Rómában „úszó sziget” – Demeter M. Teodóra nővér ételekről, vendégfogadásról és az Örök Városról

– A fent említett könyvben a gyerekkori ételekről is szó esik. Milyen emlékeket őriz a családi étkezésekről?

– A vasárnapi ebéd gyerekkoromban mindig fontos volt nálunk. Életem első emlékei közé tartozik, hogy a szüleim mindketten dolgoztak, így legtöbbször a nagymamával voltam otthon. A nővérem hétközben a városban lakott, mert oda járt iskolába. Hétvégén viszont mindig együtt volt a család. A vasárnapi ebéd nagyon ünnepélyes volt. A nagyszobában állt a terített asztal, fehér abrosszal, ünnepi tányérokkal. Édesanyám gyakran vágott tyúkot vagy csibét, egyben megsütötte, és hasábburgonya volt hozzá. Persze a húsleves sem maradhatott el. A két comb mindig a két leányé volt. Édesanyám a szárnyat ette. Mi azt gondoltuk, azért, hogy bőven jusson nekünk, ám mostanában bevallotta, neki az a kedvence. Az ebéd végén finom sütemény is került az asztalra. Édesanyám nagyon jó francia krémest tudott csinálni, de a receptkönyvben szereplő úszó szigetet is gyakran elkészítette.

A székelyeknél nagyon nagy divat mártást, szószt kínálni a hús mellé, nálunk például meggymártás, kapormártás volt. Vagy tárkony, amit a székelyek gyakran használnak.

A vasárnapi ebédek még ma is szép emlékek nekem, jó visszagondolni arra, ahogy együtt ül az asztalnál az egész család. 

– Mikor és hogyan döntötte el, hogy szerzetes lesz? 

– Korán megfogalmazódott bennem, hogy szerzetes nővér szeretnék lenni. Nem ismertem más női szerzetest, csak Ágnes nővért, aki most a tartományfőnöknőnk. Ő párszor hazajött nyaranta, de nem mertem megszólítani. Az az igazság, azt sem tudtam pontosan, hogy mit csinálnak a nővérek. Talán csak annyit, hogy egész nap imádkoznak. Végül öt év után megszólítottam Ágnes nővért. Az első kérdése az volt, vajon a szüleimnek beszéltem-e már erről a vágyamról. Azt válaszoltam neki, hogy nem. Nem gondolod, hogy ezt meg kellene mondanod nekik? – kérdezte. Így végül is megmondtam. Újabb két év után, 1999 novemberében mentem el a rendházba édesapámmal, hogy megkezdjem az új életemet. Fél év volt a jelöltidő, majd két év a noviciátus. 

– Hogyan került Rómába? Gondolt erre, amikor jelentkezett a rendbe? 

– Amint letettem az első fogadalmat, Rómába szólt az első küldetésem. Bevallom, nem örültem neki. Előtte egy éven át olaszul kellett tanulnom, bár azt nem mondták meg, hogy miért. Letettem a fogadalmat, aztán hívott Rita anya, a tartományfőnöknő, és azt mondta: két hét múlva Rómába mész. Két héten át sírtam. Aztán 2002. augusztus 5-én, Havas Boldogasszony napján megérkeztem az Örök Városba. Mind a mai napig pontosan emlékszem erre, mert akkor láttam először, ahogy az ünnepen rózsaszirmokat szórnak annál a bazilikánál, ahol a havas csoda történt: a Santa Maria Maggiorénál.

Boldogtalan voltam jó darabig, most viszont már akkor sírnék két hétig, ha el kellene hagynom ezt a várost.

– A zarándokházba csak vallásos emberek érkeznek?

– Jönnek nem vallásosak is. Voltak itt olyanok is, aki úgy néztek ránk, hogy a szemükkel szinte azt kérdezték: kik ezek a csodabogarak? Látszott, hogy ellenségesek, pedig mi megpróbáltunk nagyon kedvesek lenni hozzájuk. Aztán napról napra enyhült az ellenszenvük, a végén már beszélgettek is velünk, sőt, amikor elmentek, azzal búcsúztak, hogy még biztosan visszajönnek. Egyszer az egyik vendégünk azt mondta, bár ő nincs megkeresztelve, a lányát meg fogja kereszteltetni. Olyan is volt, aki messze elkerülte a kápolnát. Aztán egyik nap eljött a misére, másnap is, és egyszer csak cserepes virágot hozott a Szűzanya szobrához. Visszatérő vendégünk lett.

Azt mondhatom, nagyon sok jó tapasztalatunk volt a nem vallásos vendégekkel kapcsolatban. De a nálunk megszálló zarándokok, vendégek egymás között is építgetik a kapcsolatokat, családias légkör szokott kialakulni. Sokszor a reggelinél beszélgetnek, aztán együtt mennek felfedezni a várost, sőt megbeszélik, hogy következő alkalommal együtt jönnek Rómába. 

– Milyen ételeket szeret, Teodóra nővér? 

– Nagyon szeretem a fagylaltot, de székelyként a salátás fuszulyka, azaz a salátával készített bablevest is az egyik kedvencem. Nyaranta, amikor hazamegyek, édesanyám mindennap megkérdezi, hogy mit főzzön. Én mindig székely ételt kérek, de olyat, amiben nincs hús. Fiatalabb koromban a szüleim szerették volna, ha húst eszem, de én nem szerettem. Ígérték, hogy disznót vágnak a kedvemért, ha hajlandó vagyok megenni. Nekem azonban a zöldségek, a gyümölcsök ízlenek, így, ha hazamegyek, akkor is csak hús nélküli ételeket eszem. 

Szöveg és kép: Bókay László

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. augusztus 21-i számában jelent meg.