Rebecca megindító tanúságtétele Nigériából

Az egyetemi végzettségű szülők a túlzsúfolt dél-nigériai Onitshából a jobb megélhetés reményében költöznek fel az északi Borno államba. Északon van munkahely, az apa elektromérnök, az anya tanár egy állami iskolában. Tisztes megélhetés, nyugdíjas állás. Úgy érzik, a jövőjük biztosítva van. Hét gyermekük születik: négy fiú és három lány. Rebecca hatodik a gyermekek sorában, idősebb testvérei mind felsőfokú végzettségűek. Nyolc évvel ezelőtt hallottak először a Boko Haram terrorszervezetről, a merényletekről, de úgy gondolják, hogy a kormány megvédi őket, nincs mitől félniük. Aztán Rebecca négy osztálytársát veszíti el négy év alatt, de bíznak a helyzet rendeződésében.

Éppen egy vizsgáját írja, amikor egy öngyilkos merénylő felrobbantja magát az iskolájukban. Mindenütt holttestek, véres emberi maradványok, csoda, hogy Rebecca életben marad. Rohan haza, ám azzal kell szembesülnie, hogy a házuk romhalmazzá vált. Mindenük odaveszett. El kell hagyniuk a szülőföldjüket; visszaköltöznek délre, Onitshába, a régi házba.

A szülők még egy évig kapják a nyugdíjukat, aztán már csak hitegetik őket, de pénz többé nem érkezik. Először eladják a megmaradt földjüket, aztán elfogy az a pénz is. Kölcsönt vesznek fel, hogy valahogy megéljenek, és taníttatni tudják a két legkisebb gyereket is.

Rebecca a College of Nursing, St. Charles Borromeo Specialist Hospital nővérképző iskolájába nyer felvételt. Ám hiába a testvérek felsőfokú végzettsége, a nyolcmilliós Onitshában nincs munkahely. A szülők hite meginog.

Azt tanácsolják Rebeccának, hogy hagyja abba az iskolát, adja fel az álmait, mert nem tudják többé segíteni. Azt javasolják, hogy menjen férjhez egy újkeresztény gyülekezet lelkészéhez, de ő elutasítja az ajánlatot. És végre először megnyílik valakinek. Megkeresi Fidel atyát, az iskola igazgatóját, aki döbbenten hallgatja történetét. Kiderül, hogy a család éhezik, hogy Rebeccának gyomor- és szívfájdalmai, pánikrohamai vannak, rémálmok gyötrik, nem tud aludni... Majdnem kizárják az iskolából, mert nem tudja fizetni a tandíjat. De mindig mosolyog. Csak akkor zokog, amikor egyedül van. Amikor kérdezik, hogy érzi magát, minden esetben azt válaszolja: „Jól vagyok...”

Fidel atya sietve felhívja Basil atyát, az érsekség egészségügyekkel foglalkozó kancellárját, aki ír az Afréka Alapítványnak. Férjemmel együtt azonnal a segítség mellett döntünk.

És most itt vagyok Nigériában Rebeccával. Valamelyik nap megkérdeztem tőle, miért válaszoltok mindig úgy: „Jól vagyok”? „Itt a »Jól vagyok« a sztereotip válasz – mondta. – Nem illik panaszkodni, mert aki kérdez, lehet, hogy sokkal rosszabb helyzetben van, és ha nem, akkor se tudna segíteni.” Azért „vannak jól”, mert lehetnének rosszabbul is, amire épp elég példát látni Nigériában.

Egy helyi atyával is beszélgettem egyszer erről: „És ha megöl a Boko Haram, és éppen haldokolsz? Mit válaszolsz? Kedu ka imere (Hogy vagy)?” – kérdeztem. „Akkor is azt, hogy »Di mma« (Jól vagyok) – válaszolta –, mert mártír leszek, és megyek a mennybe.”

Rebecca így vall a történetéről: „Gyerekkoromban mindig arra törekedtem, hogy nagyszerű dolgokat vigyek véghez. A szükségben lévőknek akartam képességeim szerint a legjobb módon segíteni. Amikor felvettek a nővérképzőbe, a családom éppen a túlélésért küzdött. Másodikos koromban már nem tudtuk uralni a helyzetet. Édesanyám beteg lett. Sírtam és imádkoztam, hogy nézzen rám a Jóisten. Kölcsönből fizettem ki a tandíjamat. Három hét haladékot kértem a vizsgákra. Nem tudtam visszafizetni a kölcsönt. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy csalódást okoztam azoknak, akik anyagilag segítettek. A szüleim arra kértek, hogy hagyjam abba az iskolát, mert fáradtak és reményvesztettek, és már nincs, aki segíteni tudna. De én úgy érzem, hogy az Isten nem visz engem annál messzebbre, ahonnan még nem találnék vissza.”

Rebecca most már tud aludni. De a családja éhezik.

Fotó: Afréka Alapítvány

Magyar Kurír