Raniero Cantalamessa első nagyböjti prédikációja: Maga az újdonság megújítandó (1. rész)

Ferenc pápa és a kúria bíborosai péntek este fejezték be lelkigyakorlatukat, ezért nem vettek részt ezen az alkalmon.

Beszéde kezdetén Raniero Cantalamessa az egyháztörténetnek a 19. századvégről és a századfordulóról ránk hagyott „keserű leckéjére” emlékeztetett, amikor későn vették észre a társadalmi változásokat és annak következményeként a modernizmus válságát, és így olyan kár született, mely egyrészt az Egyháztól, másrészt a modernistáktól eredt. Párbeszéd híján néhány ismert modernista egészen az eretnekségekig menően sarkította álláspontját, mely szenvedést és időveszteséget okozott az Egyháznak. A II. Vatikáni Zsinat prófétai kezdeményezés volt az elveszett idő pótlására – fogalmazott a bíboros. – Megújulást hozott, amelyből most a téma számára a legfontosabb a zsinat által bevezetett módszer, mellyel az Egyház az emberiség mellett halad a történelemben, és megpróbálja felismerni az idők jeleit.

Az Egyház története és élete nem állt meg a II. Vatikáni Zsinattal sem. Baj lenne ugyanazt csinálni, mint amit a Trienti Zsinattal tettek, mintha az csak egy megmozdíthatatlan cél lenne.

Ha az Egyház élete megállna, az történne vele, mint egy folyóval, mely lezárva elkerülhetetlenül elmocsarasodna.

A Pápai Ház szónoka a harmadik századi egyháztanítót, Órigenészt idézte: „Ne gondoljátok, hogy elég egyszer megújulni, ugyanazt az újdonságot kell megújítani.” Előtte Szent Iréneusz egyháztanító írta a 2. században: A kinyilatkoztatott igazság „olyan, mint egy drága likőr egy értékes edényben. A Szentlélek munkája folyamatosan megfiatalít, de az edényt is, mely tartalmazza”. A kinyilatkoztatott igazságot tartalmazó „edény” az Egyház élő hagyománya, míg a drága ital elsősorban a Szentírás az Egyház olvasatában, ami egyúttal a Szent Hagyomány legigazabb meghatározása. A Lélek természeténél fogva maga az újdonság, ahogy Pál apostol buzdítja a megkeresztelteket, hogy „a Lélek szerinti új élettel szolgáljunk, és nem az elavult betű szerint” (Róm 7,6).

A társadalom változása nemhogy nem állt meg a II. Vatikáni Zsinat idején, hanem hihetetlenül felgyorsult.

A változások amelyek régen egy-két évszázad alatt történtek, most egy évtized alatt mennek végbe. Az állandó megújulás szüksége folyamatos megtérést igényel, az egyes hívőtől kezdve az egész Egyházra kiterjedően, annak emberi és történelmi összetevőjében.

„Ecclesia semper reformanda” – az Egyházat mindig meg kell újítani. Az igazi probléma tehát nem az újdonságban rejlik, hanem inkább az ahhoz való hozzáállás módjában. Minden újdonság és változás válaszút elé állít minket, mert két ellentétes úton lehet járni: vagy a világ útján, vagy Isten útján; vagy a halál útján, vagy az élet útján. Az apostoli kor végén írt Didaché, azaz A tizenkét apostol tanítása már ebben a két útban értelmezte a hívek életét.

Raniero Cantalamessa kihangsúlyozta, hogy

van egy tévedhetetlen „eszköz” az élet és a világosság követésére: a Szentlélek.

Ennek bizonyosságát Jézus hagyta az apostolokra mennybemenetele előtt: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké” (Jn 14,16) és „ő elvezet majd titeket a teljes igazságra” (vö. Jn 16,13). Ám ezt nem egyszer s mindenkorra teszi ezt, hanem fokozatosan. Mennybemenetelekor odaígéri övéinek a Vigasztaló segítségét: „A rátok lejövő Szentlélek azonban erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig” (ApCsel 1,8). 

A most megkezdett öt nagyböjti prédikáció lényege az, hogy a Szentlelket helyezzük az Egyház egész életének középpontjába, ahogy az Úr szava szól a Jelenések könyvében: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak” (Jel 2,7).

A szónok személyes vallomást tett különleges szolgálatáról: „Emlékszem, hogy 43 évvel ezelőtt, a Pápai Háznak tartott egyik első prédikációmban Szent II. János Pál pápa jelenlétében azt mondtam: »Egész életemben azt az alázatos munkát folytattam, amit egykor gyermekként végeztem. Elmondom hogyan. Anyai nagyszüleim egy hatalmas, dimbes-dombos birtokon gazdálkodtak felesbérlőként. Júniusban és júliusban arattak sarlóval a kézben, meggörnyedve a tűző nap alatt. Óriási erőfeszítés volt. Unokatestvéreimmel együtt a mi dolgunk volt, hogy folyamatosan ivóvizet vigyünk az aratóknak. Ezt tettem akkor, és aztán folytattam életem hátralévő részében is.« Persze, megváltoztak az aratók, ők most az Úr szőlőjének a munkásai, de megváltozott a víz is, mert az most az Isten igéje. Ez a mostani munkám, őszintén szólva, sokkal kevésbé fárasztó, mint az egykori aratóké, de remélem, hogy hasznos és valahogy szükséges is!” 

Cantalamessa bíboros ebben a prédikációjában összegyűjtötte az Ősegyház első tanúságait, ahogy a Szentlélek vezette az apostolokat és a keresztény közösségeket a történelemben. Az Apostolok cselekedetei egy olyan Egyházat mutat be, amelyet lépésről lépésre „a Lélek vezet”. Irányítása nemcsak nagy döntésekben érvényesül, hanem kisebb dolgokban is. Pál és Timóteus Ázsia tartományában akarják hirdetni az evangéliumot, de „a Szentlélek megtiltotta nekik, hogy Ázsiában hirdessék Isten igéjét”, majd „Míziába érve megkísérelték ugyan, hogy Bitíniába menjenek, de Jézus Lelke nem engedte őket” (ApCsel 16,6–7). A következőkből megértjük e sürgető útmutatás okát: a Szentlélek sürgette ekképpen a születő Egyházat, hogy hagyja el Ázsiát, és forduljon egy új kontinens, Európa felé (vö. ApCsel 16,9). Pál odáig jut ennek értelmezésében, hogy döntéseiben „lélekben megkötözve” látja magát (ApCsel 20,22).

A születő Egyház útja korántsem egyenes és sima. Első nagy válsága a pogányoknak az Egyházba való felvételéhez kötődik, amiben a szónok a válság megoldását látja. Péter tényleg Kornéliusz és a pogányok felé megy? Igen, mert a Lélek parancsolja ezt neki (vö. ApCsel 10,19 és 11,12). De hogy is születik meg Jeruzsálemben az apostolok döntése, hogy pogányokat fogadnak be a közösségbe anélkül, hogy rákényszerítenék őket a körülmetélkedésre és a mózesi törvények betartására? Válaszuk: „Úgy tetszett ugyanis a Szentléleknek és nekünk” (15,28). Raniero Cantalamessa párhuzamot vont az apostoli Egyház pogányok felé nyitása és napjainkban a világiak, a nők felé nyitás közt. Ehhez érdemes felidézni, mi késztette Pétert arra, hogy úrrá legyen zavartsága fölött és végül megkeresztelje Kornéliuszt házanépével együtt: „Miközben Péter ezeket a szavakat mondta, a Szentlélek leszállt mindazokra, akik az igét hallgatták. A körülmetéltségből származó hívek, akik Péterrel jöttek oda, elcsodálkoztak, hogy a Szentlélek kegyelme a pogányokra is kiáradt. Hallották ugyanis őket nyelveken beszélni és magasztalni Istent. Ekkor Péter azt mondta: »Vajon megtagadhatjuk-e a keresztség vizét azoktól, akik a Szentlelket éppúgy elnyerték, mint mi?«” (ApCsel 10,44–47). Jeruzsálemben Péter úgy igazolta eljárását, hogy elmesélte, mit történt Kornéliusz házában: „Ekkor megemlékeztem az Úr szaváról, amely megmondta: »János csak vízzel keresztelt, titeket azonban Szentlélekkel fognak megkeresztelni«. Ha tehát Isten ugyanazt a kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?” (ApCsel 11,16–17).

A szónok szerint ugyanez a motiváció késztette a II. Vatikáni Zsinat atyáit arra, hogy újraértelmezzék a világiaknak az Egyházban betöltött szerepét:

„A Szentlélek nemcsak szentségek és szolgálatok által szenteli meg Isten népét, vezeti és ékesíti fel erényekkel, hanem kinek-kinek tetszése szerint osztja szét a maga ajándékait (vö. 1Kor 12,11). Különleges kegyelmeket oszt ki minden rendbéli hívő között, mellyel alkalmassá és készségessé teszi őket az Egyház megújulását és nagyobb elterjedését célzó munkák és hivatalok vállalására,

ahogy Pál apostol tanítja: »A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele« (1Kor 12,7). A Lélek e rendkívüli vagy akár egyszerűbb és gyakoribb karizmáit hálával és megvigasztalódással kell fogadni.”

Az Egyház hierarchikus és karizmatikus jellegének újrafelfedezésével állunk szemben. Szent II. János Pál a Novo millennio ineunte (Az új évezred kezdetén) című apostoli levelében még kifejezettebbé teszi az Egyház hierarchikus és közösségi jellegét. Cantalamessa szerint a Római Kúria reformjáról szóló Praedicate Evangelium konstitúció azt sugallta neki, hogy előrelépés történt ebben az irányban, hiszen a zsinati elvet alkalmazták a kúria vezetésében világaik és nők nagyobb részvételével. Az apostoli Egyház példája nemcsak az inspiráló alapelvekre, vagyis a tanításra világít rá, hanem az egyházi gyakorlatra is. Ez azt tanítja, hogy nem minden oldódik meg a zsinaton hozott döntésekkel vagy rendelettel. Szükség van ezeknek a döntéseknek a gyakorlatba való átültetésére, a dogmák befogadására. Ehhez pedig idő, türelem, párbeszéd, tolerancia kell, olykor kompromisszumot is kell kötni.

Amikor ez a kompromisszum a Szentlélekben történik, akkor az nem engedmény, vagy az igazság leértékelése, hanem szeretet és engedelmesség a helyzetek iránt.

Mekkora türelemmel és toleranciával rendelkezett Isten, amikor átadta a tízparancsolatot a népének! Mennyi ideig kellett – és kell még – várnia annak a befogadására!

Beszéde második részében Raniero Cantalamessa bíboros Péter és Pál apostoloknak a pogányokkal kapcsolatos állásfoglalását és magatartását vetette egybe, figyelembe véve mindkettő karakterét és a konkrét körülményeket. Ezt a részt hamarosan közöljük.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír