Riccardi: Európa ne önmagát sirassa, hanem fedezze fel értékeit, keresztény identitását!

A szerző a Sant’Egidio közösség alapítója, aki a Trastevere ENSZ-szervezete néven emlegetett közösségével együtt nem fél szembenézni a háborúkkal, a harmadik világ ellentmondásaival, részt vállalt több ország, például Angola és Mozambik békéjének megteremtésében.

Az interjú elején megmagyarázza, miért fontos, hogy Európa hallassa a hangját a világban: „Európának keresztény gyökerei vannak, és még ennél is több,

Európában a kereszténység élő valóság, sok templommal, sok közösséggel.”

De manapság mindenki áldozatnak hiszi magát. Úgy gondolja, Afganisztán és korunk nagy válságainak problémája ezzel függ össze. Véleménye szerint Európa történelme keresztény történelem – még ha nem is csak az, hiszen ott van a felvilágosodás és még más dolgok is –, a kifelé fordulás története: Nagy Szent Gergely már a hatodik század végén az angolok evangelizációjával foglalkozott, gondoljunk Szent Ferencre, aki el akarta vinni az evangéliumot a Közel-Keletre; a középkori kolostorok pedig nem oázisok voltak a sivatagban, hanem éppen ellenkezőleg, a hit helyei, amelyek egy új civilizációt építettek fel maguk körül.

– Evangelizáció és emberi fejlődés előmozdítása, egy régi szlogennel élve.

– Mondok egy példát: a gyarmati hódításokra úgy tekintünk, mint hódító, rabló háborúkra, és kétségtelenül azok voltak, öldökléssel, bűntettekkel, még népirtással is. De el kell gondolkodnunk azon a hőseposzon is, ami a missziók története!

– Hőseposz?

– Férfiak és nők százai, akik elhagyták hazájukat, egy biztonságos élet kényelmét, hogy elvigyék az evangéliumot a világ túlsó végére. És az evangéliummal együtt új mezőgazdasági technológiákat vittek, elvitték az ábécét, az orvostudományt. A keresztény ember élete találkozás. Európa DNS-ében benne van egy emberségben és reményben gazdag optimizmus.

– Nem gyengült meg ennek tudata?

– Európa olyan, mint az evangéliumi példabeszédben az a szolga, aki ahelyett, hogy kamatoztatta volna talentumait, a föld alá ásta. Már nem képes megsokszorozni, nincs elképzelése a jövőről, nem tud energiát adni.

Magát siratja, eltompult elvesztette azt a képességét, hogy szembenézzen más kultúrákkal és civilizációkkal. Vagyis bezárkózik önmagába. De figyelem: a bezárkózás végzetszerűen a dekadencia előszobája...

Ugyanakkor hadd mondjam el, hogy amikor a Notre Dame lángra kapott, a francia sajtó – és nem csak a francia – nagyon jól átlátta a szimbolikus jelentőségét ennek a máglyának, amelyen talán kétezer év történelme égett: mi lesz Franciaországgal és Európával a Notre Dame nélkül? Ez a kérdés visszhangzott a kommentárokból.

– Ez a nyugtalanító témája utolsó könyvének is, amely Ég az Egyház (La Chiesa brucia) címmel jelent meg. Reflexió a kereszténység jövőjéről.

– A gyökerekről időnként megfeledkeznek az emberek, de vannak helyzetek, amikor aztán előjönnek. Az ember keresi, nosztalgiával fedezi fel őket. Bizonyos értelemben mindig igaz, amit Benedetto Croce mondott: nem tudjuk nem kereszténynek mondani magunkat. Ez a mondat összefoglalja eredetünket, ideáljainkat, a népeink által megtett utat. Ez a nagy filozófus nem azért mondta ezt, mert megtért, hanem ateistaként mondta. Ezek a gyökerek, ahogy mondtam, nem száradtak ki, és ha követjük őket, különleges utakat nyitnak meg a ma embere, a magába forduló ember számára is, és engedje meg, hogy hozzátegyem, az utat kereső, ingadozó politikusok számára is.

– Mit tehet egy európai politikai vezető a világjárvány, a háborúk, a gazdasági válság okozta végtelen nehézségekkel szemben?

– Nem gondolom, hogy mindenkit meg kell keresztelni a folyóban, de

mindenkinek meg kellene fürödnie a saját folyójában. Újra kézbe kell venni a saját történelmét, elmélkedni annak egyetemességén, megérteni a mélységeit.

Gyakran olyan érzésünk van, mintha a keresztény civilizációnk mindannyiunk számára csak egy múzeum lenne.

– És ehelyett mi?

– Iránytű, amely megmondja, merre menjünk.

– Vagyis pontosan mit kérne a politikai osztálytól?

– Az európai politikának meg kell találnia az egység útját. Nem lehetséges, hogy az olaszok és a franciák – csak hogy mondjak egy példát – Líbiában és Nigerben megosztottak legyenek, vagy még rosszabb, egymás ellenében cselekedjenek. Az első lépés ahhoz, hogy kilépjünk a jelentéktelenségből, hogy összerakjuk az erőinket, a képességeinket.

– És a második?

– Játsszuk le azokat a játszmákat, ahol érvényesíthetjük a véleményünket…. Líbia, Földközi-tenger, Balkán és így tovább.

– De Európa nemcsak az áldozat szerepétől beteg, hanem belsőleg is megosztott.

– Kelet-Európa ideje nem egyezik meg Nyugat-Európa idejével, keleten negyven éven át szovjet elnyomás alatt éltek, most pedig egyfajta újjászületést élnek meg, és fékeznék az integrációt. Azzal lehet előre haladni, aki haladni akar. A többiek meg majd követik őket, ha megérik rá az idő.

– Lengyelországban, és nem csak ott, egy nacionalista színezetű katolicizmus kerül előtérbe, amely bezárkózik a menekültek és a világ déli része elől. Ez az irány eltávolít a szentek, a filantrópok, a közjó apostolai évezredes útjától?

– Úgy érzem, a hagyományok, az értékek, az identitás hajthatatlan védelmezésére kihegyezett mentalitás elvesztette azt a képességét, hogy kilépjen saját burkából, és elvigye embertársaihoz azt az újdonságot, ami a történelmünk és civilizációnk sajátja. Ebből a nézőpontból nagyon különlegesnek érzem Wojtyła pápa tanítását, akinek sikerült egy szinte messiási hajtóerőt adnia országának és a földrésznek.

– Vagyis nem szabad elkeserednünk?

– Olyan korban élünk, amikor sokan meghátrálnak és megadóan felemelik a kezüket a társadalom összetettségét látva. De mi tudjuk, hogy

a remény változáshoz vezet és mozgatja a történelmet. Igen, a remény soha nem látott perspektívákat nyit meg, és mély rálátást ad a dolgokra a vereségeken és válságokon keresztül is.

Mozambikban, ahol 1992-ben sikerült békét kötni, ma 800 ezer menekült él, és a véres iszlamista gerillamozgalom átvette egy Che Guevara nyomán járó utópia helyét. De nem adjuk fel. A keresztény ember realista, de soha nem válik pesszimistává.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás: Ilgiornale.it

Fotó: Avvenire

Magyar Kurír