Repülni szétfeszített szárnyakkal – Munkácsy a Szépművészetiben

A pattanásig feszült helyzetben a tömlöc mélyén az elítélt betyár élete utolsó állomására, a kivégzésére vár, ezért Siralomház a festmény címe. A kép alkotója Munkácsy Mihály, akinek ez a műve volt az, amely – ahogyan ma mondják sokszor a kereskedelmi tévék tehetségkutató műsoraiban – „felrobbantotta a színpadot”. A fiatal tehetség ezzel az alkotásával egycsapásra hírnevet szerzett magának, és persze díjat is kapott érte. Egy évvel később, 1870-ben, a Siralomházzal elnyerte a párizsi Szalon aranyérmét. Mindössze huszonöt éves volt ekkor. (Úgy látszik, jó életkor ez egy karrier kezdetéhez; Michelangelo is huszonnégy éves volt, amikor kifaragta a római San Pietróban látható Pietàt.) 

A Szépművészeti Múzeum nagyszabású kiállítása a már érett, beérkezett művész önarcképével indul. De nem feledkezhetünk meg arról, hogyan is kezdte a pályáját a később világhírre szert tett mester. Úgy, mint a többi korabeli festő: egyszerű, falu rossza típusú zsánerképekkel.

Búsuló betyár című korai festménye, amit a mostani kiállításon nem láthatunk, remekül mutatja ezt. Innen számít csak igazán nagy ugrásnak a Siralomház, hiszen a témája hasonló, de a feldolgozás, a drámai erő, a jellemábrázolás, a mély pszichológia itt már mind jelen vannak. Elmondhatjuk tehát, hogy Munkácsy Mihály, az egykori Lieb Miska, ezzel a Düsseldorfban készített képével „teljes fegyverzetben” lépett a párizsi nyilvánosság elé. A Szépművészeti Múzeumban november végén nyílt kiállítás címe: Munkácsy – egy világsiker története, ami azt sugallja, hogy „vágjunk a dolgok közepébe”, érdemes mindjárt a beérett alkotó jól ismert műveivel indítani. Lehet ez is a koncepció, hiszen a tárlaton így olyan képeket is láthatunk, amelyeket korábban még nem állítottak ki nálunk. 

Ha közel megyünk Munkácsy bármely művéhez, megfigyelhetjük rendkívül nagyvonalú festésmódját. Majdnem mindig balról jobbra haladt az ecsetjével, a képeken ez is jól látható. Finoman, puhán vitte fel a festéket, de időnként sokkal vastagabban, mint az elődök a biedermeier korában. Az 1860-as évek végétől a francia Gustave Courbet és Edouard Manet hatására elterjedt a realizmus, sőt a kritikai realizmus stílusa. Ekkor már nem csak az uralkodó osztály jelenik meg a vásznakon, hanem a kevésbé sikeres életű vagy a társadalom perifériájára szorult emberek sorsát is megörökítik a művészek. A tárlat kurátorai erre is gondoltak, éppen ezért állítottak ki Munkácsy alkotásai mellett Courbet- és Jean-François Millet-képeket is. A fiatal Munkácsy láthatta ezeket a műveket a korabeli Párizsban, és mint tudjuk, nagy hatással voltak rá. 

A festőnövendék már 1868-ban felhívta magára a figyelmet az Ásító inas című képével. A mű utalhat arra is, hogy Munkácsy valamikor asztalosinas volt, vagy a még mindig szegényesen élő festőinas ébredezik nem túl mély álmából. Mint az már rég köztudott, a kis Miskának nehéz sora volt gyermek- és ifjúkorában, hiszen hamar árvaságra jutott. Emlékeim című írásából kiderül mindez. Így idézi fel ezeket az időket: „Apám halála után öten maradtunk árván, két öregebb, két fiatalabb s én, a középső gyerek. A legöregebb bátyám majdnem tizenhárom éves volt. Négy nagybátyámnak és egyetlen nagynénémnek jutott a szerencse, hogy osztozkodhattak fölöttünk. Minden nagybácsi magához fogadott egy gyereket, s így szétkerültünk a világ négy tájékára. Nagynénénk is Csabán lakott, ugyanott, ahol egyik nagybátyánk. Így került Giza, a fiatalabb nővérem ugyanabba a városba, ahová később én is követtem, Reök bácsihoz.” Munkácsy újabb emlékezései 1894-ben jelentek meg a Pesti Napló tárcarovatában, Naplótöredékek címmel. 

Ha továbbmegyünk a tárlaton, egyszer csak „dolgozni kezd” előttünk a Köpülő asszony, persze csak a vásznon. Munkácsy képei elemi erővel hatnak; szinte mindegyik műve ismert, mint afféle „kedves rokonok” jönnek szembe velünk a világhírű mesternek szentelt kiállításokon. De mindez nem sokat árt a nézőnek, a képeivel való találkozás mindig élményszámba megy. Aligha vagyok egyedül ezzel a gondolattal, sokak szemében még manapság is Munkácsy Mihály „a” festő. S így volt ez régen is. Amikor 1952-ben a Műcsarnokban rendeztek nagyszabású kiállítást, a nagyszüleim például külön azért utaztak fel Szombathelyről, hogy le ne maradjanak Munkácsy eredetiben látható képeiről.

Aztán a Rőzsehordó nő ragadja meg a tekintetünket. Ezt a festményt is nagyon sokszor reprodukálták az elmúlt évszázad során. Ma is meseszép, csodás kivitelű alkotás. 

„A kezdeti sikereken felbuzdulva Munkácsy 1871–1872 telén Franciaországban telepedett le. Rendszeresen szerepelt a párizsi Szalon tárlatain, elnyerve mind a kritika, mind a közönség jóindulatát. A Siralomház, a Zálogház vagy az Éjjeli csavargók – az utóbbiért 1874-ben újabb éremmel tüntették ki – a kor rendkívül népszerű és nagyon is nemzetközi irányzatába illeszkedtek: a realista életképfestészetbe, amely a modernség kiindulópontja volt. A párizsi közönség rajongott a számára ismeretlen, ezért egzotikusnak tartott kultúrák, így a magyar témák és viseletek ábrázolása iránt. A művész ekkoriban a társadalom perifériáján élők mindennapjaiból vette témáit. Munkácsy tudatosan merített a közelmúlt francia realista művészetének ábrázolási hagyományaiból, és a korban igen népszerű zsánertémák gondos kiválasztása egyik alapja lett sikereinek” – olvashatjuk a kiállításon a magyarázó szövegek között. 

Az Éjjeli csavargók című képen hihetetlen arcokat láthatunk, itt újra megcsillan Munkácsy karakter- és jellemábrázoló képessége. Ezen a festményen is a szegények, a nehéz sorsúak világa tárul fel a néző előtt. Asszonyok csoportja vesz körül és bámul egy kisebb társaságot, amelynek tagjait szuronyos csendőrök tartóztatták fel valahol. Nagyon hasonló ehhez Gyárfás Jenő Tetemrehívás című festménye (az Új Ember Kalendáriumában olvashatnak róla részletesen), azon is csodálatosan megfestett arcokat, fiatal és idősebb női karaktereket láthatunk.

Az Éjjeli csavargókon és Munkácsy néhány más képén is erősen látszik az aszfalt barnája, a bitumen használata. Sajnos nagyon romlanak a mesternek azok a képei, amelyeken ezt a technikát alkalmazta. Munkácsy még müncheni korszakában Karl von Piloty mestertől vette át a bitumen használatát. Amint kiderítették, a német festő nem teljesen ugyanazt az anyagot használta, mint Munkácsy, ezért az ő képein nem figyelhető meg károsodás. Munkácsy Műteremben című festményén azonban ugyancsak jól látható az állapotromlás: a háttér itt már szinte teljesen eltűnt, csak régi fotókon csodálhatjuk meg a részletek kidolgozottságát. A festmény kettős portré, láthatjuk rajta Munkácsy egész alakos önarcképét, amint elegáns öltözetben a készülő festményét mérlegeli, és felesége, Cécile Papier igazi modern nőként ábrázolt alakját, bravúrosan megfestett bársonyruhában. Munkácsyné fontos szerepet töltött be férje karrierjének alakításában, a művész jobb keze, legfőbb tanácsadója, egyenrangú társa volt. Erről tanúskodik a kompozícióban elfoglalt helye is: a festő őt ültette a vászon elé.

A Szépművészeti Múzeum kiállításán a rendezők gondoskodtak arról, hogy a művész tárgyaiból is láthassunk egy kisebb válogatást. Megnézhetjük festőállványát egy befejezetlen képpel, s palettáját, ecseteit, festékes dobozát is szemügyre vehetjük. 

Az 1870-es évektől Munkácsynak megváltozott a témavilága és festésmódja. A sötét tónusú népi életképek átadták helyüket a jómódú nagypolgárság világát ábrázoló, színekben gazdag festményeknek. A változást jól szemlélteti Két család című két kompozíciója. A nagypolgári változat, mint a kiállításon megtudtuk, egykor New York legpazarabb magángalériájának falát díszítette William Vanderbilt egymillió dolláros gyűjteményének részeként. New York egy másik jelentős műgyűjteményét gazdagította a Pávák című festmény. Munkácsynak ez az első, tájba helyezett „szalonképe” most először látható Magyarországon. A festő remekül ötvözi a szalonkép és a tájkép műfaját, ráadásul a korban igen divatos „reggeli a szabadban” téma keretében. Érdekes a festmény története is: először Robert L. Stuart New York-i filantróp cukormágnás (az Amerikai Természettudományi Múzeum egyik alapítója és igazgatója) vásárolta meg igen előkelő Ötödik sugárúti műgyűjteményébe. Onnan 1892-ben özvegye révén az egész Stuart-gyűjteménnyel együtt a Lenox Librarybe, azaz – a Milton című képhez hasonlóan – a New York-i közkönyvtárba került, majd a New York Historical Societyhez, ahol ma is található. A Milton és a Pávák az első képek között voltak, amelyek – Charles Sedelmeyer műkereskedő közvetítésével, a Munkácsyval megkötött tízéves szerződés keretében – Amerikában találtak tulajdonosra.

A Szépművészeti mostani kiállításán bóklászva az életrajzi adatok mellett feltűnik  egy fénykép, amelyen az amerikai milliárdos, John Wanamaker áruházának előcsarnokában Munkácsy Golgotája látható.

„Repülni szerettem volna szétfeszített szárnyakkal, mint a madár, amely kiszabadult a kalitkából. Hová? Merre? Pillanatig eltűnődtem ezen, aztán nyakamba vettem a lábam, és futottam nagybátyám tanyája felé. Fél óra múlva kiértem a városból, megálltam és körülnéztem, de nem láttam mást, csak a három csabai templomtornyot, ahogy kiemelkedtek a házak fölött. Most aztán mihez kezdjek?” – olvashatjuk Munkácsy Emlékeim című könyvében gyermekkorának nem éppen könnyű időszakáról, választásairól.

Terveink szerint a karácsonyi számban írunk még Munkácsy Mihály „kolosszálképeiről”, a Honfoglalásról, bibliai témakörben festett alkotásairól és a Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállításáról. A nemzetközi hírű mesterről, „a mai világ mesehőséről”, ahogyan Móricz Zsigmond nevezte a festőt 1910-ben, egy munkások számára írott népszerűsítő könyvecskében.

A Munkácsy – egy világsiker története című kiállítás 2025. március 30-áig tekinthető meg a budapesti Szépművészeti Múzeumban.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.