Scalese atya hazatért Afganisztánból: „Ne hagyjuk magára ezt az országot és a szenvedő afgán népet!”

„Csak az első napon féltem, augusztus 15-ről 16-ra virradóra, amikor még nem lehetett tudni, mi történik. De már másnap nyugodt voltam, hiszen a nagykövetségen voltam. A diplomáciai képviseletünk kapuin kívül ott voltak a tálibok, akik, ha akartak volna, bánthattak volna minket. De abszolút semmi nem történt. Leginkább a Szeretet Misszionáriusai nővérek miatt aggódtam, akik az otthonukban maradtak és így nagyobb veszélynek voltak kitéve. Egész idő alatt, amíg azt vártuk, hogy repülőgépre szállhassunk, soha nem éreztük magunkat egyedül, az Egyház – folyamatos kapcsolatban voltam a Vatikáni Államtitkársággal – és az olasz állami intézmények is mellettünk voltak. A pápa is követte az eseményeket. Imádkozzunk továbbra is Afganisztánért. Ne hagyjuk magára ezt az országot és szenvedő népét” – mondta a Sir hírügynökségnek a hazatérő misszionárius pap, barnabita szerzetes.

„Nem volt könnyű hazatérni – folytatta. – Néhány nappal korábban már megpróbáltuk, de nem sikerült. Nagyon veszélyes volt a főváros kijáratai felé közeledni. Elég, ha megnézzük a televízióban a képeket a kabuli reptérről. Az egyik nap már csak 50 méternyire voltunk, egy órán át nem tudtunk mozdulni, majd vissza kellett fordulnunk, mert egyre rosszabb lett a helyzet. Csak másnap este jutottunk át. Nem volt könnyű talpon maradni a sok ember között, hatalmas feszültség uralkodott. A tálibok pedig azt a hírt terjesztették, miszerint lezárták az afgánok előtt a repülőtér felé vezető utakat, csak a külföldieknek engedik meg az áthaladást. Amint odaértünk, feltettek minket egy katonai gépre, amely Kuvait érintésével Rómába vitt. Kabul városában nyugalom van, a problémák a reptérre összpontosulnak.”

Scalese atya szerint nehéz megmagyarázni, mi is történt az országban: „Senki nem várta ezt a hirtelen, gyors változást. Mindenki abban reménykedett, hogy tárgyalással zárulnak az események. Az hittük, hogy a helyi intézmények és a kormány, a visszavonuló NATO-haderő és az afgán reguláris hadsereg elég erős lesz, és a táliboknak valamiképpen tárgyalniuk kell majd velük, hogy kompromisszumot kössenek egy átmeneti kormány megalakításáról vagy a nemzeti egység kialakításáról. De nem volt kizárható a polgárháború kitörése sem. Néhány nap alatt minden összeomlott: a kormány, a hadsereg, a rendőrség. A táliboknak gyakorlatilag harcolniuk sem kellett, hogy átvegyék a hatalmat, az ölükbe esett. És valójában jobb is volt így, mert elkerültünk egy hatalmas vérontást. Voltak halottak, de nem lett polgárháború.”

A NATO-erőknek dolgozó civilekkel kapcsolatban Scalese atya ezt mondta: „Ezeknek az embereknek a nagy része már elhagyta Afganisztánt. A tálibok kijelentették, hogy nem állnak bosszút, nem lesznek retorziók, bár azt hiszem, minden lehetséges. A táliboknak foglalkozniuk kellene azzal, hogy megteremtsék valamennyire a közrendet és a békét, és nem tudom, készen állnak-e erre és képesek lesznek-e rá. Itt most arról van szó, hogy fel kell építeni egy államot, ami felbomlott. És milyen erőkkel tudják ezt megtenni? Tanult, felkészült emberek hagyták el a napokban az országot, Afganisztán szegényebb lesz nélkülük. Remélem, hogy az új tálib rezsim betartja, amit ígért, hogy nem lesz bosszú. A táliboknak szükségük van a külföldi civil szervezetekre is, vannak közülük, akik maradtak, mások óvatosságból elhagyták az országot.”

Ha betartják ígéreteiket, elkezdődhet velük egy párbeszéd. A barnabita szerzetes ebben reménykedik. „Meg kell próbálni párbeszédet kialakítani, realistának kell lenni. Ebben a fázisban nem lehet rendíthetetlen és az elvekhez mindenáron ragaszkodó pozíciót felvenni. Párbeszédet kell folytatni, hogy elérjünk bizonyos eredményeket. Mit használna a teljes elzárkózás, mit hozna maga után? És legfőképpen ki fizetné meg az árát? Senki más, mint az afgán nép.”

Giovanni Scalese hét év után tért haza hirtelen Olaszországba: „Nem volt könnyű hét év, különösen az elején. Nagy volt a veszély. Emlékszem szörnyű merényletekre.” Mégsem távolodott el Afganisztántól: „Ha meglennének a megfelelő feltételek, azonnal visszamennék. De nem rajtam múlik. Ha a Szentszék úgy ítéli meg, hogy megvannak a feltételek a misszió újrakezdéséhez, miért ne? Hivatalosan Afganisztánban nincsenek helyi keresztények. Az országban ugyanis az iszlám az államvallás és a más vallásra való áttérés a hitehagyás bűnének minősül. A katolikus misszió egy afgánt sem keresztelt meg, ez benne van az eredeti megállapodásban. Jelenlétünk kizárólag a nem afgán, külföldi katolikusok szolgálatát jelenti. A Szeretet Misszionáriusai az afgánok között dolgoznak, érdek nélkül szolgálják a legutolsókat és nem folytatnak prozelitizmust. Nem a politika érdekel minket, hanem az afgán népet szolgáljuk. Nem a mi dolgunk eldönteni, kinek kell kormányoznia ezt az országot.”

Forrás és fotó: Agensir

Magyar Kurír
(tzs)