Ringatózás a magyar tengeren – Látogatás a keszthelyi Balaton Múzeumban

Na de ez a nagy tó korántsem csak a fürdőzésről szól, ami csak viszonylag későn, a 19. század eleje-közepén vált jellemzővé, ám akkor is csak szűk körben. Egyébként korábban a vízpart se lett volna alkalmas a gondtalan fürdőzésre, hiszen rengeteg volt a nádas, az iszapos, piócás, hínáros, köves szakasz a tó közvetlen környezetében. Jól ábrázolja ezt a nagyszerű 19. századi festő, Mészöly Géza Balatoni halásztanya (1877) című festménye, ahol halászok, nomád cigányok éppen egy bödönhajó mellett tevékenykednek (erről később még ejtünk szót).

A kora reformkor jelentette a balatoni nyaralások kezdetét, persze akkor még csak a tehetősek,  a felső tízezer, leginkább az arisztokrácia és a gazdagabb polgárság részére biztosítva a kikapcsolódás lehetőségét. Manapság azt gondolhatnánk, hogy a helybelieknek a legkönnyebb helyzetük, hiszen csak le kell menniük a strandra, és már fürödhetnek is. Ez azonban nincs így: közel hatvan év alatt jó néhány „bennszülöttet” ismerhettem meg Balatonkenesén, nem csak öregeket, és amikor arról kérdeztem őket, mikor fürödtek utoljára a Balatonban, a legtöbben azt válaszolták, hogy már nem is igen emlékeznek rá, annyira régen. A helybeli parasztok, iparosok, s korábban, amikor még voltak, a halászok, a vincellérek, egyszóval a régi ember számára a Balaton adottság és megélhetési forrás volt, nem pedig üdülés vagy nyaralás. És akkor még egy szót sem ejtettünk a tó élővilágáról, növényeiről, a benne vagy a környékén élő számos állatfajról, az úgynevezett tanúhegyekről, a lankás, mediterrán domboldalakról, szőlővidékekről.

De ha rossz az idő, mit csinálhat itt a nyaraló? Természetesen beltéri programokat keres magának. Ilyen lehetőséget biztosít számára például a keszthelyi Balaton Múzeum, amely éppen idén ünnepelte 125. születésnapját. Biztosan állíthatom, hogy érdemes ellátogatni ide, mert páratlan élményt jelenthet a Balaton iránt rajongóknak. A Balaton Múzeum létrehozásához és működtetéséhez az egyesületi hátteret választották az alapítók. A Balatoni Múzeum Egyesület 1897 nyarán alakult meg Keszthelyen, és innentől, 1898. augusztus 7-től, az első rendes közgyűlésétől datálódik a szervezőmunka. Az egyesület kitűzött céljai között akkor és a későbbiekben is kulcsfontossággal bír a Balaton-kultusz, a tó és környékének megismertetése, népszerűsítése.

A múzeumot a Balaton-parttól tíz perces sétával érhetjük el. A gazdagon díszített neobarokk épület az 1920-as évek végén épült. Amint felfelé haladunk az első emeletre, ahol a nagyszabású kiállítás kezdődik, hátrafordulva egy rendkívül keskeny, panorámafestményt fedezhetünk fel.

E 19. századi festményen a déli partról szemlélve láthatjuk a Badacsony mindent meghatározó vonulatát. Ha tovább megyünk, egy nagyméretű térképen és kisebb információs táblákon végigkövethetjük a Balaton megszületését A részletes geológiai térképet az 1869-70. év felvételei alapján Lóczy Lajos, a Balaton legnevesebb kutatója reambulálta, szerkesztette 1920-ban. Megtudhatjuk azt is, hogy a tó úgy keletkezett, hogy egy Balaton nevű óriás egy hatalmas sziklát kirántott a helyéről, ahonnan víz tört fel, és így keletkezett Közép-Európa legnagyobb tava. Persze, ez csak legenda, szép mese, amely azonban arról tanúskodik, hogy nem csak a tudósokat foglalkoztatta a tó születése. Külsővázas lábasfejű, óriás egysejtűek, cápafogak, puhatestűek, balatoni kecskekörmök, mamut – ilyen és ehhez hasonló egykori lények maradványait láthatjuk egy elég nagy vitrinben.

A következő teremben meg is érkeztünk az egyik legkényesebb témához, amely A Balaton és az ember címet viseli. A fali ábrán egy pisilő kisfiút láthatunk, de ez most nem azonos a brüsszeli híres kis szobrocskával. Az alatta lévő szövegben olvasható, mire utal a pisilő kisfiú képe: „A tóba közvetlenül jutó szerves anyag a veszélyes algásodást segíti elő. Ma már tudjuk, hogy a tó környezete felszíni és éghajlati adottságainak eredménye, tehát nem volt öröktől fogva, és – utódaink legnagyobb bánatára – nem is fog örökké létezni. Azt is tudjuk, hogy már soha nem lesz olyan, mint volt a rómaiak vagy akár Széchenyi István korában, mert az elmúlt két évszázadban az ember oly mértékben belenyúlt a Balaton életébe, hogy a tó sorsát immár a természet és az ember közösen alakítják. Az előbbi tényezők változása ma még kiszámíthatatlan, sajnos, időnként az emberi beavatkozás hatásai is. Minél jobban megismerjük a Balaton tulajdonságait és minél inkább korlátozni tudjuk a tó kihasználására irányuló napi érdekeinket, annál többet tehetünk a Balaton életének meghosszabbítására.”

Nem sok jót ígér a Balaton Múzeum honlapján olvasható Németh István Péter-féle bejegyzés sem, aki Cholnoky Jenő földrajztudós kutatásairól írva, borús képet fest a Balaton jövőjéről: „A legeslegpontosabb mai előrejelzések szerint a Balaton szép tükre majd újra részmedencékre törik szét, aztán egy-két lápos tavacska marad csak hírmondónak belőle, végül 2200-ra kiszárad. Krieger Sámuel 1776-ban terveket szőtt a Balaton lecsapolásáról, kiszárításáról. Még a rómaiak közül is csak a legvoluntaristábbak gondoltak haszonnövényeket termelni a medrében, de meglehet, hogy nemsokára utódaink fogják bevetni energiafűvel. Azért, ha lehet, ne legyen egészen így.”

De most lépjünk tovább, és ismerkedjünk a ma még látható Balaton szépségeivel! A következő termekben csodálatos diorámákat gyönyörködhetünk. A szépen megvilágított, pormentes, jól karbantartott óriási terekben mindenféle kis állatot és persze növényeket is láthatunk, szépen preparálva: dolmányos varjút, szalakótát, zöld varangyot, erdei cickányt, vándorsólymot, ökörszemet, cseres tölgyeket, kislevelű hársat, mezei juhart, barkócafát, vadcseresznyét és még sok minden mást. Nagyszerűen sikerült megidézni múzeumi keretek között a Balaton körüli természetet, amely nem csak a gyerekek számára lehet hasznos az ismeretszerzésben.

Rengeteg kiállított tárgy és kutatási eredmény, régészeti feltárás, régi és közelmúltbeli fénykép teszi igazán gazdaggá ezt a rendkívül igényes, állandó kiállítást. A régészet tárgyi emlékei közül kiemelkedik egy késő bronzkori kincslelet a Várvölgy-Nagyláz-hegyről. Ami ennél is érdekesebb, az a Keszthelytől hat kilométerre délre, Fenékpusztán található késő római erőd, amely a legjelentősebb a Balaton környékén. Az erőd méretei lenyűgözőek: fala 2,5 méter vastagságú, és 44 kerek toronnyal erősítették meg a védelmét.

A másik fontos régészeti emlék a Rezi vár, amely a Keszthelyi-hegységben a Meleg-hegy 427 méter magas szirtfokán áll. Egykori tulajdonosai nem tudták fenntartani a várat, ahogy a Tátika várat sem, ezért arra kérték a Haditanácsot, hogy lerombolhassák őket, akik 1589-ben engedélyezték is ezt számukra. A kiállításon remek makett látható a Rezi vár egykori állapotáról, amit a 2000-ben megindult régészeti kutatások alapján rekonstruáltak.

A balatoni halászat emlékei szintén nagyon érdekesek lehetnek a látogatók számára. És itt térnék vissza a bödönhajóhoz, ami egykor az itteni halászat fontos vízi közlekedő eszköze volt.

Egyetlen fából faragták ki ezt rendkívül ingatag járművet, ezért is nevezték őket lélekvesztőnek. A deszkahajók csak a 19. század hatvanas éveitől kezdték kiszorítani ezeket a nehézkes alkotmányokat. Túl sok nem maradhatott belőle, itt a kiállításon régi halászháló társaságában megnézhetünk egy szépen restaurált példányt. A víz és a nádas közelében épített halászkunyhót láthatunk diorámaként megépítve. Remek életkép készült a téli halászatról is, amint éppen a jégből kivágott léken át húzza ki a halász a halakkal megtelt hálót. Szerencsére maradtak fényképek is a balatoni halászat idejéből, hiszen mára megszűnt a nagyüzemi halgazdálkodás. A Balaton nyílt vízfelületén halászbokrok, illetve céhek halásztak. A tó téli jég alatti halászata különösen eredményes volt, gyakran egy húzásra több száz mázsa halat fogtak. A jeges halászat úgynevezett öreghálója körülbelül kétszáz méter hosszú volt.

Keszthelytől hat kilométerre a Balaton északi partszakaszán a Szent Mihály-dombra épült kápolna egy csodás történés emlékét őrzi. „A Jóisten segedelmével egy jégdarabrul negyven ember megmenekült, 1739.” A történet szerint negyvenhatan halásztak a befagyott tó jegén, amikor a jég olvadni kezdett, és beszakadt alattuk egy jégtábla, amit a szél a Balaton közepe felé sodort a halászokkal együtt. Hozzátartozóik kétségbeesve követték őket tekintetükkel a dombról, és megmenekülésükért fohászkodtak. Akkor a szél hirtelen megfordult és a part felé vitte a jégtáblát. Negyvenen megmenekültek, s ennek emlékére építették a Szent Mihály- kápolnát a 18. században. A fogadalmi kápolna egyhajós, félköríves szentélyű, tornya a keleti oldalon áll, apszisa nyugatra néz. Eötvös Károly ezt írja Az utazás a Balaton körül című könyvében: „A kápolna igazán kicsiny. Alig fér bele száz ember. Csak néhány ünnepnapon és búcsújáráskor van nyitva. Akkor szólal meg kis tornyának kis harangja is. Szent Mihálynak van felszentelve, búcsúján annyi nép van, hogy nem fér el a kápolnában, s a hegyen, se a hegy oldalán.”

A már említett Mészöly Géza képei mai szemmel romantikusak, ámbár inkább mondhatnánk realistáknak – az igazi romantikus Balatont Brodszky Sándor örökítette meg jó néhányszor a 19. század folyamán. Különösen szerették a festők az akarattyai és a világosi letört löszfalas partokat ábrázolni, amelyek a kenesei Soós- heggyel együtt ma is láthatók. Azonban nemcsak a festők találtak témát a tó mellett, hanem a költők és az írók is, gondoljunk csak a jól ismert Jókai-házra Balatonfüreden. Sokan kerestek gyógyulást a Balaton partján, különösen Füreden, de Hévizen is. Persze Füred a társasági élet színterévé is vált, ahol annak idején a Dunántúl első magyar nyelvű színháza nyitotta meg kapuit. Megépítették a híres füredi sétányt és a szívkórházat is. Szállodák, vendéglők nyíltak sorozatban a 19. század folyamán. A térzene, bálok, kirándulások, az élénk sport- és hajósélet nyújtottak kikapcsolódást az ide látogatóknak. A különféle savanyúvizes gyógymódok kiegészítésül szolgált a tavi fürdőzés.

A kiállításon rengeteg emléktárgy, fotó idézi meg a különböző korszakokat a 20. századi Balaton életéből. A harmincas évek cserkészmozgalmai ugyanúgy megjelennek a kiállításon, mint az ötvenes-hatvanas évek úttörői. Az édesapám lelkesen beszélt az 1930-as években az akarattyai cserkésztáborban eltöltött nyári hetekről. A kiállítás második felében a fotók és plakátok mellett a Balaton legjellegzetesebb hajóinak modelljeit tekinthetjük meg. Többek között láthatjuk itt az 1846-ban készült Kisfaludy, a híres oldalkerekes gőzhajó modelljét is.

A kiállítás végén ezt olvashatjuk: „Korunkban a Balaton-vidék természeti és kulturális értékeinek kiaknázása terén egyre inkább a környezetvédelem és az ökoturizmus szempontjai érvényesülnek.” Ez a megállapítás régebben születhetett, a szándék nyilván megvolt, de manapság ennek a törekvésnek a nyomait már nem igazán lehet felfedezni.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 27-i számában, Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.