Sebekből új élet – Kardos Csongor OFM a stigmatizáció évéről

– A stigmatizáció 800. évfordulóját ünneplik a ferencesek. Mit jelent ez a rend életében?

– Egyrészt része egy nagyobb, négyéves jubileumi sorozatnak, ami a Szent Ferenc halálára való emlékezéssel ér véget 2026-ban. 2023-ban kezdődött a Regula jóváhagyásának évfordulójával és a grecciói karácsonnyal, jövőre pedig a Naphimnusz keletkezésének 800. születésnapja lesz. Ez a négy évforduló most az egész világon meghatározza a ferencesek életét, ugyanis Szent Ferenc utolsó éveinek meghatározó eseményeiről emlékezünk meg, amelyek tulajdonképpen összefoglalják az ő hitét, lelkiségét és mély kapcsolatát a Jóistennel. Ferencesként pedig érdemes külön-külön is fókuszálnunk ezekre az eseményekre, hiszen a lelkiségünknek egy-egy fontos csomópontjáról van szó. Kiemelt időszak ez a lelkiéletünk és a ferencességünk megélésében. Lehetőség arra, hogy újrafogalmazzuk az ezekhez fűződő viszonyunkat: hogyan állunk a Regulával, az életformánkkal, hogyan állunk a szenvedés vagy a halál kérdésével, vagy éppen a hálaadással és a teremtéssel. Ezek a kérdések Szent Ferenc életének eseményei kapcsán számunkra is hangsúlyosabban előtérbe kerülnek, és igyekszünk rájuk mind egyéni, mind pedig közösségi válaszokat találni.

– És mit jelentett ez a mozzanat magának Szent Ferencnek?

– A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, La Verna hegyén Szent Ferenc megkapta Krisztus sebhelyeit a saját testébe vésődve, ami egy nagyon mély egyesülésnek a fizikai, testi kifejeződése volt. Úgy tudjuk, hogy a történelemben Ferenc volt az első stigmatizált szent. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy

ez nem valamiféle érdem vagy kitüntetés, hanem ennek a mély belső azonosulásnak a lenyomata.

Míg a grecciói karácsony inkább a megtestesülés misztériumához kapcsolódik, addig a stigmatizáció a szenvedő Krisztushoz és a kereszthez. Ez véletlenül sem mazochizmus, tehát nem önmagában a szenvedésnek valamiféle felmagasztalása,

hanem a másért vállalt szenvedés felmagasztalása, ami a szeretetből fakad.

– Milyen fontos fordulópontok azonosíthatók Ferenc életében, amelyek nélkül talán nem történt volna meg a stigmatizáció?

– Kezdhetnénk a megtérésével, de azt gondolom, az azt megelőző időszak is nagyon fontos az ő életében, amikor még gondtalanul élte saját kora jómódú fiataljainak életét. Ez az életszakasz is szorosan hozzátartozik az ő útjához. És akkor itt van a már említett megtérés aktusa, ami Ferenc esetében nem egy pillanatnyi esemény volt, hanem egy hosszabb folyamat – rendkívüli fontossággal bírt. Ekkor kezdte ugyanis keresni istenkapcsolata fényében az útját, a hivatását, amit végül az evangélium hirdetésében, Jézus egészen szoros követésében és a tulajdonnélküliségben talált meg. Kiemelném, hogy e mögött nem csupán egyfajta aszketikus magatartás rejlik, hanem a hálaadás szándéka. Szent Ferencnél ugyanis nagyon erős volt az a késztetés, hogy mindent vissza kell adni Istennek, amit tőle kaptunk. A szegénységben is ez a gesztus figyelhető meg:

nem akarok semmit kisajátítani, mindent csak ajándékba kaptam.

A harmadik, amit kiemelnék, hogy Szent Ferenc nem akart feltétlenül rendet alapítani, de sokan elkezdték követni őt, amelynek folyományaként megszületett egy közösség. És talán ezzel kapcsolatban van még egy fontos fordulópont, ugyanis később Ferenc – bizonyos szempontból – meghasonlott a renddel, illetve annak fejlődésével. Azt gondolom, ez is nagyon fontos mozzanat a stigmatizációhoz kapcsolódóan. A szent sebek megjelenését megelőző évek ugyanis óriási küzdelemmel teltek az ő életében. Úgy érezte, ahogy egyre növekszik a közösség, egyre kevésbé tudja megtartani azt az életformát és ideált, amit ő élt és elképzelt. Végül részben kényszerből, részben önként, hátra is lépett a rend vezetésétől, és ez a krízis nagyon megviselte. Sokszor még sértődöttség is volt benne, hogy ez már nem az, amit ő akart. A legtöbb közösség átesik hasonlón: a karizmatikus indulásból hogyan válik intézménnyé is, és ezen keretek között hogyan tudja mégis megőrizni az eredeti lendületét és lelkületét. Ez nálunk, ferenceseknél sem ment gond nélkül.

– Tehát Ferencnek meg kellett értenie, hogy a rend sem az övé, az is csak ajándék az Úrtól?

– Pontosan. Rendkívül fontos felismerés volt részéről, hogy ezt el kell engednie, mert ez is a Jóisten kezében van. Ezt sem sajátíthatja ki. Ezért is vonult vissza egyfajta remetelétbe a hegyre, hogy böjtöljön és imádkozzon. Nagyon nehéz belső küzdelmei voltak, még olyan kísértése is volt, hogy levesse magát a szikláról. Végül ebből a vívódásból született meg egy még mélyebb azonosulás Krisztus szenvedésével. Ugyanis

oda tudta adni ezt a szenvedést a Jóistennek, oda tudta kapcsolni Krisztus sebei mellé a saját belső sebzettségét.

Teljesen rá tudta bízni a saját életét és a rendjét is Istenre. Az ebben való megnyugvás nagyon szorosan kapcsolódik a stigmatizáció eseményéhez.

– A sebekből pedig új élet fakad…

– Nagyon érdekes, nemrég beszélgettem néhány kollégával, akikkel együtt tanítunk a lelkigondozó képzésen: szóba került a szenvedés, és hogy mi az értelme. Tulajdonképpen oda jutottunk, hogy önmagában semmi. A szenvedés negatív, rossz dolog, a kérdés inkább az,

hogyan viszonyulunk hozzá és mit tudunk kezdeni vele.

Erre mindenkinek magának kell megtalálnia a választ. Meg is lehet keseredni a szenvedésben, el is lehet veszíteni a reményt, a hitet vagy akár az életkedvet, de mi keresztényként azért mégiscsak abban hiszünk, hogy a szenvedésnek lehet értéke. Nem önmagában, hanem abban, hogy milyen értelmet adunk neki – kiért, miért tudjuk vállalni. A szenvedés az életnek egy komoly iskolája, szembesít a korlátainkkal, gyengeségeinkkel, kiszolgáltatottságunkkal, törékenységünkkel, mulandóságunkkal. De Szent Ferenc példája azt az utat mutatja, hogy

a szenvedés igenis válhat a belső békesség vagy a hit elmélyülésének útjává is. A szenvedés vállalható és felajánlható másokért, találhatunk neki értelmet, szeretet-cselekedetté alakíthatjuk.

Valaminek – amit tulajdonképpen mégiscsak elszenvedünk – a passzivitását valami aktív cselekedetté tudjuk alakítani a hozzáállásunkkal és a hitünkkel. Ebből pedig születhet új élet.

– A stigmatizáció köré épülő rendezvényeknek is ez lett az egyik mottója. Milyen konkrét programokkal készülnek a ferencesek?

– Az egyik a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe, szeptember 14-e. Aznapra szervezünk egy szabadtéri keresztutat, amivel kapcsolatban az volt a célunk, hogy minél több olyan embert megszólítsunk és belekapcsoljunk, akik a mai világban maguk is szenvedők vagy szenvedőkkel foglalkoznak. Minden stációra egy-egy közösséget, csoportot és azok képviselőit kértük fel, hogy vállalják és szervezzék meg a saját állomásukat. Azt kértük tőlük, mutassák meg, hogyan tudnak kapcsolódni a keresztút adott mozzanatához. Lesz állomása többek között az orvosoknak, egészségügyi dolgozóknak, az általunk fenntartott idősotthonnak, a gyöngyösi Autista Központnak, cigány testvéreinknek és a ferences család tagjainak is. Illetve fontosnak tartottuk, hogy protestáns testvéreinket is megszólítsuk és belekapcsoljuk, mintegy egységre hívó jelként. Mindenki felé nyitni szeretnénk, hiszen ez is része a ferences karizmának – megszólítani a szegényeket, a peremen élőket, azokat, akikkel valami miatt nehéz a párbeszéd, és azokat is, akikkel senki nem akar párbeszédet kezdeni.

– A keresztút vezetésére Székely János püspök urat kérték fel, aki vállalta is ezt a szép feladatot. Miért rá esett a választás?

– Egyrészt azért, mert maga is ferences diák volt, másrészt, mert ő a felelőse a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia cigánypasztorációjának. Mind úgy érezzük, hogy a püspök úrnak van egy erős belső kapcsolódása a társadalom peremén élőkhöz, illetve a hozzájuk szorosan kapcsolódó szociális nehézségekkel kapcsolatos kérdésekhez. Amikor egy-egy ilyen téma bekerül a közbeszédbe, mindig az elsők között van, aki megnyilvánul az ügyben.

– És mi várható a stigmatizáció ünnepének előestéjén?

– Szeptember 16-án délután tartunk egy ünnepi szentmisét a Szent Ferenc Sebei templomban, ami a Fő utcán található a Batthyány térnél. Ami a helyszínt illeti, talán kevesen tudják, hogy a Fő utcai templom eredetileg ferences templom volt, csak aztán a történelem viharai úgy rendezték, hogy II. József által ki lettünk zsuppolva onnan. Akkor költöztünk a Margit körútra. De maga a templom ilyen szempontból egyedülálló, hiszen tudtommal nincs Magyarországon még egy olyan templom, aminek ez lenne a titulusa. Mivel ez a templom ennyire konkrétan kapcsolódik a stigmatizációhoz, adta magát, hogy ez legyen a helyszín ezen az ünnepen. Ez elsősorban a ferences család közös ünnepe, de mindenkit szeretettel várunk.

– Egy utolsó kérdést engedjen még meg: ha mi magunk is törekedni szeretnénk az egyre mélyebb önátadásra, hogyan tegyük?

– Sokszor hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy a szentek valami hatalmas, idealisztikus dolgot vittek végbe, amelyhez mérve magunkat, szinte esélyünk sincs labdába rúgni. Egyre inkább úgy érzem, hogy ez nem így van. Ugyanolyan hétköznapi emberek voltak, mint mi – a saját küzdelmeikkel, hibáikkal, jellemgyengeségeikkel együtt. Ugyanakkor az életrajzaikból mindig az olvasható ki, hogy

rátették az életüket Jézus követésre.

Nem tudom egyszerűbben megfogalmazni. Született bennük egy nagyon mély elköteleződés: én Jézushoz akarok tartozni. És ha bukdácsolva is, de valahogy ebben ki tudtak tartani; bizonyos pontokon egészen hősiesen is, hiszen olykor külső kényszer, belső szenvedések vagy a meg nem értettség miatt nem volt könnyű hűségesnek maradniuk. Azt gondolom, hogy számunkra is ez az út. Jézust követni ma is lehet, csak el kell indulni ezen az úton. Ők sem tudták, hova fog vezetni az út, de az életük középpontjába helyezték az evangéliumot, és megpróbáltak aszerint élni. És ez egészen biztosan jóra visz.

Szöveg: Ádám Rebeka Nóra

Fotó: Moldoványi Barnabás /Martinkult

Forrás: Ferences Média

Magyar Kurír