Reménnyel megajándékozva – Tíz éve jelent meg a Spe salvi enciklika

„Az embernek sok kisebb-nagyobb reménye van napról napra – élete különböző szakaszainak megfelelő különféle remények. Néha úgy tűnik, hogy e remények egyike teljesen kitölti, s ezek után nincs szüksége további reményekre. Ifjúkorban ez lehet a nagy beteljesítő szerelem reménye; remény a hivatáson belül egy meghatározott állásra, a további élet során ilyen vagy olyan döntő sikerre. Ha ezek a remények beteljesednek, megmutatkozik, hogy ez nem minden. Megmutatkozik, hogy szükség van egy mindezek fölötti reményre. Hogy csak valami végtelen elégítheti ki az embert, ami mindig több mint az, amit valaha is elérhet. […] Ismétlem: szükségünk van a kisebb vagy nagyobb reményekre, amelyek napról napra megtartanak az úton. De ezek nem elegendőek a nélkül a nagy remény nélkül, amelynek felül kell múlnia az összes többit.”

Erről a „nagy reményről”, mely felülmúlja az összes többit, elmélkedik és tanít Benedek pápa második enciklikájában. És gondolkodásra, önvizsgálatra szólít: „… föl kell tennünk a kérdést: vajon a keresztény hit számunkra ma is olyan remény-e, mely átformálja és hordozza az életünket? […] olyan üzenet-e, mely az egész életet újjáformálja, vagy már csak »információ«, amelyet időközben mellőztünk, és úgy tűnik, az új információk túlhaladják?”

Két izgalmas fejezet vizsgálja a remény értelmezését a „múltban” – az Újszövetségben és a korai Egyházban; majd az értelmezésnek az újkorban történt átalakulását –, ugyanakkor a szentatya leszögezi, hogy mindez nem a múlt, hanem az ember életéről és haláláról szól és ma is érvényes.

Az enciklika tanítása középpontjában ez áll: „Ez a nagy remény csak Isten lehet, aki átöleli az univerzumot, s adni és ajándékozni tudja nekünk azt, amire mi önmagunkban nem vagyunk képesek.” „Megismerni Istent – az igaz Istent – azt jelenti, hogy reményt kap az ember.” „Az embernek szüksége van Istenre, különben nincs reménye.” „Aki nem ismeri Istent, remény nélkül él.”

És hogy hogyan erősödhetünk meg a reményben? Ebben sem hagy magunkra, ebben is segít Benedek pápa. A „remény elsajátításának iskolái és gyakorlóterei” címszó alatt tárgyalja az imádságot, a cselekvést, a szenvedést, valamint az ítéletre, az igazság órájára való előretekintést.

Az imádságról, mely a remény első iskolája, szóló fejezetből idézünk: „A jó imádság a belső tisztulás folyamata, mely Isten és az emberek befogadására tesz alkalmassá. Az imádságban az embernek meg kell tanulnia, mi az, amit valóban kérhet Istentől – mi az, ami méltó Istenhez. Meg kell tanulnunk, hogy nem imádkozhatunk mások ellen. Az embernek meg kell tanulnia, hogy nem imádkozhat felszínes és kényelmes dolgokért, melyeket éppen megkívánt – azokért a kicsi reményekért, melyek eltávolítják Istentől. Meg kell tisztítania kívánságait és reményeit. Meg kell szabadulnia azoktól a hallgatólagos hazugságoktól, amelyekkel önmagát csalja.”

A Spe salvi enciklikát olvasva végig azt érezzük, közös, mélyen emberi tapasztalatainkat öntötte szavakba XVI. Benedek pápa. Az Örök élet – de mi is az? című fejezetben például így ír az igazi reményt érintő léttapasztalatról: „Nyilvánvaló, hogy magatartásunkban valami ellentmondás van, mely létünk belső ellentmondásosságára utal. Egyrészt nem akarunk meghalni; főleg az nem akarja, hogy meghaljunk, aki szeret minket. Másrészt viszont mégsem szeretnénk vég nélkül így tovább létezni és a föld sem erre van teremtve. Akkor hát mit is akarunk valójában? Magatartásunk e paradoxona egy mélyebb kérdést vet föl. Mi is tulajdonképpen az »élet«? És mit jelent valójában az »örökkévalóság«? Vannak pillanatok, amikor hirtelen úgy érezzük: igen, ez volna valójában – az igazi »élet« –, így kellene maradnia. Emellett van az, amit mindennapi »életnek« nevezünk, ami nem az igazi élet. […] Nem tudjuk, mit szeretnénk valójában; ezt az »igazi életet« nem ismerjük; és mégis tudjuk, hogy valaminek lennie kell, amit nem ismerünk, s ami felé ösztönzést érzünk. […] Ez az ismeretlen »valami« az igazi »remény«, mely űz minket […]. Az »örök élet« kifejezés próbál nevet adni ennek az ismeretlen ismerősnek. […] Csak azt tudjuk megkísérelni, hogy a bennünket foglyul ejtő időbeliségből gondolatban kilépjünk, és így megsejtsük, hogy az örökkévalóság nem a naptári napok állandó egymásutánja, hanem olyan, mint a beteljesedés nyugodt pillanata, amelyben az egész átölel minket és mi átöleljük az egészet. A végtelen szeretet óceánjába való elmerülés pillanata az, amelyben az idő – az előbb és az utóbb – nincs többé. Csak arra vagyunk képesek, hogy ezt a pillanatot a teljes értelemben vett életként próbáljuk meg elgondolni, mindig új elmerülésként a lét mélységeibe, miközben egyszerűen eláraszt bennünket az öröm.”

Keresve sem találhatunk alkalmasabb időt. A remény heteinek küszöbén állunk, érkezik a csend és a várakozás ideje. Benedek pápa enciklikája tanítja a reményt és megerősít benne. Gondolatai életté és reménnyé válhatnak magunk és mások számára. Hiszen „reményünk lényegileg mindig másokra irányuló remény is; csak így igazi a remény számomra is. Nekünk, keresztényeknek soha nem szabad csak ezt kérdeznünk: hogyan menekülhetek meg én magam? Hanem: mit tehetek azért, hogy mások is üdvözüljenek, és másoknak is fölkeljen a remény csillaga? Mert akkor tettem a legtöbbet a saját üdvösségemért is.”

A befejező részben, a megkapóan szép, Máriát megszólító elmélkedésben olvassuk: „A keresztről új küldetést kaptál. A keresztnél új módon lettél anya: mindazok anyja, akik hisznek a te Fiadnak és követni akarják őt. A fájdalom kardja átjárta a szívedet. Meghalt a remény? A világ végleg fényesség nélkül maradt? Céltalan lett az élet? Abban az órában minden bizonnyal újra hallottad bensődben az angyal szavát, mellyel ő az ígéret pillanatában félelmedre válaszolt: »Ne félj, Mária!« (Lk 1,30) Hányszor mondta az Úr, a te Fiad a tanítványainak: »Ne féljetek!« A Golgota éjszakájában a szívedben újra hallottad a szót. Tanítványainak az árulás órája előtt mondta: »Bízzatok, én legyőztem a világot!« (Jn 16,33) »Ne nyugtalankodjék a szívetek és ne csüggedjen!« (Jn 14,27) »Ne félj, Mária!« A názáreti órában az angyal ezt is mondta neked: »Országának nem lesz vége« (Lk 1,33). Vége lett, mielőtt elkezdődött volna? Nem, a kereszt alatt Jézus szavára a hívők anyja lettél. Ebben a hitben, mely a nagypéntek sötétségében is a remény bizonysága volt, ébredtél a húsvét reggelére.”

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2017. december 10-i számában jelent meg.