Sebző kapcsolatok – A boldogság nyomában a Sapientia Családteológiai Intézetének szakembereivel

A boldogság nyomában című, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tavasszal indult előadás-sorozat hatodik, s egyben évadzáró alkalma azokat a jelenségeket, folyamatokat érintette, amelyek ellehetetlenítik az emberi kapcsolatokat, s a szakemberek arra is igyekeztek választ adni, mit tehetünk kiküszöbölésükért.

A hallgatóságot Somogyiné Petik Krisztina köszöntötte, aki hangsúlyozta, bár drámainak tűnhet az előadás címadása, mindannyian érintettek vagyunk kisebb-nagyobb mértékben, hiszen a sebződés elkerülhetetlen bármely olyan közösségben – legyen szó barátságról, házasságról, családról, világi vagy akár szerzetesközösségekről –, ahol szorosabb érzelmi kapcsolatban élnek együtt emberek. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, ez a legnagyobb jó szándék mellett is elkerülhetetlen, hiszen a kapcsolati dinamikák természetes velejárója is egyben. Mindenki boldog szeretne lenni, csak nem mindig keressük jó irányban legmélyebb vágyaink, elvárásaink megvalósításának, beteljesítésének a módját.

Papp Miklós e bevezető gondolatokhoz kapcsolódva hozzátette, a témáról való gondolkodás és beszéd közben fontos, hogy elsősorban ne másokra összpontosítsunk, hiszen

mindannyian bántunk, sebzünk olykor másokat, aminek kiküszöbölésére, visszaszorítására a legtermészetesebb mód az önreflexió: tehát legelőször is önmagunkra igyekezzünk odafigyelni.

Az alaphelyzet az, hogy az ember méltó társa a másik ember, akinek az üdvösségre vezetése a mi felelősségünk is, ami egymás kölcsönös támogatása nélkül nem is működhet – hangsúlyozta Papp Miklós. – A kapcsolatok egyenlőségen kell hogy alapuljanak, hiszen a másikat társnak és szövetségesnek kaptuk, senki nem használhat senkit tárgyként. A házasság, a család társasjáték, amelyben senki nem uralhat senkit. Nem összetévesztendő ez a csapatjátékkal, ugyanis a csapatnak is van kapitánya, aki a többiek fölött valamilyen formában diszponál – magyarázta.

Ha a családi társasjátékban bárki csal, vagy nem akar játszani, akkor elrontja a többiek játékát is”

– szemléltette. Hozzátette: kapcsolataiban mindenkit megillet a tisztelet, az elismerés, a megbecsülés és értékelés, az empátia, hogy kimutathassa érzelmeit, megismerhesse a mieinket, törődést, figyelmességet, kedves szavakat kapjon, de ugyanilyen fontos a pontos tájékoztatás, az őszinte kommunikáció, az egyenlőség megvalósulása is.

Átvéve a szót Kézdy Anikó leszögezte, hogy a konfliktus, az egyet nem értés normális, ám az asszertív konfliktuskezelés elengedhetetlen. Mint mondta,

a rosszul kezelt konfliktus az, amely végül súlyos bántássá válhat.

Akár ha agresszív módon: kritizálva, megvetően, lerohanással, akár passzív módszerekkel: falak építésével, elzárkózással igyekezünk kikényszeríteni a másikból valamit, törekvésünk kudarcra van ítélve.

A szeretet igenis vitázik

– tette hozzá Papp Miklós, emlékeztetve, Jézus is sok vitahelyzetbe beleállt, mégpedig azért, mert a szeretet képes küzdeni: a jóért, az igazért, ami azért nagyon fontos, mert rendkívül sokszor értelmezzük félre a szeretetet oly módon, hogy a szeretet jegyében nem merünk ellenkezni valamivel, ami pedig nem jó, nem helyes. A Szeretethimnusz is úgy fogalmaz: a szeretet „örömét az igazság győzelmében leli”. És ahol győzelem van, ott sokszor harc is van.

A legtöbb bántási forma kiterjeszthető a családi kapcsolatokra, ezért érdemes elsőként ezeket megvizsgálnunk – folytatta Somogyiné Petik Krisztina. Nem is kell messzire nézni, mindennapjainkban bőven találhatunk példát ezekre.

Elég, ha egy szemrehányás, kritika a megvetés élét hordozza, amely megkérdőjelezi a másik értékét (pl. „olyan vagy, mint anyád…” „kövér vagy/megint elfelejtetted/megbízhatatlan vagy” stb.), vagy hitelteleníti a másik érzéseit, gondolatait, véleményét (például „ezt nem gondolod komolyan/nem érezhetsz így/neked ezt bírnod kell/nem is fáj/miért foglalkozol vele?”). Mindennek súlyos következményei lehetnek: a fentihez hasonló élmények

érzelmi bezárkózáshoz vezethetnek, egy idő után pedig sértett elvonuláshoz.

Ha azt érezzük, hogy a mondandónk, véleményünk, problémánk a másik számára nem érdekes, hogy nem ért meg minket, azt érzelmi elhanyagolásként éljük meg, ami bennünket is elzár a másik embertől. Olyankor pedig megsérül a két fél közötti intimitás.

Nagyon sok minden múlik a meghallgatás művészetén, mert ha a bezárkózás érzése zárvánnyá alakul, az a kapcsolat halálához vezethet.

„A napi gyöngédség olyan, mint a napi harmatcsepp a fűszálon” – fogalmazott Papp Miklós, azt is megemlítve, hogy nem csak a nők igénylik a törődést, bizony a férfiaknak ugyanúgy szükségük van rá, még ha közülük sokan nem is jelzik ezt a társuk felé.

A kedvesség nem lehet fakultatív. Az elhanyagolás pedig igenis egy bántalmazási forma. Ezt nem szabad elfelejteni”

– hívta fel a figyelmet a görögkatolikus pap.

Kézdy Anikó ezzel kapcsolatban megjegyezte, ha nem tudjuk, mi zajlik a másikban, reflektálni sem tudunk rá, így az érzelmi bezáródás és bezárkózás között fontos különbséget tenni. Nem mindegy, hogy valakiből kiváltja-e ezt valami, vagy manipulációs stratégiaként alkalmazza.

Bántási forma a követelőzés, a kényszerítés, a manipulációval operálás is, hiszen ilyenkor a másikat a szabadságától fosztjuk meg – mutatott rá Somogyiné Petik Krisztina –, ezek az eszközök mindössze arra jók, hogy elnyomjuk velük a másikat. Nem zárhatjuk ki a döntésekből egymást, a társunkat nem állíthatjuk kényszerhelyzet elé, nem mondhatjuk meg, hogy számára mi volna a legjobb. Ugyanis minden ilyen esetben a döntési szabadságát korlátozzuk.

Mindkét felet érintő kérdésekben senki nem dönthet egyedül.

Kézdy Anikó itt kiemelte az alapszükségleteket is. „Ha mondjuk az egyik fél takarékossági szempontokra hivatkozva nem hajlandó a másik komfortérzetét kielégítő hőfokot beállítani a fűtésnél télen, és az emiatt gyakrabban hűl meg, bizony az is bántalmazás” – illusztrálta a pszichológus.

A másik szabadságában való korlátozásának talán a legszélsőségesebb formái, ha például ellenőrizgetjük az e-mailjeit, telefonját, házasságon belül megszabjuk, redukáljuk az anyagiakhoz való hozzáférését, idejét beosztjuk (továbbtanulás, saját programok esetében például) – és sorolhatnánk.

A nagyon erős kontroll lényegében „fogva tartás”

– jelezte Papp Miklós, visszautalva a bevezetőben is elhangzott gondolatra: nem díszlet vagyunk egymás életében.  

Felmerül a kérdés, hogy ki, mikor és hogyan válik bántóvá? Somogyiné Petik Krisztina a szeretetre irányuló frusztrált vágyat emelte ki, és rámutatott, aki a másik bántására, gyermeki követelőzésre hajlamos, annál sok esetben bizonytalan kötődési minták állnak ennek hátterében.

Az elhagyottság élménye, a beégett üldöző-üldözött mintázat bármilyen tanult normát felül tud írni, főleg ha mindez az önreflexió hiányával párosul.

Fontos ugyanakkor tudnunk, hogy a korábban már sérült fél minden esetben – a helytelen módszerek ellenére – a szeretetért küzd, és leggyakrabban saját korábbi fel nem dolgozott bántalmazottsága áll ennek hátterében.

Kézdy Anikó kiemelte: ezzel együtt

egyáltalán nem törvényszerű, hogy ha valaki bántalmazott kapcsolatokat élt meg gyermekként, felnőtté válva maga is bántalmazó személyiséggé váljon, de tény, hogy oda kell figyelni.

Az önértékelési problémák, a bemerevedett szerepekből kilépni nem tudás (például a szülők házasságában megélt alá-fölé rendelő viszony) azonban mindenképpen olyan elemek egy kapcsolatban, amelyekre időt és figyelmet kell szánni.

Somogyiné Petik Krisztina egy másik, viszonylag rejtett veszélyforrásra hívta fel a figyelmet. Mint mondta, sok esetben, miközben a legjobbra törekszik valaki, hajlamos lehet mindig valakit vagy valamit hibáztatni az esetleges nehézségek, kudarcok miatt. Ez a bűnbakképzés kényszere.

Papp Miklós arra figyelmeztetett, némely stratégia célravezető lehet egy vállalat vezetése során, de ugyanaz a módszer egy család esetében a lehető legrosszabb megoldási kísérletet jelentheti.

A sértett fél a legtöbb esetben kételkedik saját érzéseiben, észleléseiben, megzavarodik, azt hiszi, ő tesz rosszul valamit, mert a bántó bagatellizálja vagy tagadja a bántást.

Ilyenkor önmagát okolja a helyzetért. Nem szabad megengedni, hogy megszokjuk ezeket a helyzeteket.

De bántalmazássá válhatnak egy kapcsolatban a pszichés problémákra visszavezethető állapotok is, mint amilyen a kóros kimerültség, a depresszió, a szorongás vagy az önkontrollgyengeség. Különböző függőségek (alkohol, munka, internet, mobiltelefon, kapcsolati függés) is megnehezíthetik az életünket, társas kapcsolatainkat.

Az is nagyon fontos kérdés, hogy mi magunk miért válunk bánthatóvá? „Nem a másiktól kell várni azt, hogy mi boldogok legyünk” – szögezte le Somogyiné Petik Krisztina.

Fel kell nőnünk, és a felnőttség legfontosabb kritériuma a felelősségvállalás önmagunkért és a környezetünkért is”

– fogalmazott. A bántó kapcsolatok spektruma az enyhe és a patológiás bántalmazási dinamikák között igen széles, az pedig mindenkinek a saját felelőssége, hogy felismerve saját szükségleteit és nehézségeit dolgozzon azon, hogy a lehető legnagyobb mértékben leküzdje adott esetben akár a „hozott, kapott örökséget”.

Minden esetben arra kell törekednünk, hogy még az enyhe bántást is igyekezzünk kiszűrni a kapcsolatainkból”

– mutatott rá a szakember, azt is hangsúlyozva, a tipikus destruktív mintázatok felismerhetőek, és ezekben az esetekben a segítségkérés és segítségadás a legfontosabb.

Kézdy Anikó a másik szemszög vizsgálatának fontosságát hangsúlyozta. Kiemelte:

soha ne bagatellizáljuk el, ha úgy érezzük, hogy egy kapcsolatban bántásban van részünk.

Ne mondjunk le az önvédelemről, mert esetleg félünk a szeretet elvesztésétől, a társadalom megítélésétől, mások haragjától. Somogyiné Petik Krisztina szerint a „jó énünkről” alkotott kép elvesztésétől sem szabad félnünk. A bűntudatunk, tartozásélményünk felülírható. Merjünk határt szabni. Nem kell azonosulnunk más csalódásával, és nem szabad hinni annak a hangnak sem, amely azt mondja: „Nem érdemlek jobbat.”

Hogyan állítsuk meg a bántást? Erre Papp Miklós szerint Ferenc pápa adja számunkra a talán legfontosabb támpontot Fratelli tutti kezdetű enciklikájában: „Kivétel nélkül mindenkit szeretnünk kell, de

az elnyomót szeretni nem azt jelenti, hogy egyetértünk azzal, hogy továbbra is ilyen legyen, vagy hogy azt gondolja, elfogadható, amit tesz.

Épp ellenkezőleg: a helyes szeretet azt jelenti, hogy különféle módszerekkel megpróbáljuk rávenni, hogy hagyjon fel az elnyomással, és igyekszünk elvenni tőle azt a hatalmat, amellyel bántani tud, és amely mint embert eltorzítja. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy megengedjük, hogy továbbra is lábbal tiporják a magunk és mások méltóságát, vagy hagyjuk, hogy egy bűnöző folytassa a bűncselekmények elkövetését. Akit igazságtalanság ér, annak határozottan meg kell védenie a saját és családja jogait, éppen azért, mert őriznie kell az Isten szeretetéből ajándékba kapott méltóságát. Ha egy bűnöző nekem vagy szeretteimnek kárt okoz, senki sem tilthatja meg, hogy igazságot követeljek, és ne intézkedjem, hogy az a személy (vagy bárki más) ne árthasson ismét nekem vagy másoknak. A megbocsátás nemcsak nem törli el ezt a kötelezettségemet, hanem egyenesen megköveteli” (241).

A legfontosabb tehát az, hogy önértékelésünk, önbecsülésünk megfelelő legyen.

A feladat a határaink kijelölése és önmagunk megvédése. Érzelmeink, értékrendünk, viselkedésünk, döntéseink és talentumaink is a mi hatáskörünkbe tartoznak. Ezekért igenis mi magunk tartozunk felelősséggel.  

Tehetünk-e a bántás megállításáért? Mindenképpen! – szögezte le Kézdy Anikó is.Ehhez azonban fel kell ismerni a rossz működést, bántó viselkedési formákat. El kell döntenünk, hogy mit fogadunk el, és mit nem, visszajelzéseket kell adnunk a társunk, környezetünk felé, és ha szükséges, szakszerű segítséget kell kérnünk.

Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír