztus előtti és Krisztus utáni időszakaira.

Erről a találkozásról beszélhetünk, és vágyakozhatunk is rá, de megtapasztalásához csak egy eszközünk van, amely a Szentlélek műve.”

Ezt kérjük a Veni Creator kezdetű imánkban: „Per te sciamus da Patre, noscamus atque Filium” (Általad tudjuk az Atyát, s ismerjük a Fiút).

A március 26-i elmélkedés második részét ITT olvashatják.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír