Romanelli gázai plébános: Még nem látszik a háború vége, de már építik a békét, a reményt

„Isten azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg, mert csak az képes befogadni Isten bocsánatát és az üdvösséget, amit Jézus hozott el számunkra, aki tud megbocsátani.” Romanelli legutóbbi üzeneteinek fő témái a megbocsátás, a remény, valamint annak szükségessége, hogy

ne csupán az épületeket és az infrastruktúrát építsék újjá, hanem a kapcsolatokat, a bizalmat és a jövőbe vetett hitet is.

A megbocsátás ereje

Az evangéliumról elmélkedve Romanelli atya arra hív, hogy fedezzük fel újra a keresztény megbocsátás erejét, amely nem függ a másik ember hozzáállásától. „Sokan azt mondják: ahhoz, hogy megbocsássunk, a másik embernek előbb meg kell bánnia, amit tett. De hol van ez megírva? Az Úr azt kéri tőlünk, hogy feltétel nélkül bocsássunk meg. Ha a másik nem bánja meg, amit tett, az őt és Istent érinti; én azonban megtettem a magam részét, és békét találtam a szívemben.”

Hangsúlyozza, hogy a megbocsátás nem jelenti az elszenvedett rossz tagadását, és nem azt jelenti, hogy el kell felejtenünk a sérelmet. „A rossz attól még rossz marad.

A megbocsátás azt jelenti, hogy nem engedjük meg, hogy a rossz továbbra is uralja az életünket, és övé legyen az utolsó szó.”

A Szent Család-templom plébánosa szerint a megbocsátás minden valódi béketeremtő folyamat alapja. „Az Istennel való békesség alapja a megbocsátás. A testvérek közötti béke alapja a megbocsátás. És a társadalmi kapcsolatok, sőt még a népek közötti kapcsolatok alapja is a megbocsátás. Természetesen ez nehéz út; időigényes, de nem lehetetlen.”

Ezért – teszi hozzá – minden hívő ember arra kap meghívást, hogy a kiengesztelődés magvetője legyen abban a környezetben, amelyben él: „A feladatunk az, hogy a kiengesztelődés, a megbocsátás, a béke és az igazi szeretet magvait vessük el.”

Az igazságosság kérdése

Üzeneteiben Romanelli Krisztus keresztre feszített alakjára is utal, mint az igazságosság és a rossz kérdésére adott válaszra. „A válasz abban van, aki a kereszt fáján függött. Jézus, a világ Megváltója követelhette volna magának a legfőbb igazságosságot, ehelyett azonban így imádkozott: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.«” Innen ered a meghívás az imádságra is, hogy „az Úr és a Legszentebb Szűz tanítson meg bennünket arra, hogyan bocsássunk meg valóban”.

Utak és jelzések

A lelki elmélkedések összefonódnak a gázai mindennapi valóság bemutatásával. „Vannak utak jelzőtáblák nélkül, és vannak jelzőtáblák utak nélkül. Ahhoz, hogy eljussunk egy helyre, szükség van egy útra, ösvényre, olyan útra, amely összeköti azt a pontot, ahonnan elindulunk, azzal a ponttal, ahová el akarunk jutni” – mondja. A kép a Gázai övezet  élethelyzetének jelképévé válik. „A lelki életben is szükségünk van útmutatásra, amely azt mondja nekünk, hogy ne csüggedjünk el, és megmutatja nekünk az utat.

Ma Gázában hiányoznak az ösvények, az utak és a jelzőtáblák.”

A háború annyira rettenetes, hogy sok embernek már nincs célja – panaszolja Romanelli. „Sokak számára elvesztette értelmét az élet, és vannak, akik szinte feladták, mert nem látnak a látóhatáron semmilyen reményt adó jelet emberi szempontból. Az Istenbe vetett remény azonban létezik és jelen van.”

A helyzetet még nehezebbé teszi az infrastruktúra pusztulása. „Az utak a legtöbb esetben teljesen megsemmisültek vagy súlyosan megrongálódtak. Néhány helyen megmaradtak a közlekedési táblák, de utak már nincsenek; máskor utak vannak, de hiányoznak az útbaigazító jelzések. Ez hozzájárul ahhoz a káoszhoz és ahhoz a hatalmas nehézséghez, amit itt, Gázában valamennyien megtapasztalunk.”

A plébános szerint nem elég egyszerűen elképzelni a konfliktus végét. „Nem elegendő azt mondani: véget ér a háború, és kezdődik a béke. Tudnunk kell, milyen lépéseket kell megtenni, és milyen sorrendben. Mindenekelőtt segíteni kell a lakosságon, amely rettenetesen nagy szükségben él.”

Újjáépíteni, ahol csak lehet

Mindeközben a keresztény közösség igyekszik újjáépíteni mindazt, amit csak lehet.

Igyekszünk örömmel és emberséggel teli légkört teremteni. Takarítjuk és javítjuk azokat a helyeket, ahol élünk.

Az iskola és a plébánia egy részét is rendbe tesszük azokból az anyagokból, amelyeket fel tudunk lelni.”

Nehézségekből nincs hiány: a cement nehezen elérhető, és nagyon drága. „Előfordult, hogy

még azzal is átvertek minket, hogy a cementbe lisztet kevertek”

– meséli. „A gyermekek iskolai padjainak javításához az áruszállításra használt raklapok faanyagát is felhasználják, az iskola számára pedig régi táblákat és más, megrongálódott épületekből származó anyagokat mentenek meg.”

Mindezek ellenére a plébánia igyekszik a normalitás tereit létrehozni. Vasárnaponként a reggeli ima után a családok, a gyermekek néhány órát a tengernél töltenek. „Mint egy kis piknik. A tenger természetesen már nem olyan tiszta, mint régen, de mégiscsak tenger, és meg kell elégednünk azzal, amink van.”

Egyszerű pillanatok, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek együtt legyenek, nyugalomban, egymás mellett ebben a bizonytalansággal terhelt környezetben.

Imádkozni a békéért

„Továbbra is imádkozunk a békéért. Sajnos még mindig nincsenek konkrét jelei annak, hogy javulna a helyzet – zárja szavait Romanelli.  – Azért imádkozunk, hogy újra meg lehessen építeni az utakat, a hozzájuk tartozó útjelzésekkel együtt, hogy az emberek újra megtalálhassák céljaikat és életük értelmét. És mindenekelőtt azért, hogy mindannyian újra megtaláljuk és megismerjük azt a célt, amelyért Isten megteremtett és megváltott bennünket: hogy eljussunk a mennybe, abba az örömbe, amely nem ér véget soha.”

Forrás: AgenSIR

Fotó: Gabriel Romanelli Facebook-oldala

Magyar Kurír