Reméljünk a látszólagos reménytelenség ellenére! – Eucharisztikus kongresszus kezdődött Angyalföldön

Zsúfolásig megtelt vasárnap este a Szent László-templom ünneplőkkel. A főpásztorral együtt koncelebrált az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Pesti-Északi Espereskerületének papsága, és együtt ünnepeltek a kerület templomaiból érkezett Krisztus-hívők és közel hetven ministráns is.

Erdő Péter bíboros szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Különleges örömmel ünnepeljük a mai szentmisét. 90 évvel ezelőtt szentelte fel Serédi Jusztinián bíboros ezt a templomot Szent László király tiszteletére. Ezzel a hálaadó szentmisével nyitjuk meg annak a hétnek a programját, amelyen az angyalföldi plébániák közösen készülnek a jövő ősszel sorra kerülő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra.

A most következő napoknak a középpontjában a szentmise áll. Az utolsó vacsorának és Krisztus megváltó keresztáldozatának a jelenvalóvá tétele. Helyesen mondják a teológusok, hogy az Eucharisztia alkotja az Egyházat. Hiszen Jézus azt parancsolta tanítványainak, hogy amit ő tett az utolsó vacsorán, azt cselekedjék az ő emlékezetére. Ez volt a keresztények legsajátabb, legtitkosabb és leghatalmasabb ünneplése, ezért mondjuk, hogy nagycsütörtök az Egyháznak is a születésnapja. Márpedig egy népet nem egyszerűen a közös nyelv vagy a közös törvények alkotnak, hanem a közös emlékezet. Krisztus utolsó vacsorájának és áldozatának megjelenítő emlékezete teszi egyetlen néppé, Isten népévé a keresztényeket szerte a világon. Ezért a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus különleges alkalom, amikor ennek a sok nyelvből és nemzetből álló népnek a közös ünneplését látható módon is átélhetjük.

Keresztény hitünk lényeges igazsága, hogy várjuk a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet. Ez a meggyőződésünk magának, Jézus Krisztusnak a feltámadásán alapul. Ez az a tény, amely miatt létrejött az egész kereszténység. Ezt kellett megvallani ahhoz, hogy az ember Krisztus tanítványának számítson. Ma is ez az az igazság, amit ha tényleg elhiszünk, akkor nevezhetjük magunkat kereszténynek, akkor mondhatjuk el, hogy életünk minden buktatója és hibája ellenére van miért újrakezdeni, mert nem csupán vigasztaló gondolat, hanem valóság a feltámadás.

A mai evangéliumban Krisztus kifejezett tanítását halljuk arról, hogy feltámadunk, arról, hogy személyes örök életre kaptunk hivatást. Ez a meggyőződés fokozatosan bontakozik ki az ószövetségi ember hitében. A kinyilatkozató Isten jó pedagógusként fokról fokra nevelte a választott népet, amíg eljutott Krisztusig. Fokról fokra mutatta meg önmagáról és az ember jövőjéről szóló igazságát mindannyiunknak. Minden népnél, a legegyszerűbb körülmények között élő népeknél is, a halottak kultuszának valamiféle különleges formáját találjuk. De ez a természetes kinyilatkoztatás szintje. Az a szint, amit minden ember átérez, hogy az embernek a halálával nem tűnhet el minden, mert az élő emberi személy valami olyan erő, olyan gazdagság, aminek fáj a hiánya, amikor eltűnik közülünk. Lehetetlen, hogy semmi ne maradjon utána!

Az ószövetségi próféták azt ígérték, hogy valamikor majd a választott nép megdicsőül. Isten barátságában fog élni, és ez a dicsőség lesz a történelem végpontja. Úgy írták le ezt, hogy a népek odasereglenek ajándékaikkal az ujjongó Jeruzsálem köré. Ahogyan a 87. zsoltár utolsó sorai mondják: körtáncot lejtenek majd a népek és azt éneklik, „minden forrásom belőled fakad”. Ezért választottuk az eucharisztikus kongresszus jelmondatának ezt az idézetet. Mi ezt a próféták által megjövendölt, megdicsőülést az idők végén Isten országa kiteljesedésének tekintjük: ez az a mennyei Jeruzsálem, ahová minden ember meghívást kapott. Ennek az ereje, ennek a kegyelme válik jelenvalóvá már itt a történelem folyamán, legkitüntetettebb módon az Eucharisztiában. De ennek a kollektív dicsőségvárásnak a régi hite még nem jelentette azt, hogy kezdettől hittek volna abban is, hogy minden ember feltámad, hogy minden egyes embernek személyesen örök élete van.

Így fordulhatott elő, hogy egészen Jézus koráig eltértek a vélemények erről még a hívő zsidók körében is. Voltak, főleg a papság soraiban, olyanok, akik a legrégebbi elképzelésekhez ragaszkodtak, és a későbbi gondolatok felé nehezen nyíltak meg. Azt mondták: csak ami Mózes öt könyvében van, az a mérvadó. A prófétai könyvek csak jámbor magyarázatok. Mózes öt könyvében pedig a halál utáni személyes életről, a személyes feltámadásról édeskeveset találunk. Ezért olyan szívszorító a mai evangéliumban Jézus tanítása, amikor leáll vitatkozni a főpapokkal. Azt mondja, hogy nem igaz, hogy Mózes könyveiben semmi sincs erről, hiszen az égő csipkebokor történetében maga a Mindenható úgy mutatkozik be, hogy „Én vagyok Ábrahám, Izsák, és Jákob Istene”, aki nem a holtaké, hanem az élőké. Érezzük az ellenvetésre az érvet, mely súlyos és megvilágosítja az Ószövetség értelmét.

Sokan azt gondolták – és ez megint a Szentírás lapjairól látszik –, hogy valamiféle árnyékvilágban él tovább az, aki a földön élők sorából már eltávozott. És ez az árnyékvilág, a seol, az alvilág nem olyan, mint az élő emberek közössége. Itt már személyes létről aligha beszélhetünk.

Tehát a teljes megsemmisülés és a valódi élet között valami köztes állapotra gondoltak. De aztán ez a felfogás éppen a prófétáknak, éppen az Ószövetség késői könyveinek a hatására kezdett változni. A mai szentmise olvasmányában hallottuk, hogy az üldöztetések idején, a makkabeusi korban, tehát nem sokkal Jézus születése előtt már sokan hittek abban, hogy az, aki a hitéért hal meg, aki hűséges az Isten törvényéhez, az majd személy szerint is feltámad, arra boldog örök élet vár a halál után (2Makk 7,9–11,14–46). Ezzel függ össze, hogy a Makkabeusok második könyve bátorít arra, hogy imádkozzunk a halottakért (2Makk 12,39–45), sőt hordozza azt a meggyőződést is, hogy az elhunyt szentek közbenjárhatnak az élőkért (2Makk 15,11–16). Éppen a halál utáni élet adja meg az értelmét a vértanúságnak is, amiről a mai szentmise olvasmánya szól.

Ez volt az a meggyőződés, amivel még Krisztus korában is vitatkoztak a szadduceusok. Azt mondták: a személyes ember örökké él? A halál után feltámad? Hát mi lesz akkor például azzal, akinek több férje vagy több felesége volt? És felhozták ezt a tanmesét, amit a mai evangéliumban hallunk. Ez kifejezetten provokáció. Annak alátámasztása, hogy elképzelhetetlen, hogy valaki a halál után még személyesen tovább éljen. És Jézus válasza bemutatja nekünk a kinyilatkoztatás teljességét. Mert arról beszél, hogy igenis személyesen tovább él az ember a halál után, igenis van feltámadás!

Ma is hajlamosak vagyunk arra, hogy a kinyilatkoztató Isten üzenetét a saját hétköznapi fantáziánk szerint felülbíráljuk. Sokan azt gondolják, hogy az élet a földi halállal teljesen megszűnik, hogy a halottak emlékét őrizhetjük ugyan, de ők már nincsenek többé, nem kell emléket állítani nekik, hanem adjuk vissza hamvaikat a természetnek, mert ez a dolgok körforgása. A keresztény ember azonban nem a saját hétköznapi gondolkodására hagyatkozik, hanem Jézus Krisztus tanítványa. Ő pedig arra tanít, hogy remélnünk kell a látszólagos reménytelenség ellenére is és teljes erőnkből kell Istent és embert szeretni, mert Isten is örökre szeret minket és azt akarja, hogy az ő életében részesüljünk. Ámen.

* * *

Az ünnepi szentmisét követően a kongresszusra érkezők egy matricagyűjtő albumot kaptak, amelybe beleragaszthatták a templomról, az oltárról készített matricákat, illetve a misét bemutató pap, jelen esetben Erdő Péter bíboros képét. Az egyes helyszínekhez és misézőkhöz kapcsolódó matricákat minden nap végén a helyszínen kaphatják meg a jelenlévők.

Az Angyalföldi Eucharisztikus Kongresszus november 10. és 16. között tart a XIII. kerületben. E héten egy nap csak egy helyen, 18 órától lesz esti mise a kerületben. Hétfőn a Rokolya utcában Monostori László, kedden a Béke téren Fábry Kornél, szerdán a Babér utcában Erdődi Ferenc mutat be szenmisét és prédikál. Csütörtökön a Lehel téri templomban Kálmán Antal, pénteken a Babér utcában Pál Ferenc, szombaton a Lehel téren Hodász András atya tartanak előadást a szentmiséről. A homíliákban a szentmise különböző részeiről beszélnek: a szentmisére való készületről, a bűnbánati részről, a felajánlásról és az áldozati liturgiáról. A szervezők minden helyszínen külön programokkal is készülnek. 

Az angyalföldi kongresszusról bővebben a Kálmán Antallal, a Béke téri Szent László-templom plébánosával, a találkozó kezdeményezőjével készített interjúnkban olvashatnak, ITT. 

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír
(ki)