Rjabuha donyecki püspök: Drámai a helyzet, egyre kevesebb segély érkezik

„Ez egy igazi dráma. Akár beszélünk róla, akár nem, a háborúban itt mindennap vér folyik. Éppen most írta nekem az egyik katona barátom: tegnap este ketten meghaltak közülük. Ez a gonosz igazságtalansága. Mindig felteszed a kérdést: »Uram, miért van ez így?« Sürgősen meg kell állítani ezt a háborút, és hiszem, hogy a Szentatya ennek érdekében hívja az egész világot, hogy Isten elé gyűljön, és kérje az emberi szív megtérését.”

„Püspöki szolgálatomnak ebben az első évében sokat utaztam – mondja –, igyekeztem eljutni a donyecki exarchátus mind a négy megközelíthető, ukrán ellenőrzés alatt álló régiójába, hogy találkozzak az emberekkel, megöleljem őket, velük legyek. Az elmúlt héten a donyecki régióban jártam, a frontvonal mentén.”

– Kik maradtak ott ezeken a területeken? Hogyan élnek?

– Az emberek többsége idős. Sokan közülük megpróbáltak máshol új életet kezdeni, de gyakran – különösen az időseknek – nehéz gyökeret verni egy új helyen, és lassacskán elkezdenek visszatérni az otthonaikba. Azt mondják: „Jobb itt meghalni, az otthonomban, mint máshol élni, és azt érezni, hogy teher vagyok másoknak.” Aztán ott vannak azok a családok, amelyekben fogyatékkal élő emberek élnek, akiket nehéz mozgatni, akik rászorulnak egy másik ember segítségére. Végül – amin szívből meghatódom –

vannak olyan emberek, akik szabadon úgy döntenek, hogy itt maradnak, hogy másokról gondoskodjanak. Őket nevezem a szív önkénteseinek.

– Sikerül-e élelmet, vizet, gyógyszert szerezni?

– Az igazat megvallva mostanában egyre kevesebb a humanitárius segély. Szűkölködünk olyan javakban, mint az élelmiszer, a ruha, a gyógyszer. Ez kihívást jelent számunkra. Nem utolsósorban azért, mert mostanában tartunk a nyárból a télbe, és az átmenet itt nagyon gyors: egy hét alatt a nappali 24 fokról éjszakai mínusz 3 fokba megyünk át. Igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni. Olyan nép vagyunk, amely képes a kölcsönös segítségnyújtásra és egymás támogatására, igyekszünk senkit sem magára hagyni. Sajnos vannak azonban olyan megközelíthetetlen területek, ahová nem tudunk eljutni. Sok kérdés merül fel bennem: mi történik most a megszállt területeken? Ott például az ivóvízhez való hozzáférés hiánya nagyon drámai. Amikor a megszállt területekre gondolok, az 1930-as évek jutnak eszembe, amikor emberek millióit éheztették halálra, és a világ tehetetlenül nézte. Ma sem tudunk semmit arról, hogy mi történik ott. Dráma ez, nagy dráma.

– Van valami hír a két elfogott redemptorista atyáról?

– Sajnos eddig nem kaptunk hírt arról, hol vannak, hogy vannak. Semmi. Nem lehet velük kapcsolatba lépni. Ez a drámai jelenség nem csak az Egyházat érinti. A két pap mellett nagyon sok olyan civil van, akiket foglyul ejtettek az oroszok, és akikről nem tudni, hogy hol vannak, hogyan lehet rajtuk segíteni. Elmagyarázták nekem, hogy a fogoly katonák esetében van csereprogram, a civilek esetében azonban ez a modell nem működik, egy nagyon egyszerű okból, mert az ukránok nem ejtenek foglyul orosz civileket.

– A világ a globalizált erőszak áldozatául esett, amely – amint korábban mondta – visszavet minket az időben. Mi történt?

– Nem tudjuk már Isten tekintetével látni a világot. Elvesztettük azt az érzést, hogy egyetlen emberi családhoz tartozunk. És amikor az ember önmagába zárkózik, mindenki más az ellenségévé válik.

Fel kell ismernünk, hogy az egy Isten gyermekei vagyunk, aki mindenki atyja.

– Milyen szándékra imádkozik október 27-én?

– Sok dráma azért alakul ki, mert senkinek sincs már bátorsága felelősséget vállalni. Vitázunk, beszélünk mindenről, de nem vagyunk képesek apák lenni a világ számára, amelyben élünk. Fontos felismernünk, hogy megvan bennünk ez az apai hozzáállás a világ iránt, mert az apa az, aki tudja, hogyan kell az összes gyermeket egy asztal köré ültetni, és tudja, hogyan kell tekintetüket a lehetséges megoldások felé irányítani.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás: Agensir

Fotó: Agensir; Famiglia Cristiana

Magyar Kurír