Rózsa Huba: Az ember élete nem reménytelen, mert Istentől indult és Istenhez tart

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Rózsa professzor emlékeztetett, amikor az emberi élet értékét, értelmét és célját keressük, akkor visszamegyünk a kezdetekhez, a teremtéshez. A bibliai teremtéstörténet első fontos tanítása a teremtés eszméje, amely az egész világmindenséget meghatározottságba helyezi. A mindenség nem a végtelenségből eredeztethető világfolyamat, és nem is a meghatározhatatlan végtelenségbe megy tovább, hanem az isteni teremtés indította el. Ezzel a világról alkotott képünk alapvetően új értelmet nyer, kezdete van, és vége is lesz, azaz a világfolyamat valami felé tart. A teremtéstörténetben fontos szerepet tölt be az egyes cselekményeket megelőző első vers – „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” (Ter 1,1) –, amely összefoglalja Izrael hitét a teremtő Istenről és a világ eredetéről. Minden, ami létezik, Isten teremtő akaratából jött létre.

A tudós előadó mindehhez hozzávette az Újszövetség tanítását is, amelyben Isten történelem végét követő uralma nemcsak az embert és az emberi történelmet, hanem az emberi üdvösséggel összefüggésben a világmindenséget is megújítja a Krisztusban való megváltás következményeként. Rózsa Huba idézte Szent Pál apostolt: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ is felszabadul majd a romlandóság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig.” (Róm 8,19–22).

A professzor kifejtette, a bibliai szemléletmód szerint az élet nem csupán a testi életet jelenti, hanem mindig az Istennel való közösség lehetőségét: Isten áldásának és segítségének megtapasztalását, barátságát. Az ember Isten védelmét élvezi. Ez fejeződik ki a zsoltárokban. A világban élő ember és emberiség Isten gondoskodásában él. Jézus a hegyi beszédben visszamegy a teremtésig. „Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gonoszoknak.” (Mt 5,44–45).

A testi végesség szorításában élő ember kérdéskörét vizsgálva az előadó kiemelte, hogy a bibliai hagyomány jelentős része foglalkozik azzal, hogy miként próbálkozott az ember a szenvedés különböző kihívásaival szembenézni. Az ószövetségi embernek a szenvedéssel való viaskodását főként a zsoltárok, Jób könyve és a Prédikátor könyve őrizték meg. A hívő izraelita abban a meggyőződésben élt, hogy egy olyan világrend létezik, amelyben az ember jó és rossz cselekedetei döntik el sorsának alakulását, azt, hogy életének külső feltételei miként alakulnak. Az igaz és istenfélő ember sikeres, életét áldás, béke és bőség, a szenvedéstől mentesség kíséri, a gonosz ember viszont bukásra ítélt.

Az erkölcsi okság elvének legnagyobb kérdése, hogy miként érvényesül Isten igazságot szolgáltató hatalma a világban – mutatott rá Rózsa Huba. Hozzátette, az emberi életben ugyanis nem látszik egyértelműen, hogy az igazak jutalomban, a bűnösök büntetésben részesülnek. A tapasztalat azt mutatja, hogy a szenvedés, a bajok és a szerencsétlenség nem csupán a bűnös embert sújtják, hanem az igazakat is. A bűn és a szenvedés merev oksági összefüggéseit már az izraelita jámborok is kétségekkel fogadták, és mindez gyötrő kérdéseket vet fel a hívő lelkében: az üdvözítő és igaz Isten miért engedi meg a jámborok szenvedését és egyáltalán a szenvedést? Erre nincs válasz. Ám az ószövetségi ember (ahogy az a fent említett ószövetségi könyvekből kiderül) nincs reménytelenül kiszolgáltatva a szenvedésnek, mert Isten irgalma és jósága mindig segítő befogadó a bajban. A hívő ezért imádságban, kérésben, panaszban és hálában egyedül Istenhez fordul, abban a tudatban, hogy egyedül Ő ajándékozhat gyógyulást.

Az Újszövetséget illetően Rózsa Huba kiemelte: Jézus szavai alapján a szenvedő ember többé már nem tekinthető minden további nélkül bűnösnek, a szenvedés eddig legsúlyosabb oka, a bűn elhárult és új szabály alá helyeződött, mégpedig Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának összefüggésében. Mindez lehetővé teszi a szenvedés pozitív és gazdag értelmezését az Újszövetségben. Pál apostol szerint: „Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek.” (Róm 8,28).

Rózsa Huba arról is beszélt, hogyan jelenik meg a halál az Ó- és az Újszövetség bibliai hagyományában. Az Ószövetség embere hitte, hogy személyes léte a halál után is megmarad. A halál legsúlyosabb következménye, hogy a halottak az alvilágban teljesen elszigeteltek, nincs egymás között kapcsolatuk, de megszakad minden közösség az élőkkel is, és ami a legborzalmasabb, hogy Izrael Istenével is. Fontos, hogy a halál után nincs az életben végbevitt emberi cselekedetekért isteni számonkérés, jutalmazás és büntetés. Az alvilágban mindenkinek, jóknak és gonoszoknak azonos sors lesz az osztályrésze. Vannak azonban az Ószövetségnek olyan részei, amelyek szerint Izrael Istene és a hívő ember közössége a halál után is elszakíthatatlan (Zsolt 16,8.,10); Izrael Istenének hatalma van arra, hogy az életet visszaadja (Iz 25,8); és a halottak feltámadása is megjelenik (Dán 12,2; Makk 7; 12,38–45).

A teológus kiemelte: az emberi sors kimenetelének kérdésében Jézus hozott fordulatot. A halál hatalmát halálával és feltámadásával végérvényesen megtörte, és a véges élet határát kitárta a végtelen Isten felé, aki az embert magáénak vallja és kész befogadni őt. Az ember halálával a földi élet határát átlépve a végtelen Isten világába lép. Ezt a helyzetet Jézus tanítása és sorsa, halála és feltámadása, valamint második eljövetele tárja fel előttünk. Pál apostol a korintusiakhoz írt második leveléből (5,1–10) is egyértelmű, hogy a halál után Istennél folytatódik az emberi élet; ebben a véges élet teljesen eltűnik és a beteljesedés vonásait ölti fel; lényege az Istennel szemtől szembe való találkozás – a feltámadt Krisztussal, az Úrral találkozunk, aki megméri tetteinket.

Rózsa Huba professzor előadásának végén leszögezte: az ember és az emberiség nem a semmiből jön, és nem a semmibe megy. Élete Istentől indult el és Istenhez tart. Az Istennél beteljesedő életünkre az Úr a föltámadt Krisztusban adott biztosítékot és megerősítést, aki feltámadt életében részesíteni fog minket. Ezért az emberiség helyzete nem reménytelen, mert mindig arra a végső befejezésre tekinthet, amelyről a Jelenések könyve azt mondja: „Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Hallottam, hogy egy harsány hang a trón felől azt mondta: »Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.« A trónon ülő így szólt: »Íme, megújítok mindent!« És azt mondta nekem: »Írd: Ezek az igék hitelesek és igazak.” (21,1.3–5).

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír