Részvétünkben egyesülve, reménykedve

Gyertyák és mécsesek a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium előtt

Azt olvassuk a Szentírásban, hogy amikor Jézus az emberi élet határhelyzeteivel, nyomorúsággal, betegséggel, halállal találkozott, „megesett a szíve” a szenvedőkön, a halott Lázár hozzátartozóinak mélységes fájdalmát látva pedig „könnyekre fakadt”. Úgy gondolom, hogy amikor az ország egy emberként szembesült a veronai busztragédiával, ki-ki a saját helyzetéből adódóan fejezte ki érzelmeit… Ám akár tudtunk róla, akár nem, érző szívünkkel mindannyian Jézus küldetésében jártunk, jó tanítványaiként. Az édesanyák, édesapák, testvérek fájdalmát átérezve ez volt a legtöbb, amit emberként tehettünk: csendben, láthatóan vagy láthatatlanul melléjük álltunk, és kifejeztük szívünk megrendültségét. Nem sodródtunk bele a miértek végeláthatatlan spiráljába, hogy miért épp ezek a felnőttkor kapujában álló fiatalok, miért most, miért így, miért ennyire váratlanul…

Az adott helyzetben az egyetlen reményünk az a Teremtő által belénk oltott, szívünk mélyén élő „reflex”, amellyel némán az égbe kiáltunk: ez így, ott és akkor nem érhetett véget! Az élet nem egy filmtekercs, amit csak úgy el lehet vágni… Valójában – és ez így helyes és igaz – nem tudunk szembenézni azzal, hogy a gyermekeink, akikkel úgy éljük és éltük a hétköznapjainkat, hogy nem is emlékezünk arra, életüknek volt-e valaha kezdete, most „nincsenek” többé. Mert „vannak” ők, most ugyan a szemünk számára láthatatlanul, a mennyei Atya színe előtt.

Az (örök) életbe és a – hírekben kimondatlanul maradt – feltámadásba vetett reményünket erősíti a gyerekeket hősként mentő, súlyos sérüléseket szenvedett testneveléstanár, a balesetben elhunyt történelemtanár és a kezében az ablaktörő kalapáccsal meghalt diák képe, aki annyira szerette az övéit, hogy az életét adta értük. Sok erőt ad, hogy habár többségünk nem ismerte az áldozatokat, a tragédiával szembesülve mégis egy emberként, egy családként mutatkoztunk meg az elmúlt napokban. Voltak, akik gyertyát gyújtottak, mások imádkoztak, sokan sokféleképpen éltük meg, fejeztük ki megrendültségünket. Ám egyvalami közös mindnyájunkban: közel érezzük magunkhoz az áldozatokat, éppúgy, mint amikor a saját családunkból távozik valaki.

Vannak helyzetek, amikor a jelenben nincs végszó, nincs pont. Marad a feltámadás hitéből táplálkozó remény, hogy Jézus, aki sohasem ment el részvét nélkül a szenvedő emberek mellett, ma is odafordul az áldozatok hozzátartozóihoz, egykoron pedig majd visszaadja a gyermekeket anyjuknak (vö Lk 7,11).

Az írás az Új Ember 2017. január 29-i számában jelenik meg.

Fotó: Csapó Viktória

Kuzmányi István/Magyar Kurír