Roberto Pasolini harmadik nagyböjti prédikációja: Jézus csak felajánlja, nem erőlteti ránk magát

A szent kapun áthaladva belépünk Jézus életébe

A szent kapun való áthaladás jubileumi gesztusa olyan szimbolikus mozzanat, amellyel kifejezzük vágyunkat, hogy magunk mögött hagyjuk a bűnt, hogy ezáltal beléphessünk Krisztus életébe, ami reményre nyitott ajtó és üdvösségre vezető út. A kapucinus szónok első két nagyböjti elmélkedésében arra emlékeztetett, hogy a Jézussal való szilárd egyesüléshez meg kell tanulnunk úszni a keresztség vizében. Ha engedelmesek maradunk a Lélek belső sugallataira, felfedezzük, hogy képesek vagyunk olyan úton járni, amely a másik embert helyezi a középpontba, mégpedig szabadon és Isten szeretetével egybehangzóan.

Krisztus életének legdöntőbb mozzanata tanítványi utunk során a feltámadása. Feltámadásának helyes szemlélése segít abban, hogy lépteinket jó irányba tereljük, anélkül, hogy hamis vagy túlságosan idealizált elvárásokat táplálnánk Isten akaratának megtapasztalásával kapcsolatban. A feltámadás helyes szemlélése megóv attól, hogy eluralkodjon rajtunk a szenvedéstől és a haláltól való félelem, mert tekintetünket arra a célra szegezzük, amely felé Krisztus szeretete vezet bennünket. A Krisztuson, az élet teljességéhez vezető kapun áthaladáshoz lemondásra van szükség. Le kell mondanunk arról a szemléletről, miszerint lehetetlen felkelni a kudarcokból és vereségekből bizakodó szívvel; késznek kell lennünk arra, hogy újrakezdjük életünket, és újra megnyíljunk mások előtt, főként azok előtt, akik megbántottak minket, de nem tudták összetörni a köztük fennálló köteléket – hangsúlyozta a kapucinus szónok.

A legnagyobb meglepetés az, ahogyan Jézus feltámadt a halálból

Az evangéliumok legnagyobb meglepetése nem annyira az a tény, hogy egy ember – Isten Fia – feltámadt a halálból, hanem az a mód, ahogyan tette, hiszen

feltámadása arról tanúskodik, hogy a szeretet képes még egy nagy vereség után is felállni, hogy továbbhaladjon.

A közös tapasztalatból kell kiindulnunk. Amikor ugyanis egy nagy trauma elszenvedése után sikerül felállnunk, sokszor az az első gondolatunk, hogyan tudnánk elégtételt venni azokon, akik felelősek a szenvedésünkért. A feltámadt Jézus azonban nem érzi szükségét annak, hogy bármit vagy bárkit hibáztasson a történtekért, sem annak, hogy felsőbbrendűségét bizonygassa azokkal szemben, akik szerepet játszottak vagy bűnrészesek voltak halálában. Jézus – immár élet és halál Uraként – úgy dönt, hogy halála után nagy mértéktelességgel és örömteli szerénységgel mutatkozik meg övéi előtt.

Az evangéliumok egybehangzóan tanúsítják, hogy Jézus feltámadásának módja mentes az elégtétel vagy bosszú bármilyen formájától. A legerősebb bizonyítékot Márk evangéliumában találjuk, főként ha megállunk az eredeti befejezésnél: amikor az asszonyok félelemmel eltelve kijönnek a sírból, és senkinek sem mondják el a feltámadásról szóló hírt, amit az ifjú hírnöktől kaptak (vö. Mk 16,8). Tehát a legkorábbi evangélium így zárult, a Feltámadott megjelenéséről szóló beszámoló nélkül. Az első keresztény nemzedékek számára ugyanis az üres sír jele elegendő volt a feltámadásban való hithez, és hogy ezt – vagyis a Krisztusban való új élet örömét – másoknak is hirdessék. A feltámadt Jézus megjelenéseiről és mennybemeneteléről szóló részt (Mk 16,9–20) csak később kapcsolták Márk szövegéhez, mert az olyan információkat tartalmaz, amelyeket kezdetben feleslegesnek tartottak a feltámadás misztériumában való hithez.

Márk és Máté értelmezései

Máté evangéliuma másként hangsúlyozza a húsvéti esemény nagyszerűségét (Mt 28,11–19): amikor az asszonyok elindulnak az üres sírtól, Jézus megjelenik nekik, hogy megerősítse az angyaltól kapott feltámadás bejelentését. Közvetlenül ezután azonban az evangélista arra törekszik, hogy megmagyarázza, miért volt Krisztus feltámadása olyan történelmi esemény, amellyel kapcsolatban kezdettől fogva hatalmas kétségek merültek fel. Ezt szolgálja az őrök megvesztegetéséről szóló híradás, hozzátéve: „Ez a szóbeszéd mind a mai napig elterjedt a zsidók közt.” (vö. Mt 28,11–19)

A feltámadás e módja láttán önkéntelenül is felvetődik a kérdés: miért nem mutatta meg a feltámadt Úr Jézus a halál felett aratott győzelmét nagyobb és meggyőző erővel? – emelte ki elmélkedésében a kapucinus szónok. – Megkérdezhetjük, hogy az Úr miért választott ilyen visszafogott megnyilvánulást, amely nemcsak félreértéseket, hanem kételkedést is kiválthat egy olyan esemény iránt, amely oly nagyon meghaladja felfogóképességünket, ugyanakkor annyira szükséges a világ üdvösségéhez? Nem lett volna jobb, ha elégtételt vesz, és megmutatja Isten igazságát és hatalmát, hogy a feltámadás eseménye meggyőzőbb legyen?

Jézus nem érzi szükségét annak, hogy ránk erőltesse magát

Roberto Pasolini szerint ezekre a kérdésekre csak úgy tudunk válaszolni, ha a feltámadást a szeretet tapasztalataként, és nem Isten hatalmi aktusaként értelmezzük. A szeretet logikájában megérthetjük, hogy Jézus miért nem érzi szükségét annak, hogy ránk erőltesse magát, hanem csak nagy vágyat érez arra, hogy továbbra is felajánlja magát nekünk. Ahogy Szent Pál apostol írja a Feltámadottal való találkozása után: a „szeretet nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1Kor 13,5–7). A szeretetnek ez a mindent elengedni képes ereje nem azt jelenti, hogy Isten érzéketlen a szenvedéssel szemben. Akik igazán szeretnek, nem érzik szükségét annak, hogy számontartsák az elszenvedett sérelmeket, mert

a megtapasztalások öröme legyőz minden neheztelést, még akkor is, ha a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elképzelték.

Nekünk is fel kellene emelkednünk az elkerülhetetlen traumáinkból, hogy megvizsgáljuk, mennyi szabadság van a mások felé irányuló szavainkban és gesztusainkban. Ha gyakran csalódottak vagyunk, talán fel kellene tennünk magunknak a kérdést, hogy mennyire éljük meg szabadon a kapcsolatainkat. Ellenkező esetben azt kockáztatjuk, hogy azzal töltjük az időnket, hogy panaszkodunk, és kárpótlást keresünk az elszenvedett csalódásokért, és ezzel teherré válunk önmagunk és mások számára. Ilyenkor azonban elfelejtjük, hogy

az igazi boldogság, amely igazán szerethetővé tesz bennünket, nem a körülményektől vagy másoktól függ, hanem attól a békétől, amellyel befogadjuk azt, amit az élet kínál nekünk.

Ha valaki nem boldog mindazzal, amit az élet lehetővé tesz számára, mi haszna lesz abból, hogy halála után visszatér az életbe? – emelte ki Roberto Pasolini kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka a Római Kúria tagjai jelenlétében elhangzott harmadik nagyböjti beszédében.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News Facebook-oldala

Magyar Kurír