Raniero Cantalamessa ötödik nagyböjti prédikációja: Bátorság, Jézus velünk van Szentlelkével

Kitekintő – 2023. április 3., hétfő | 16:38

Virágvasárnap előtti pénteken, március 31-én reggel, a Gemelli kórházban ápolt Ferenc pápa távollétében tartotta meg Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros ötödik nagyböjti beszédét a VI. Pál aulában, a Római Kúria tagjai jelenlétében. A Pápai Ház szónoka Jézus biztató ígéretét – „Bátorság! Én legyőztem a világot!” – elemezte Aggeus próféta szavai alapján.

„A világban szorongattatásban lesz részetek, de bátorság: én legyőztem a világot!” (Jn 16,33) Ezekkel a szavakkal vesz búcsút Jézus a tanítványaitól. Ez nem egy szokványos bátorítás, hiszen az Úr hozzáteszi: „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok.” (Jn 14,18)

De mit is jelent, hogy „eljövök hozzátok”, ha éppen elhagyja őket? – kérdezte a szónok beszéde elején. Ha ugyanis nem értjük meg a választ erre a kérdésre, soha nem fogjuk megérteni az Egyház valódi természetét. A válasz pedig jelen van Jézus búcsúbeszédében: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek: az igazság Lelkét, aki mindörökké veletek marad” (Jn 14,16), illetve „A Vigasztaló pedig, akit az Atya nevemben küld, megtanít majd mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” (Jn 14,26).

Jézus valójában önmagát ígéri meg a Szentlélekben. „Amikor eljön a Szentlélek” – mondja, és „eljövök hozzátok” – szól ismét. A feszülő titkot Szent Pál fedi fel, amikor az „Úr Szentlelkéről” (2Kor 3,17) beszél. A Szentírás tanítja, hogy a Szentlélek a megváltással együtt „Krisztus Lelke” lett, mert ez az a mód, ahogyan a Feltámadott most az Egyházban és a világban működik. Ezért mondhatja Jézus a tanítványoknak: „Jó, ha én elmegyek”, de hozzáteszi: „nem hagylak árván titeket”.

Ez az ígéret segít kivédeni a kereszténység egyik nagy kísértését, mely Descartes deista értelmezésében jelenik meg: Isten a világ megteremtése után kivonul belőle, ráhagyva a működését annak törvényszerűségeire. Az Egyházra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy annak megalapítása után a hierarchikus struktúrák és a szentségek működtetik, Jézus pedig a mennybemenetellel visszahúzódik az Égbe. De ez egyáltalán nincs így! – szögezte le a szónok, hiszen Jézus megígérte: „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig.” (Mt 28,20) Éppen ezért nem kell vikárius, helyettes, aki a Fő távollétében működik, mert

Jézus Krisztus soha nem távolodott el és soha nem is fog távol maradni Egyházától.

Jelenléte nem erkölcsi és szándékolt jelenlét, és nem is meghatalmazott gondoskodás. Akadályoztatás esetén mi is gyakran mondjuk, de azért „lélekben jelen leszek”, ami nem sok vigasztalást és segítséget jelent a rászorulóknak. Amikor azonban Jézusról mondjuk, hogy ő „lélekben” van jelen, az ő lelki jelenléte nem kevésbé erős, mint a fizikai jelenléte, sőt végtelenül valóságosabb és hatékonyabb.

Ez a feltámadt Úr jelenléte, aki a Lélek erejében cselekszik, minden időben és minden helyen

– állapította meg a kapucinus atya.

Jézus utolsó vacsorán elhangzott szavainak értelmezésére a szónok Aggeus prófétát idézte, aki a babiloni fogság után a lerombolt templom láttán biztatta a népet, szavai pedig mintegy Jézust idézik: „De most, bátorság Zerubbábel helytartó! Bátorság, Józsue főpap! Bátorság, egész népe az országnak! Dolgozzatok! Hiszen én veletek vagyok! Lelkem közöttetek lakik! Ne féljetek!” (Agg 2,1–5) Ez a prófétai szó nagyon is illik a jelenkorra, melyben éppúgy nosztalgia él a múlt iránt, bár akkor sem volt minden fénylő aranyból.

A próféta a romba dőlt templom láttán nem kesereg, hanem munkára biztat: „Menjetek föl tehát a hegyre, hozzatok fát és építsétek újjá a templomot! Kedvem találom majd benne és megdicsőülök általa – mondja az Úr.” (Agg 1,8) Az Úr „romos házát” szembeállítja a nép „jól fedett”, kényelmes otthonaival, mely képben a szónok három mai kihívást lát.                

A „jól fedett, gondozott és berendezett ház” első kihívása a mi „énünk”, kényelmünk, dicsőségünk, a társadalomban vagy az Egyházban elfoglalt helyünk. Ezt a falat lehet a legnehezebb lebontani, de jól el lehet takarni. Mi nagyon könnyen összetévesztjük becsületünket Isten és az Egyház becsületével, a saját elképzelésünkhöz ragaszkodásunkat a tiszta és egyszerű igazsághoz való ragaszkodással. Nem is vesszük észre, és úgy maradunk ebben az állapotban, mint a selyemhernyó a bábjában, de így soha nem leszünk szárnyaló pillangó – intett a kapucinus bíboros.

A jól fedett otthonunk második kihívása – ahonnan az „Úr házába” indulhatunk dolgozni – a plébániánk, a szerzetesrendünk, az egyházi mozgalmunk, az egyházmegyénk. Jaj nekünk, ha nem szeretjük ezeket és nem ragaszkodunk mindezekhez, amelyekbe az Úr helyezett minket, és amelyekért felelősek is vagyunk. A rossz abban áll, ha abszolutizáljuk őket, ha nem akarunk rajtuk kívül semmi mást látni, és ha lenézzük azokat, akik nem osztoznak véleményünkben. A szónok szerint ilyenkor szem elől tévesztjük az Egyház katolicitását, s utalt a Szentatya gyakori modására: „Az egész nagyobb, mint a rész.”

Krisztus testeként éreznünk kell, hogy „ha egy tag szenved, az egész test szenved” (1Kor 12,26).

A „jól fedett ház” harmadik kísértése az abból való kijutást nehezíti meg, hiszen évszázadok óta arra tanítottak bennünket, hogy a saját keresztény felekezetünkből „kikerülni” bűn és árulás. Evangelizációnk és a világban való cselekvésünk gyengesége részben a keresztények közötti megosztottság és a sok küzdelem következménye. Mennyire időszerű Isten szava Aggeus prófétán keresztül: „Hajlékom romokban hever és mindegyikőtök csak a maga házával törődik.” (Agg 1,9) Cantalamessa atya Jézus Péterhez intézett szavait idézte: „Erre a sziklára építem egyházamat”, nem pedig „egyházaimat”. Amit Jézus saját egyházának nevez, valamiképp magába foglal minden benne hívőt és minden megkereszteltet, ahogyan Pál apostol tanítja, amikor köszönti „a Krisztus Jézusban megszentelteket, a meghívott szenteket s mindazokat, akik segítségül hívják Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak nevét” (1 Kor 1,2).

Természetesen nem lehetünk elégedettek ezzel a tág és homályos egységgel, ami igazolja az egyházak közötti elkötelezettséget és szembenézést, akár doktrinális szinten is. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az alapvető egységet, mely azok között létezik, akik magához az Úr Jézus Krisztushoz fohászkodnak. Aki hisz az Isten Fiában, az hisz az Atyában és a Szentlélekben is. Nagyon is igaz, amit oly sokszor hangoztatunk: „Ami összeköt, sokkal fontosabb, mint ami elválaszt.” Legyen érvényes Pál szava, aki a keresztények közötti vetélkedés kapcsán írja: „De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár érdekből, akár tiszta szándékkal, örülök és a jövőben is örülni fogok neki.” (Fil 1,16–18)

Aggeus jóslata az újjáépített templomhoz ragyogó ígérettel zárul: „Nagyobb lesz ez új háznak dicsősége az elsőénél – mondja a Seregek Ura –, ezen a helyen adok én békességet – mondja a Seregek Ura.” (Agg 2,9) Ha nem is merjük azt állítani, hogy ez a prófécia számunkra is beteljesedik, és hogy Isten háza, amely a jövő egyháza, dicsőségesebb lesz, mint a múlté, amelyet most visszasírunk, azért még reménykedhetünk benne, és az alázat, a bűnbánat lelkületével kérhetjük azt az Istentől.

Beszédében a Pápai Ház szónoka egészen személyes emléket idézett fel 43 évvel ezelőttről, amit már több helyen elmondott. Most azzal a bizonyossággal elevenítette fel újra, hogy a prófétai szó felszabadítja a bizalom és a remény benső tartalmát, mindahányszor hittel hirdetik és hittel hallgatják.

Azon a napon, amikor Cantalamessa bíborosnak kapucinus rendfőnöke engedélyezte, hogy abbahagyja a tanítást a milánói katolikus egyetemen, és hogy teljes idejét a prédikációnak szentelje, éppen Aggeus próféta említett jövendölését imádkozta az Egyház a napi zsolozsmában. Az olvasmányos imaóra után a barát a Szent Péter-bazilikába indult, hogy a nagy apostol áldását kérje új szolgálatára, a prédikálásra. A téren átvágva hirtelen eszébe jutott Isten frissen olvasott szava, amit az Úr Aggeus prófétán keresztül intézett a népéhez. A téren az Apostoli Palota pápai dolgozószobájának ablaka felé fordult, és hangosan hirdetni kezdte: „Bátorság, II. János Pál, bátorság, bíborosok, püspökök, és bátorság Egyház, Isten egész népe! Munkára fel, mert én veletek vagyok – ezt mondja az Úr” – idézte a kapucinus atya Aggeus próféta szavait, aki egykor a babiloni fogság után ugyanígy biztatta reményvesztett népét. Könnyű volt ezt megismételnie a kapucinus barátnak, mert éppen esett az eső, senki sem volt a közelben, így hangosan hirdethette a prófétai szót.

Néhány hónappal később, 1980-ban kinevezték a Pápai Ház szónokává, és hamarosan a Szentatya jelenlétében kezdte meg az első nagyböjti prédikációját. Akkor ez a prófétai szó újból felhangzott benne, nem is idézetként vagy emlékként, hanem mint Élő Szó tört fel benne egy pillanat alatt, és elmesélte, mi történt vele azon a napon a Szent Péter téren. Ekkor II. János Pál pápához fordult, aki egy oldalkápolnában hallgatta a prédikációt és erővel eltelve megismételte Aggeus próféta szavait: „Bátorság, II. János Pál, bátorság, bíborosok, püspökök és Isten népe, munkára föl, mert én veletek vagyok! – ezt mondja az Úr. Az én Lelkem veletek lesz.” A résztvevők rá szegeződő tekintetéből megértette, hogy a szavak megadták azt, amit ígértek, vagyis a bátorságot. Zárójelben jegyezte meg a szónok, hogy ez még akkor is igaz volt, ha éppen II. János Pál volt az az ember világon, akit utolsóként kellett volna a bátorságra emlékeztetni, hiszen beiktatásakor azt tanította: „Bátorság, ne féljetek kitárni a kapukat Krisztusnak.”    

„Ma újra hirdetni merem ezt a szót – folytatta a kapucinus szónok –, tudván, hogy ez nem egy egyszerű idézet, hanem örökké élő szó, amely minden alkalommal újból megteszi azt, amit ígér. Bátorság tehát, Ferenc pápa! Bátorság, bíboros testvérek, püspökök, papok és a Katolikus Egyház hívei! Munkára föl, mert én veletek vagyok, mondja az Úr. Az én Lelkem veletek lesz!” – zárta ötödik nagyböjti beszédét Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka, majd e kívánsággal köszönt el a Római Kúria tagjaitól: „A béke és a reménység szent húsvétját kívánom nektek!”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria