Rés a pajzson – Cigánytáborban jártunk Kerecsenden

A reggel toborzással indul. Az önkéntesek csoportokban járják be Kerecsendnek azt a három utcáját – a Dankó, Pataki és Petőfi utcát – ahol a 2300 lelkes falu cigánysága él. Hívják a gyerekeket a táborba, akik szépen felöltöztetve, boldog mosollyal az arcukon szaladnak hozzájuk. Jázmin a kisöccsét öleli: „Jövőre te is jöhetsz, szerelmem!” – biztatja a könnyes szemű kisfiút, aki olyan kicsi, hogy még nem vehet részt a táborban.

A nyári együttlét napközis jelleggel működik. Korábban máshol tartották, de akkorára nőtt a létszám – több mint 100 gyerek és közel 40 önkéntes – hogy nincs elegendő anyagi forrás az utazásra. Így élnek az otthonlét előnyeivel – megmutatják magukat a falunak, rácsodálkoznak a környékük szépségeire, be tudják vonni a programokba önkéntesként a gyerekek szüleit, és megnyílnak az otthonok.

Az egymás felé nyitásra nagy szükség van Kerecsenden, ahol összehasonlítva Borsoddal, Nógráddal, jobb és rosszabb is a helyzet. A lakosság 40 százaléka cigány, az évente születő 30 gyerekből 5 a nem cigány. Eddig nem fogyott a lakosság, de idén a halálozások száma már meg fogja haladni a születésekét – meséli vendéglátónk, a tábor létrehozója, Elekné Román Kata.

Kerecsend nagy területet mondhat magáénak, utcái rendezettek, a házak takarosak, a szegregátumokban sem égbekiáltóak a különbségek. A falu fekvése a 25-ös főút mentén mobilitást biztosít, naponta 92 busz megy innen Egerbe. A közeli termálfürdők, a falu körüli óriás szőlőültetvények mind-mind munkalehetőséget teremtenek.

A szakadék cigány és magyar között itt is megvan. A településvezetők erőfeszítései a hátrányok felszámolására mindenütt érezhetők. Felújították és kibővítették az iskolát, óvodát, templomot; mezőgazdaságra alapozott közmunkarendszert működtetnek. Mégis ez a falu volt az, mely 2018 tavaszán nemet mondott egy 400 + 40 milliós, a cigányság felzárkóztatását segítő, már elnyert pályázatra. Három igen, három nem és egy tartózkodás mellett a képviselő-testület nem írta alá a pályázati szerződést.  „Nem szabad sírni, mert akkor nem tudunk dolgozni” – zárja le a kérdést Kata, akinek hitelességét, elfogadottságát a cigányság körében nem tudta lerombolni ez a felfoghatatlan döntés. Ahogy a lelkesedését sem törte meg. „A süllyedő hajóból merni kell a vizet” – ezt a mentalitást tanulta gyerekként édesanyjától, aki évtizedeken át Kerecsend védőnője volt.

Kata nyolcéves volt, amikor egész életére meghatározó élményben volt része: az iskolában tanulópárnak osztották be egy Dankó-telepi kislány mellé, akitől elkapta a tetveket. Hosszú haját le kellett vágni. Fájdalom és düh volt benne. Édesanyja elvitte magával a telepre, meglátogatták a kislány családját is. „Láttam, hogyan élnek. Anyukám csak annyit mondott: jó helyre születni kegyelem. Aki sokat kap, az sokkal tartozik.”

Ez a motor hajtja évtizedek óta, és ez a sugárzó elköteleződés vonzza a „Világítani fogok” csapatba évről évre az embereket. Beálltak a munkába a gyerekei, rokonai. Lánya, Ági pszichológus lett, ő a tábor vezetője; Éva, Kata testvére a mindenes segítő, a szociálpedagógus unokahúg, Zsuzsa évek óta táboroztat, de itt van a csapatban Éva két másik lánya is. Ritkaságszámba megy, hogy egy táborba túljelentkezés van önkéntesből. Kerecsenden évek óta ez a helyzet, pedig hozzájuk kapcsolódni nem kis munka.

Az önkéntesek tartják az évi 12 alkalommal megrendezett tematikus hétvégéket is, melyek sorát két éve kezdték el. Sok helyről jön sokféle ember: van pap – a szervita Fülöp atya –, szerzetesnővér, Anna, a Nyolc Boldogság Közösségből, van papnövendék, de népszerű, a fiatalok idoljává vált színész is. „Önkénteseink a szabadidejükből adnak annyit, amennyit a szívük diktál. Sokan annyira elkötelezettek, hogy az egyéb programjaikat rendszeresen ennek rendelik alá, de úgy tűnik, nem érzik magukat vesztesnek” – fejezi ki örömét Kata.

Az önkéntesek polgári családokból származnak, magasan képzettek, tudatosan élnek. „A társadalom egy jobban élő rétege magáénak érzi ezt az ügyet. Megismeri a láthatatlan Magyarországot, együtt él és együtt érez vele” – mutat rá Kata arra, hogy ez kétirányú misszió. „A fiataloknak szükségük van erre. Milyen értelmiségi lesz, aki nem tudja, melyik országban él, melyek itt a problémák? Vélhetőleg ők a jövő döntéshozói. Ebben a szolgálatban olyan tapasztalás birtokosai lesznek, ami máshogy nem megszerezhető.”

Hogy mit élnek meg, már kora reggel sejteni kezdjük. Fél hétkor bepakolunk Kata házánál az autóba, visszük a reggeli és az ebéd alapanyagait az iskolába. Megjönnek az asszonyok – a táborra évek óta főző sokszoros nagy- és dédnagymama, Ilonka néni a segítőivel – és négy apróság. Míg a toborzók a falut járják, az iskolában készül a reggeli. A gyerekek – mindannyian alsósok – kenik a kenyereket, az asszonyok a zöldséget pucolják a babgulyáshoz. Közben folyik a szó. Egy vékony kislány, Mira meséli, az éjszaka megszült a nővére. „Nem voltak nagy fájdalmai, simán ment a szülés” – magyarázza a 11 éves Berni kérdésére.

Az asszonyok elbeszéléséből kiderül, szinte mindenki rokona itt a másiknak, ahogy az egyik önkéntes, Szendi fogalmaz, „itt mindenki tesó”. Az ő anyukája és nagynénje is itt segédkezik Ilonkával. Szendi gyerekként kezdte a táborozást, ma önkéntesként adja tovább, amiben felnőtt.  Tesó – mondja Szendi, de hozzáteszi: a négy utca cigánysága között alig volt érintkezés, a „Világítani fogok”-nak köszönhető, hogy a fiatalok megtalálták egymáshoz az utat.

Szendi, ahogy Ilonka lánya, Kitti is, központi figurák a táborban. Mindkét lány tudatában van annak, mekkora felelősség, hogy felnéznek rájuk a kisebbek. Kitti egész évben foglalkozik a gyerekekkel; a Pesten szociális munkát tanulni készülő Szendi sem hétvégi programot, sem tábort nem hagyna ki.

Elkészül a reggeli, idő van, kezdődik a reggeli ima a templomban. Bentről szól az ének, a gyerekek lassan abbahagyják a kergetőzést az udvaron, és a zenészek köré sereglenek. Aki akar, a padban ül, de a többség kört alkot a szentély előtt, és mozdulatokkal kísérik az éneket. Az önkéntesek behívják a körbe a magányosan álldogálókat.

A szerveződés egykor hittantábornak indult. A szülőfalujukba hazaköltöző Katáék gyerekeik köré szerettek volna közösséget, hogy „társas kapcsolatokban is megéljék a hitet”. Mára eltűnt a hittantábor megnevezés, de a hitélet fontossága megmaradt. „Úgy alakítjuk a tábor hitéleti szálát, az imaestet például, hogy az a gyerekek temperamentumának megfelelő legyen. Isten létének a megtapasztalása a cél, hogy őket is megérintse Isten szeretete. Mi, önkéntesek szeretetben vagyunk együtt, hisszük, hogy ebben jelen van Isten. Ha a gyerekek bennünk ezt a szeretetet megtapasztalják, akkor juthatnak el oda, hogy kezdeni akarnak valamit a saját életükkel” – mondja Elek Ági.

Az ima után indul a délelőtti program. Először a színdarab következik, melyben a tábor fő témáját dolgozzák fel naponta újabb jelenettel. Idén a kincskeresés a téma, az értékek felfedezése önmagunkban és a közösségben. A színdarabot műhelymunka követi, a csoportok egymást váltva mennek a színjátszó, a fotós, a zsonglőr-, a zenész- és a kézműves-foglalkozásra. Az óvodás korúak a gyerekházban vannak. Az öröm szigete a Biztos Kezdet Gyerekház, Kata munkájának legújabb gyümölcse – erre sikerült visszahívni a pályázatban nyert összeget.

Az udvaron vagy öt kisebb medencében pancsolnak a gyerekek, nevetve fröcskölik az önkénteseket. Aztán elkezdődik a fodrászkodás, Viki, az egyik kisfiú anyukája – aki az egyik főző asszony, Terike menye – mossa, fonja a hajakat. A gyerekek szeme csillog. Így ülnek az asztalhoz, és most nem kell biztatni őket, jó étvággyal eszik a babgulyást. Ez sem magától értetődő. A kóla–chips–csoki bűvölete ugyanis kiszorítja életükből a főtt ételt. Itt azonban együtt, terített asztalnál jól esik az ebéd.

Utána mese, játék. Az önkéntesek fáradhatatlanok. Hintáztatnak, labdáznak, homokoznak. Személyes figyelem jut mindenkinek, a válasz mosoly, ölelés, odabújás. Orsi óvónő, először van itt. „Óriási élmény volt az a bizalom, amit a gyerekek azonnal nekünk ajándékoznak. Rámosolygok, odajön, átölel és megvan a barátság. Erre már lehet építeni.” Ez a táborban alapvető tapasztalat. „A feltétlen szeretetért, amit az önkéntesek adnak a gyerekeknek, feltétlen szeretetet kapnak vissza. Ez a jól berendezett, civilizált világunkban nem gyakori árucikk” – magyarázza Kata.

Lassan véget ér a kicsik programja. Édesanyák jönnek, hazaviszik a gyerekeket. Csütörtökön jövünk – búcsúznak. A tábori élet fontos eseménye számukra, amikor összejönnek anyák, apák, gyerekek, önkéntesek, illetve a többi nagy táboros „felnőtt dolgokról” beszélgetni.

Közösség épül, híd egymás felé. Bennük már felülíródtak az előítéletek, sérelmek, nincsenek félelmek, és tágul a láthatár, kinyílnak a kapuk a világra. „Szűk a perspektíva, ami itt egy cigányember előtt áll. Az önkormányzat gombatelepe, építőipari és pékségi segédmunka, takarítás, napszám” – vázolja Kata a lehetőségeket. A kiút a tanulás, de ahhoz, hogy az eredményes legyen, sokat kell küzdeni. Nagyon gyakori az iskola félbehagyása, a munkába állás szükségből, a korai szülés. Az, hogy most egy Dankó-telepi fiú Pannonhalmán tanul a bencéseknél, és két másik is odakészül, az egész közösség erőfeszítése. „Ha felveszünk egy cérnaszálat, egy egész gombolyag jön vele. Amit először gondoltunk, hogy rá kell fordítani, annak a tízszerese kell, szeretetből, türelemből, anyagi eszközökből. Ebben a világban minden probléma összetett jelenség, nem lehet csak az egyiket kezelni” – összegzi Kata.

Ezt a szolgálatot vállalja a maroknyi ember évről évre itt Kerecsenden. „Kincs vagy” – közvetíti ez a tábor is, és a résztvevői mindannyian megélik a szeretetben és elfogadásban: Isten remekművei, és ezáltal kapnak szabadságot ahhoz, hogy kihozzák magukból, amire születtek. Rés a pajzson.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír