Romok, formák, észleletek – Mészöly Miklós emlékezete

Pilinszkyvel egy esztendőben, 1921-ben született, de a költőénél húsz évvel hosszasabb sors adatott neki: 2001-ben halt meg Mészöly Miklós. A háború és a holokauszt utáni Európa nagy formátumú művész-gondolkodója volt ő is. Szikáran fegyelmezett, a filozofikumot lírába oldó, megújulni mindig kész életműve a modern magyar próza egyik legnagyobb hatású alakjává tette.

Regényei (Az atléta halála, Saulus, Film…) és kisepikája (Jelentés öt egérről, Magasiskola, Megbocsátás…) ismeretelméleti igénnyel fektetik le egy korszerű prózaesztétika alapjait. Esszéistaként művészetbölcseleti kérdések (a zene és a film területén is!) éppúgy foglalkoztatták, mint a közép-európai társadalmi létmód lehetőségei.

Levelezéskötetek mellett például Thomka Beáta kis- (1995) és Szolláth Dávid nagymonográfiája (2020), valamint egy beszélgetőkönyv (Párbeszédkísérlet, kérdező: Szigeti László, 1999) is élteti alakját, látásmódját, művészetét.

*

Bizonyos értelemben két emlékezeti végpontot tartok épp a kezemben. Nádas Péter Halott barátaim című memoárkötete (Sárközy és Társai, 2025) az egyszemélyes optika szenvtelenségére törekszik. A Magasiskola című gyűjteményben (Nap Kiadó, 2022) a többirányú személyesség összegződik már-már objektivitásban.

Mindkét munka irodalomtörténeti mozdulatokat tesz, de más-más szándékkal és eredménnyel. A Magasiskola a kiadó In memoriam sorozatának darabja: bőven válogat művekből, vallomásokból és a kritikai recepció javából, mindezt képi melléklettel. Magát joggal minősíti oktatási segédkönyvnek. De azok számára is jó szívvel ajánlható, akik bevezetést, beavatást kérnének Mészöly írói világába.

Görömbei András szavai például a hatvanéves írót köszöntötték, de a teljes életműre érvényesek: „A mai irodalomban aligha van még egy másik író, akinek műveiben a közvetlen tárgyiasság és a merész absztrakció olyan erővel építene sorsértelmező, lételemző atmoszférát, mint Mészöly Miklós legjellegzetesebb írásaiban. Határoltság és határtalanság, zártság és nyitottság épül így modellé, tudatosan és szuverén vízió szerint. Illúziókkal terhelt nemzeti és emberi önismeretet akar Mészöly Miklós visszavezetni a tények kikerülhetetlen pontosságához – és többértelműségéhez.” (A félreérthetetlen többértelműség írója, 303–304.)

*

A Halott barátaim című kötetet egy ősziesnek induló augusztusi napon vettem át a futártól. Kisvártatva érkezett a hír: Nádas Péter meghalt. Ez különös fénybe vonta az egyébként is különös művet. Az író három barátjának alakját idézi meg egy fejezetekre nem tagolt, anekdotikus elemekben és analitikus komolyságban egyaránt gazdag, történelmi, művészettani és létbölcseleti fejtegetéseket sem nélkülöző, terjedelmes szövegfolyamban. Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter mellett olyan „mellékszereplők” is hangsúlyosan fel-feltűnnek, mint Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs. Nádas nem ódzkodik az intim esendőségek visszafejtésétől sem, de a magánéleti vonatkozásokat is az örök emberi tükrében szemléli s szemlélteti. A szeretet paradoxona, hogy az elbeszélő baráti gyöngédsége gyöngédséget nem ismerő őszinteségben ölt alakot.

A huszadik század második felének eszmélő esztétikája – valahol a Beckett–Celan-„tengelyen” – a lényegekre szorítkozás alkalmait kereste, a redukált, minimalista, fölöslegmentes hitelesség módszertanát kutatta, s a töredék méltóságát hirdette mindahány művészeti ágban. Mészöly prózájának szigorú pontossága is innen, valamint a tudományos nézőpont és a megismerő tárgyiasság kettős igényéből származott. A művészet nyelve, a forma világa mint filozófiai probléma a korszak minden jelentős alkotóját dilemma elé állította. Pilinszky János költészete, Kurtág György zenéje és Mészöly Miklós epikája is e dilemma körül bontakozott ki. (Elégia című, nagy ívű verskísérlete nyomán egyébként okkal vélhetjük, hogy Mészöly nagyszerű költő lett volna – ha költő lett volna.)

Nádas Péter szavai pontos látleletek, irodalomtörténeti nyomatékuk is van: „Megfeszített mondatokat írt, szántszándékkal feszítette túl. […] Az észlelet leltárjait készítette el. […] Szenvtelenül újraépítette a romokból az értelmet.” (15.) – „Vitáztam vele, miközben magam sem tudtam, mitévő legyek. Ő használható formákat mutatott be egy formatanától megfosztott világban. Helyreállítási munkálatokat végzett. Holott látta, amint mások szétrúgják. Esterházy Péter ezt jóval később, már a hetvenes évek végén, mikor Mészöly analitikus munkája készen állt, úgy fogalmazta meg, hogy nem tudsz olyasmibe kezdeni, amit Mészöly ne kezdett volna el. Stabil szerkezetek a formátlanság közepette. Van hová nyúlnod, amikor valaminek formát akarsz adni.” (17.)

*

„A logika ismer abszolút téves állítást. Csakhogy a világ nem logika. A logika a világnak csupán egy törmeléke, amit külön kicsiszoltunk magunknak.” Ezt a Biblia – bibliák című esszéjében írja Mészöly. A fölvetés gondolatpárja a művészeti megismerés lehetőségeit mérlegeli: „Miután az ész minden lehetséges ajánlatát figyelembe vettük – az értelemmel átvilágított céltalanságban kell bíznunk, hogy elsietett ráfogások helyett azt kapjuk a leleplezett fénytől, amiben az ember legkiszámíthatatlanabb tartalékai magukra ismerhetnek.” (A világosság romantikája) S más helyütt is az illúziótlan derűlátás képviselőjének látszik az értekező prózák szerzője: „A művészet semmiféle megváltást nem biztosíthat. Túl van a hatáskörén. Csak csábíthat, megvilágíthat. Utána tisztább a levegő. Nem tiszta, csak tisztább.” (A mesterségről)

A szekszárdi emlékház (s attól nem messze a porkoláb-völgyi, alkotóházzá és rendezvényhelyszínné alakított tanya), valamint az ugyanitt alapított irodalmi díj méltó helyet jelöl ki Mészöly Miklós számára az időben. De holtak lélegző elevenségéért csak a mindig új olvasók és olvasatok szavatolhatnak.

Negyedszázados halottunk az egyik legélőbb írónk.

Fotó: Fortepan / Hunyady József; Nap Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.