Raniero Cantalamessa második nagyböjti prédikációja: Az evangélium Isten üdvözítő ereje

Cantalamessa bíboros második nagyböjti tanítása első részében az evangelizálás küldetését elemezte. Pál apostol korát a jelen körülményekkel összehasonlítva megállapította, hogy napjaink hitetlensége nem annyira Isten tagadásában áll, hanem hogy úgy élünk, „mintha nem lenne Isten”. Éppen ezért hasznos a római levél első három fejezetének újraolvasása, melynek végén az apostol leszögezi: „Megigazulásunkat ingyen kapjuk, Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán.” (Róm 3,24) A II. Vatikáni Zsinat óta a pápák tanításának középpontjába került az evangelizáció, ennek jele Szent VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása, Szent II. János Pál nagy enciklikái, miként a XVI. Benedek által létrehozott Evangelizáció Pápai Tanácsa, végül pedig Ferenc pápa Praedicate evangelium kezdetű konstitúciója a Római Kúria megreformálására is.

Az evangelizáció legrövidebb és legtalálóbb megfogalmazását Péter első levelében olvassuk, melyben az apostolokról írja, hogy „ők a Szentlélek által hirdették nektek az evangéliumot” (1Pét 1,12). Ezzel pedig elmondja a leglényegesebbet: az evangelizálás tartalma az evangélium, a módszer pedig a Szentlélekben rejlik. S hogy mi is ennek az evangéliumnak a tartalma, arról Pál tesz említést, aki ebben az értelemben maga használta először a görög szót és tette mértékadóvá a keresztény nyelvezetben. Római levele első fejezetében írja: „Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen az Isten üdvösséget hozó ereje minden hívőnek” (Róm 1,16).

A keresztény igehirdetés lényegi magját a Római levél első három fejezetében találjuk, a páli üzenet helyes megértését és annak mai alkalmazását pedig az mutatja meg, ha Isten gyermekei születnek erőfeszítéseink nyomán.

Pál apostol ebben a szövegben leírja az emberiség helyzetét Isten előtt a bűnt követő állapotban, majd az abból való kiszabadulást a hit által. Szava olyan figyelmeztető, mint a repülőút során a felhívás: „Öveket becsatolni, turbulencia, légörvénylés várható!” Így hallgassuk a népek apostola szavát: „Isten haragja eléri az égből az embereknek minden istentelenségét és gonoszságát, akik az igazságot elnyomják igazságtalansággal. Ami ugyanis megtudható az Istenről, az világos előttük, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá. Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk. Nincs hát mentségük, mert fölismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okoskodásaikba és érteni nem akaró szívük elhomályosult. Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak. A halhatatlan Isten fölségét fölcserélték a halandó ember, a madarak, a négylábúak és a csúszómászók képmásával” (Róm 1, 18–23).

Az alapvető bűn, ami kiváltja Isten haragját, az a hitetlenség, pontosabban az Isten nélküliség. Pál meg is magyarázza: ez annak a vétke, hogy elutasítjuk Isten megdicsőítését és a neki való hálaadást. Mindez furcsának tűnik elsőre, az istendicsőítés és a hálaadás elmulasztása talán nem is tűnik annyira szörnyű és halálos véteknek. Ahhoz viszont, hogy a súlyát megértsük, mögé kell nézni:

Isten el nem ismerése ugyanis ma nem azt jelenti, hogy tagadjuk a létezését, hanem hogy „úgy teszünk, mintha nem is lenne Isten”.   

Az Ószövetségben Mózes azt kérte az emberektől: „Ismerjétek el, hogy Isten az Isten!” (vö. MTörv 7,9), a 100. zsoltár pedig így kiált: „Ismerjétek el, hogy az Úr Isten: Ő alkotott minket és mi az övéi vagyunk!” (Zsolt 100,3). A bűn ennek az elismerésnek a megtagadása, amikor a teremtmény saját kezdeményezéséből megkísérli, hogy eltörölje a közte és Isten között fennálló végtelen különbséget. A bűn ily módon a dolgok gyökerét támadja meg és valójában „az igazság elfojtása lesz az igazságtalanságban”. Ez valami sokkal sötétebb és szörnyűbb, mint amit az ember egyáltalán el tud képzelni: Ha az emberek még életükben tudnák, amint azt megismerik a halál pillanatában, hogy mit is jelent elutasítani az Istent, meghalnának az ijedtségtől – szögezte le figyelmeztetően Cantalamessa atya.

Ez az elutasítás egykor a bálványimádásban öltött testet: teremtményt imádtak a Teremtő helyett. A bálványimádó nem fogadja el Istent, hanem magát teszi istenné. A szerepek felcserélődnek: az ember a fazekas, Isten pedig a váza, amit tetszés szerint formál.  (vö. Róm 9,20kk).

Mára új külsőt kapott ez az ősi próbálkozás – kötötte össze az apostol korát a jelennel a szónok. De ma már nem is tesznek semmit az Isten helyére, hanem egyszerűen eltörlik az „Isten” szó jelezte szerepet, ez pedig a nihilizmus! Pál apostol azonban leírja ennek morális következményét, mert hiszen ebből az elutasításból fakad az erkölcs általános felbomlása, amely az emberiséget tönkreteszi. Pál apostol felsorolja a pogány társadalom bűneit, de meglepő módon ezt az erkölcsi zűrzavart nem az isteni harag okának, hanem következményének tekinti. Egy gondolatában háromszor is visszatér rá: „Isten kiszolgáltatta őket a tisztátalanságnak (…), ezért kiszolgáltatta őket Isten a saját gyalázatos szenvedélyeiknek. Megvetették Isten ismeretét, ezért Isten a romlott eszükre hagyta őket” (Róm 1,24,26,28). Isten bizonyosan nem „akarja” ezt, de „megengedi”, hogy megértesse az emberrel, hová jut, ha elutasítja őt. Isten előtt nincs különbség zsidók és görögök, hívők és pogányok között: „Mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét” (Róm 3,23).

Az apostol minden erejével szeretné tisztázni ezt a kérdést, mert az egész emberiség benne van ebben a pusztulásban. Ám

az evangelizáció nem az erkölcs, hanem az ige hirdetésével kezdődik, az Újszövetség nyelvén szólva: nem a törvénnyel, hanem az evangéliummal.

Pál apostol szerint az „evangélium” „Isten üdvözítő ereje minden hívőnek”, mert „Isten igazságossága megjelent!” (Róm 3,21). Ebben áll az újdonság, amiről Cantalamessa atya első prédikációjában is hosszasan beszélt. Nem az emberek változtatták meg hirtelen életüket és szokásaikat, és kezdtek el jót tenni. Az újdonság abban áll, hogy az idők teljességében Isten cselekedett, megtörte a csendet és ő nyújtotta először kezét a bűnös embernek.

A bűnbe esett ember megújulása tehát nem morális síkon, nem is emberi kezdeményezésre történik, hanem Isten maga lép közbe: „Mert mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik az Isten dicsőségét. Megigazulásukat azonban ingyen kapják, Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán. Őt adta oda Isten véres engesztelő áldozatul a hitben, hogy kimutassa igazságosságát. Isten végtelen türelmében elnézte a korábban elkövetett vétkeket, hogy igazságosságát most kimutassa. Mert amint ő igaz, úgy akar igazzá tenni mindenkit, aki Jézusban hisz.” (Róm 3,23–26). A szónok megjegyezte, hogy most nem a megigazulásról akar szólni, mert veszélyes lehet, ha kizárólag ehhez a témához ragaszkodunk. Pál ugyanis itt nem egy tanításról, hanem egy eseményről, sőt konkrétan egy személyről szól.

Nem általánosságban üdvözülünk a kegyelem által, hanem Krisztus Jézus kegyelme által, a Krisztus Jézusba vetett hit által.

Minden megváltozott ugyanis „a Krisztus Jézusban művelt megváltás által”. A sarokpont tehát nem a tanítás, hanem Krisztus személye. Csakis a Szentlélek erőteljes felvillanása adhatta meg egy embernek, hogy merészen elhiggye és bátran hirdesse ezt a hallatlan dolgot.

Ő maga is számot vetett ezzel, ezért szól így: „Nem szégyellem az evangéliumot”, mert hiszen az annyira hallatlanul új dolog!   

Miben is áll Pál evangelizációja e szavak szerint? Először is a pogányokat nem irányítja a világmindenséghez, hogy a teremtményeken át térjenek vissza Istenhez, de a zsidókat sem küldi a mózesi törvények jobb betartására. A páli gyógymód nem felfelé vagy visszafelé irányul, hanem előre mutat, hogy „fogadjuk be a „Krisztus Jézus által művelt megváltást”. Ugyanakkor Pál mégsem tanít valami teljesen újat. Ha ugyanis ő lenne ennek a példátlan üzenetnek a szerzője, akkor a kereszténység igazi alapítója a tarzuszi Saul lenne, nem pedig a názáreti Jézus. A valóságban Pál csak mintegy alkalmazza Jézus első fellépésének üzenetét: „Betelt az idő és elközelgett Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Az Úr ajkán a „megtérés” nem visszatérést jelent a törvény tisztes megtartásához, mint a prófétáknál és Keresztelő Jánosnál, hanem inkább minőségi ugrást előre: „Lépjetek be az Országba, amely ajándékként jött közétek! Higgyetek az evangéliumban! Megtérni annyi, mint hinni. „Az első megtérés a hitben áll” – írta Aquinói Szent Tamás: „Prima conversio fit per fidem”.     

A megtérésre való felszólítás csak a kezdet, hiszen Jézus kifejti, hogy mit is jelent befogadni az Országot. Pál pedig a római levél második részében felsorolja az új teremtménnyé lett hívek műveit és erényeit. Az igehirdetést parainézis, lelki buzdítás követi. Fontos a sorrend az életben, hol is kezdünk, ahogyan azt már Nagy Szent Gergely is mondta: „nem az erényekből kiindulva jutunk el a hithez, hanem a hitből kiindulva az erényekhez”. Ebből adódik, hogy

az evangelizáció minden kezdeményezése, amely a társadalom szokásainak megreformálásával indul, még mielőtt megpróbálta volna megváltoztatni az emberek szívét, arra van ítélve, hogy semmivé váljon

– szögezte le a következményt a kapucinus bíboros, majd az apostol pozitív tanítása felé fordult. Mit mond Isten az egykori és a mai Egyháznak, amely ugyan sebeit hordozva, de mégis reménységgel és új lendülettel akarja folytatni evangelizációs küldetését? Azt mondja, hogy újra kell kezdeni Krisztus személyéből kiindulva és beszélni kell róla „akár alkalmas, akár alkalmatlan”.

Jézusnak nem a háttérben, hanem minden igehirdetés középpontjában kell lennie.

A mai szekularizált világ mindent megtesz (és sajnos nem is eredménytelenül), hogy Jézus nevét távol tartsa, vagy elhallgattassa az Egyházról szóló minden beszédben. Ezt figyelembe kell vennünk, hogy mindig Jézus legyen az Egyház ereje és élete. Ferenc pápa az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítása elején írja: „Meghívok minden keresztényt – éljen bárhol és bármilyen helyzetben –, hogy még ma újítsa meg személyes találkozását Jézus Krisztussal, vagy legalábbis döntsön úgy: engedi, hogy ő találkozzon vele, hogy mindennap szünet nélkül keresi őt. Nincs olyan ok, amiért valaki azt gondolhatná, hogy ez a meghívás nem neki szól, mert »senki nincs kizárva abból az örömből, melyet az Úr hozott«” (EG 3). A Pápai Ház szónoka szerint a „Krisztussal való személyes találkozás” kifejezés első alkalommal szerepel így a Tanítóhivatal hivatalos dokumentumában. Látszólagos egyszerűsége ellenére ez a kifejezés olyan újdonságot tartalmaz, amelyet meg kell próbálnunk megérteni – utalt a szónok katekézise címére, mely éppen az újdonság újrafelfedezéséről szól.

A katolikus lelkipásztorkodásban és lelkiségben a Krisztussal való kapcsolatnak más értelmezései is léteztek a múltban. Ilyen a tanbeli kapcsolat, amely a Krisztusban való hitet vallja, aztán a szentségekben megvalósuló szentségi kapcsolat, továbbá a Krisztus Testéhez, az Egyházhoz fűződő egyházi kapcsolat, és ritkábban a néhány lélek számára fenntartott misztikus vagy jegyesi kapcsolat. Nem volt szó – vagy legalábbis nem volt általános – olyan személyes kapcsolatról, amely minden hívő számára lehetséges. A katolikus lelkiség és a lelkipásztorkodás többnyire fenntartásokkal szemlélte az üdvösség ilyen értelmezését, többek közt a szubjektivizmus veszélyétől tartva.

Az ökumenikus kapcsolatok új légkörében jól érthető a Krisztussal való személyes kapcsolatra szóló buzdítás. Valójában a hit ilyen értelmezése az egyetlen lehetséges út, melyben

a hit már nem eleve biztosra vett tény, amit a családi és iskolai nevelés közvetít, hanem személyes döntés gyümölcse.

A misszió sikere ma már nem a gyónások és áldozások számával mérhető, hanem azon, hogy hányan váltak névleges keresztényből igazi keresztyénné, akiknek a hite meggyőződésből fakad és elkötelezik magukat a közösségben.

Fontos megérteni, hogy miből is áll valójában ez a személyes találkozás Krisztussal. Nem elég őt a hittankönyvekből ismerni, mert

Jézus nemcsak a múlt szereplője, hanem döntően a jelenben élő személy.

Ennek a személyes kapcsolatnak a megértésében sokat segít az emberi szerelem. Egy férfi és egy nő a kapcsolatukban sok mindent tudhatnak egymásról, mígnem fellobban köztük a szerelem szikrája, mely mindent megváltoztat, amitől együtt akarnak lenni, tetszeni egymásnak. Hogyan történhet, hogy ez a szikra Jézus személye iránt lobbanjon fel? Nem fog lángra lobbanni abban, aki hallgatja az evangélium üzenetét, ha az előbb nem lobbant fel – legalábbis vágyként, keresésként és szándékként – abban, aki hirdeti, bár lehetnek kivételek. Az evangelizációban elkötelezettek számára a vigasztalás és bátorítás szándékával említette a szónok, hogy nem minden múlik rajtuk. Igen, megteremtik a feltételeket a szikra fellobbanásához, de az képes a legváratlanabb módon és pillanatokban is fellobbanni.

Az evangelizáció küldetését ma már egyre inkább világiakra, férfiakra és nőkre kell bízni, mert jobbára ők épülnek bele az élet azon közegébe, ahol a találkozások e körülményei általában előfordulnak. A papok kis száma miatt is, akik pedig egyre inkább lelkipásztorok maradnak, míg az élet nyílt tengerére a lélek halászaiként inkább a világiak mehetnek ki, hiszen közülük sokan felfedezték, mit jelent az élő Jézust ismerni, amit aztán szívesen megosztanak másokkal is. Ebben különösen is nagy szerepet játszottak a zsinat utáni egyházi mozgalmak. Cantalamessa atya második nagyböjti beszédét Szent Bonaventura gondolatával zárta: A Krisztussal való személyes kapcsolat titkát „senki sem ismeri, csak aki megkapja; senki sem kapja meg, csak azok, akik vágynak rá; de senki sem vágyik rá, csak azok, akiket a Krisztus által a földre küldött Szentlélek lángra lobbant.”

Forrás: Vatikáni Rádió 1–2.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír