Roberto Pasolini: Bevezetés az imádságba

A szerző tényként állapítja meg: az a világ, amelyben az imádság egyike volt az emberek folyamatos tevékenységeinek, már régóta nem létezik. Az ima fokozatosan eltűnt a mindennapi rutinból, a keletkezett űrt pedig lassacskán új tevékenységek töltötték ki, amelyekkel a személyek önmagukkal kívánnak törődni. A nagy- és kisvárosokban a reggeli és esti órák jelentős részét testmozgással, jógagyakorlatok végzésével, az életminőségnek vagy a munka minőségének javítását célzó képzéseken való részvétellel töltik ki. Amikor pedig az elme „túlságosan elfárad” a korábbiaknál sokkal pörgősebb élettől, nem a paphoz fordulnak az emberek. A terapeuta és a coach az új vezető, ők azok, akikre támaszkodnak a mai korban. Az Egyházon és a főbb vallási hagyományon belül ezt példátlan spirituális válságnak tartják, amelyet a csüggedés és a lemondás érzéseivel fogadnak. Ám a kötet írója szerint talán van lehetőség arra, hogy ezt az időszakot ne csak negatívan értelmezzük, hanem lehetőségként is, amikor azok, akik szeretnének helyt adni az imának életükben, ezt nagy szabadsággal, nulláról indulva tehetik meg.

A Pápai Ház szónoka figyelmeztet: az imát nem lehet pusztán ég és föld közötti érzékelések vagy értesülések áramlásaként felfogni.

Amikor hitelesen imádkozunk, kénytelenek vagyunk belépni „egy gyökeres, néha drámai megkülönböztetési térbe, mely arra kényszerít, hogy felülvizsgáljuk gondolkodásmódunkat Istenről, önmagunkról, másokról és a körülöttünk lévő valóságról”.

Ez a keresztény ima értelme. Aki meg akarja próbálni, hogy belépjen a gyermeki imádság misztériumába, abba, amit Jézus Krisztus az életével tanított, majd mindenki számára elérhetővé tett „emberségünkre kiárasztott Lelkének ajándéka által, annak hosszú és fáradságos tanulóidőre kell felkészülnie”.

A kötet írója szerint két nagy „igazságfürdő” van, amelyre késznek kell lennünk. 

Az első igazságfürdő szívünk mélységei felé vezet. Szent Péter első levelében valószínűleg személyes tapasztalatáról beszél, amikor „a szívben rejtőző ember” képével írja le ezt a titokzatos valóságot. (3,4). Ahhoz, hogy megfelelő képet alakítsunk ki magunkról, amelyet szívünk már ismer és őriz, hajlandónak kell lennünk elismerni annak igazságát, amik vagyunk, fokozatosan elszakadva attól az eszménytől, amilyenek lenni szerettünk volna. A Péter által végigjárt út az a sors, amely felé az imádság minden útja vezeti azokat, akik őszintén és hűséggel szentelik magukat neki.

A második igazságfürdő pedig, amelybe az ima merít bennünket, Isten identitására vonatkozik. „Jóllehet a Mindenható arcának kifürkészése az emberi lélek egyik legmélyebben gyökerező vágya, késznek kell lennünk elfogadni, hogy képe egészen másmilyennek mutatkozhat, mint amilyenre számíthattunk: kevésbé ellenségesnek, mint amilyentől félünk, de kevésbé hatalmasnak is, mint amilyennek naivan gondoljuk.”

Roberto Pasolini leszögezi: e két alámerülés legmagasztosabb és legtraumatikusabb mozzanata az, hogy az imádkozó felfedezi: nem lehet elválasztani Isten képét emberségünk képétől. Ez az a nagy igazság, amelyhez az ima fokozatosan elvezet bennünket: annak felfedezése és elfogadása, hogy a köztünk és Isten közötti kapcsolat, bármennyire is sérült és elhanyagolt, élő és valóságos. A Fioretti-ben Assisi Szent Ferenc, mielőtt megkapta volna a stigmákat a Verna hegyen, hosszasan imádkozott Istenhez: „Ki vagy te, édes Istenem? S ki vagyok én, hitvány féreg és haszontalan szolgád?”

A szerző kiemeli:

az Istennel való szeretetkapcsolat, mely az imádság által is mélyül, csak akkor adatik meg, ha egész szívünk tiszta, és feléje fordul. Ellentmondásaival és árnyékaival együtt is a szív az egyetlen lehetséges meghitt tér köztünk és Isten között.

Az író szerint a szívet úgy határozhatjuk meg, mint azt a lényünk mélyén elhelyezett „padot”, amelyre mindig leülhetünk, hogy felfedezzük magunk mellett egy olyan Isten láthatatlan és tiszteletteljes valaki jelenlétét, aki sosincs távol, sosem idegen életünk misztériumától. „Ebben biztosak vagyunk, miután Krisztus keresztjében Isten megmutatta nekünk, hogy sötétségünk sosem homályosíthatja el a tiszteletnek és az irgalomnak azt a fényét, amelyet ő gyújtott meg bennünk.”

A szív felé haladás és a szívbe való leereszkedés tehát az imádság minden útjának és technikájának végcélja. A tét nagyon nagy, és nem szabad sietni pusztán azért, hogy könnyű és azonnali eredményeket érjünk el. „Egy nagy harcba kell belépnünk, meg kell próbálnunk megnyerni a legdöntőbb csatát, amelyet az ellen a szokásunk ellen vívunk, hogy szegénynek és magányosnak tartsuk magunkat, amikor már tudjuk, hogy egy szeretetközösséget biztosító misztériumba kaptunk bemerítést.”

Pasolini részletesen elemzi az angyali üdvözletet, és külön kiemeli: Mária feltesz egy kérdést az angyalnak – „Hogyan lehetséges ez, hiszen férfit nem ismerek…” –, mert bízik abban, hogy ez a dolog, amiről Isten beszél neki, biztosan lehetséges lesz. Imádkozási módja hozzászoktatta ahhoz, hogy jót gondoljon Istenről, még ha az ő szavai túlzónak és szinte hihetetlennek is hangzanak.

Imánk sok esetben éppen ezen a ponton torpan meg, amikor a kölcsönös szabadság csendjében további szavakat kell kérnünk, hogy Istent olyan helyzetbe hozzuk, hogy teljesen feltárja előttünk, mit szándékozik tenni velünk.”

Ebben a kényes helyzetben megtörténhet, hogy megszakítjuk az imát, vagy engedünk annak a kísértésnek, hogy másfelé fordítsuk figyelmünket, hogy triviálisabb és könnyebb dolgokra gondoljunk. Nemcsak attól félünk, amit Isten kérhet tőlünk, hanem attól is, hogy felfedezzük: milyen rejtett álmaink valósulhatnak még meg, ha hűségesek vagyunk az ő szeretetéhez. Szűz Mária az angyaltól nem kap választ arra, hogy miként fogja megszülni Isten Fiának testét, Gábriel csak azt közli vele: a Szentlélek lesz hűséges őrzője egész útja során, „mint ahogyan a felhő borítja be árnyékával egész felülről azt, ami a földön van. A szűz megérzi, hogy nemcsak a szíve duzzad egy csodálatos tervtől, hanem a vállára is egy felsőbbrendű és hűséges erő, Isten ereje borul. Annak érzése, hogy lelepleződtek mélységes vágyai, ugyanakkor feltárultak jogos félelmei, lehetővé teszi Máriának, hogy folytassa imáját, és párbeszédben maradjon az Úr angyalával”.

A Pápai Ház szónoka állítja:

bármilyen formában kezdünk is imádkozni, hamarosan felfedezzük, hogy Isten „örök szeretete előtt” az ellentétek – „a szigor és a szeretet, a keménység és a szelídség, az igazság és az irgalom, a bűn és a kegyelem, a mozgás és a nyugalom ” – gyorsan kibékülhetnek, sőt ki is kell békülniük, 

„Mindazok az elszakadások és válások, melyeket a mindennapi életben könnyen elfogadunk, az imádságban lassanként elfogadhatatlanná válnak.” Olyan mértékben történik ez, amilyen mértékben képesek vagyunk állhatatosan „ottmaradni az Atya arca előtt, aki Fiát nekünk adva mindent nekünk adott, a félelem, a harag, a gyűlölet, a neheztelés, az irigység és a szomorúság minden maradványa eltűnik belőlünk”, és csak annak marad hely, amit a Lélek létrehoz, egy oly szívben, amely végre engedi magát szeretni: „szeretet, öröm, békesség, nagylelkűség, jóság, hűség, szelídség, önuralom” (Gal 5,22).

A könyvet Tőzsér Endre SP fordította. A borító Klesitz Piroska munkája.

Roberto Pasolini: Bevezetés az imádságba
Magyar Kurír, 2025

Fotó: Magyar Kurír

Bodnár Dániel/Magyar Kurír