Rizikós meghívó

A királyi menyegzőre hívó evangéliumot hallva az első reakciónk a kényelmes ellazulás lehet. Hiszen Jézus e példabeszéde – emlékezhetünk hittanos tanulmányainkból – arról szól, hogy Isten terve először a választott népre vonatkozik: őket hívja meg az országba, a lakomára, vagyis a vele való közösségre, kapcsolatra, annak bőségére. S amikor a zsidóság nem engedelmeskedik a hívásnak, azután fordul Isten a pogányokhoz. Ezt hallva mi jó keresztényként megnyugodhatnánk, hiszen elfogadtuk a meghívást, sőt még a szentmisén is ott ülünk…

Jézus szavai azonban nem pusztán a múlt alakulásáról akarnak tájékoztatni, hanem a jelennek is szólnak. És ha azzal a füllel hallgatjuk azokat, hogy most nekünk szólnak, akkor bizony nem kevés dolog igencsak nyugtalanító lehet számunkra a példabeszédbeli király viselkedésében. 

Először is az, hogy Isten meghívása igényes eseményre szól, a válasz pedig nem tűr halasztást.

Isten nem akárhová invitál: egy uralkodói menyegzői lakoma részeseivé kíván tenni minket. Olyan eseményre, olyan kapcsolatra hív, amely nem mindennapos dolog, hanem kiváltság.

Egy esküvőre elmenni azonban – főleg, ha közel-keleti mérték szerinti, s ráadásul királyi menyegzőről van szó – idő- és energiaigényes: többféle előkészülettel jár, ajándékot is kell vinni, megfelelő ruházatot kell találni, végül oda is kell utazni, és még sorolhatnánk.

Isten hívása nem a múltnak szóló, egyszeri; most is érvényes. A kérdés csak az, hogy érdekel-e igazán, amivel meg akar ajándékozni. Vagy a lakoma bőségében való részesedés helyett inkább egy McDonald’sot választunk éhségünk enyhítésére? A példabeszéd meghívottjai elutasítják a hívást: saját ügyeik az igazán fontosak nekik, a meghívás megzavarja életük megszokott menetét. Így inkább nem kérnek belőle, megelégszenek egy „fast fooddal”, mondhatnánk.

Hétköznapi ügyeink közepette vajon nem elégszünk-e meg sokszor mi is azokkal az élményekkel, elfoglaltságokkal, amelyek oly könnyen kitölteni látszanak az életünket, de igazából nem vezetnek sehová?

Valóban a vágyaink középpontjában áll az Istennel való közösség, az ő országa? Vagy inkább zavaró számunkra Isten nagylelkű hívása, s jobb volna, ha „békében hagyna” minket?

Ahogyan Avilai Szent Teréz írta: a feladatunk az, hogy „ne szállítsuk le vágyaink színvonalát”, ne érjük be kevesebbel, mint hogy a királyi menyegző részeseivé váljunk.

Másodsorban pedig,

a meghívás nem veszélytelen: puszta külsődleges elfogadása még nem elégséges. Szükséges a nagylelkű isteni hívással való együttműködés is, vagyis a menyegzős ruha.

A megszentelő kegyelmet kifejező öltözék azt is jelenti, hogy egy kelletlen igen nem elég, a hívás teljes választ igényel: csak akkor lesz igazi a részvételünk a menyegzői lakomán, ha elfogadjuk Isten átalakító, megtisztító, felemelő és megszentelő ajándékát, a kegyelmet. Vagyis ha elfogadjuk új, Istentől kapott méltóságunkat, és annak megfelelően is viselkedünk.

A kérdés tehát nem az, hogy Isten hív-e, hanem hogy érdekel-e engem az, amivel meg akar ajándékozni.

Szerző: Deák Hedvig OP

Magyar Kurír