Reinhard Marx: A tőke

Marx érsek napjaink világgazdasági fejlődéséről elmélkedve hangsúlyozza: úgy látszik, névrokonának volt igaza, hiszen a tőke szakadatlanul növekedésre törekszik, s ez a tendencia „a szó szoros értelmében határtalan”. Emellett Karl Marxnak abban is igaza volt, hogy a fejlődésből elsősorban a kapitalista húz hasznot, akinek a kezében egyre több tőke halmozódik fel. Nem vitatható ugyanis, hogy ma is viszonylag kevés ember van olyan kedvező kiindulási helyzetben, hogy a globalizációs folyamatokból hasznot húzzon, hacsak annak alakításában nem tud maga is részt venni. Napjainkban világszerte egymilliárd ember él végletes szegénységben, napi egy dollárból kénytelenek létezni, de ha a szegénység abszolút határát fejenként napi két dollárban állapítjuk meg, akkor azon emberek száma, akik e határokon kívül esnek, eléri a 2,5 milliárdot. Ezzel szemben a Föld javainak több mint felét az emberiség 2 százaléka birtokolja, közülük a leggazdagabbak önmagukban a világ vagyonának a 40 százalékával rendelkeznek. Az emberiség szegényebb felére a világ összvagyonának csupán egy százaléka esik.

Egy 2008-as adat szerint 1125 milliárdos 4400 milliárd dollárt birtokol (2760 milliárd euró). Összehasonlításképpen: Németország GDP-je 2400 milliárd euró. A szupergazdagok száma évről évre növekszik, míg a XX. század nyolcvanas éveiben a számuk csak 140 volt, 2007-ben már 946 fő. A müncheni-fresingi érsek hangsúlyozza, hogy a kapitalizmus belső ellentmondásait nem lehet vitatni. Ám határozottan elveti a Karl Marx által vallott erőszakos megoldást – névrokonával szemben vallja, hogy a munka felszabadításának nem forradalmi úton kell végbemennie, hanem a polgári társadalmaknak világméretű szociális gazdasági rendszerré kell fejlődniük –, s vitatja azt a tézisét is, hogy a kapitalizmus önmagától menne tönkre. A főpásztor ugyanis nem látja, hogy a piacgazdaság rendszerén kívül hogyan lehetne ellátni emberek hatalmas tömegét a szükséges javakkal és szolgáltatásokkal. Az pedig történelmi tény, hogy az alternatív modell, a szovjet kommunizmus központi tervgazdasága, s az erre épülő szocialista világrendszer teljesen megbukott, ahogy azt XIII. Leó pápa csaknem harminc évvel az 1917-es események előtt előrejelezte, 1891-ben megjelent Rerum novarum kezdetű enciklikájában.

Reinhard Marx számára az egyetlen helyes megoldás a szociálreformista irányzat, amelynek lényege a kapitalizmus megszelídítése és szociális piacgazdasággá fejlesztése, az erkölcsi kérdések előtérbe helyezése, „a gazdaság nem öncél, hanem az ember szolgálója” elmélet gyakorlatba való átültetése.

Kötetében a német érsek kiemelten foglalkozik a szabadság kérdésével, amelyre a fejlett, polgári társadalmak mindig olyan büszkén hivatkoznak, azt állítva, hogy napjainkban olyan szabadon élünk, mint előttünk még egyetlen korszakban sem. Reinhard Marx azonban figyelmeztet: az égető gondokkal küszködő vállalkozó gazdasági szabadságának csökkenését éli meg. A munkanélküli, aki nem talál újabb munkahelyet, azért érzi magát rabnak, mert már nem szólhat bele szakmai sorsának alakításába, s önmagáról és családjáról sem tud megfelelően gondoskodni. A szegény ember pedig azért nem szabad, mert nem folytathat olyan életvitelt, mint környezetének átlagembere. Karl Marx kérdése tehát jogos volt: mit használnak a polgári szabadságjogok, ha az emberek nem kapnak megfelelő bért a munkájukért, és nem tudnak kenyeret venni? A münchen-fresingi érsek II. János Pál pápát is idézi, aki Emlékezet és azonosság című könyvében figyelmeztetett: „A szabadság annyiban szabadság, amennyiben megvalósítja a jó igazságát. Csupán ekkor válik maga is jóvá. Ha a szabadság megszűnik kapcsolatban lenni a jóval, s már csak önmagától függ, úgy kártékony következményekkel jár, amelyek dimenziói olykor kiszámíthatatlanok.”

Reinhard Marx hangsúlyozza, hogy a másokat elnyomó társadalmi-gazdasági rendszer nem lehet jó, s a valódi szabadság gátjává válik. Kérdése: lehetséges-e napjainkban az a fajta piacgazdaság, mely összekapcsolja a piac szabadságát a társadalmi kiegyenlítődéssel? Válaszként a keresztény hit középpontjához nyúl vissza: Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság, egy Isten és három személy, vagyis „Egy az Isten, és lényege szerint ez kapcsolat és dialógus. Ezért azt is mondjuk: Isten szeretet. És mert Isten szeretet, ezért az általa teremtett világ szerkezeti elve a szabadság.” Ez pedig egyenesen a személyesség fogalmához vezet, az önállóság és a vonatkozás egymáshoz fűződő viszonyához: „Az, hogy Isten lényegében egyfajta viszony Atya, Fiú és Szentlélek között, mely egyben önállóság is, kiindulópontot szolgáltat a keresztény antropológiának és az ember személyről alkotott fogalmának, aki Isten képmása, ahogyan erre a Szentírás tanít bennünket.” Reinhard Marx emlékeztet rá, hogy a nyugati személyfogalom lényege: önállóság és vonatkozások, amit így is megfogalmazhatunk: „én, te és mi alapvetően egymásra vagyunk utalva, s egymás nélkül megérthetetlenek vagyunk.” Azért vagyok, mert Isten, mint Teremtő szólít meg: „Élj!” Ez pedig különleges felelősséget ruház minden egyes emberre, abban a tekintetben is, hogy a hatalmával, gazdagságával nem él vissza mások kárára.

A könyv szerzője rámutat: a keresztény szociáletika célkeresztjében a saját közösségében cselekvő ember áll. A gazdaság vagy társadalom bármilyen szervező formáját keresztény szempontból aszerint kell mérlegelni, hogy az mennyire segíti elő vagy akadályozza az ember személyi szabadságát és méltóságát. Az emberi méltóság mint mozdíthatatlan keresztény érték figyelembevételét minden emberre vonatkozó követelményként kell értelmeznünk. Ez azokra is vonatkozik, akik még nem, esetleg már nem képesek a gazdasági eseményekben részt venni. „Az ember nem csak akkor ember, ha gazdaságilag hasznos lény, vagy a bruttó társadalmi termék növelő tényezője.”

Reinhard Marx arra a sokat vitatott kérdésre is kitér, hogy mennyire avatkozzon bele az állam a piaci folyamatokba. Mint írja, egyetlen történelmi példát sem tud felhozni arra, hogy egy szabad piacgazdaság, mindenféle állami beavatkozás nélkül, a világon bárhol áldásosnak bizonyult volna a szegények számára. A könyv szerzője ismerteti a katolikus társadalmi tanítás főbb téziseit is, s egyértelműen leszögezi: az egyház abban az esetben igenli a piacgazdaságot, „ha az az emberi méltóságra és a közjóra van betájolva és ezt az irányultságot erős keretfeltételek is garantálják.” A keresztény szociáletikától elválaszthatatlan a szolidaritás és a szubszidiaritás kérdésköre. A katolikus társadalmi tanítás az erős állam szükségességét vallja, melynek a szolidaritás elvének megfelelően mindenkire ki kell terjednie, különös tekintettel azokra, akik még nem, vagy már nem tudnak részt venni a munkafolyamatok piaci alakításában. A német főpásztor számára egyértelmű: „A szolidáris közösségből senkit sem szabad kizárnunk, sem az öregeket, sem a betegeket, sem a munkanélkülieket, sem a gyermekeket, sem a családokat, sem pedig a következő generációkat… A gazdaság és a társadalom ne csak hatékony, hanem igazságos is legyen, bár ezeknek nem kell ellentétben állniuk egymással.”

Reinhard Marx hangsúlyozza, hogy az egyház számára nem lehet közömbös, hogy az emberek miként bánnak embertársaikkal és önmagukkal, Isten ugyanis „kimondhatatlan méltóságot adott az embernek: az ember élete szent. Ugyanakkor minden egyes ember élete egyben feladat is, melyet kinek-kinek meg kell valósítania. Ezért tartja kötelességének az egyház, hogy az élet szentségét annak minden területén hangsúlyozza és védje.” Egyértelműen ez a keresztény erkölcsi és társadalmi tanítás célja, „… a keresztény válaszadás része, melyet a Krisztusban véglegesen megnyilvánuló isteni szeretetre adunk.” Az érsek idézi a két főparancsot – „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből… Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22,37-40) – és leszögezi: „… a keresztény élet nem létezik felebaráti szeretet nélkül!”

Reinhard Marx figyelmeztet: a keresztény tanításon alapuló globális irgalom és szolidaritás gyakorlatba való átültetésére van szükség, ellenkező esetben újra találkozunk majd Karl Marx eszméivel, s könnyen megismétlődhetnek a XX. század szörnyűségei, „ennek azonban az ember érdekében nem szabad megtörténnie! Karl Marx pedig nyugodjék békében!” (Szent István Társulat, 2009)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír